Gondolatkísérlet szintjén felmerült Magyarország kilépése az Európai Unióból, ami érzelmi alapon akár indokolt is lehetne. A komoly választói legitimitással bíró magyar kormány és az európai intézmények visszatérő, súlyos, gyakran ideológiai alapúnak látszó konfliktusai ugyanis azt jelzik, hogy ez az Európai Unió sok szempontból (már) nem az, aminek a csatlakozás idején a magyar polgárok és politikusok többsége gondolta és remélte. A nemzetek kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködésén alapuló korábbi modellel szemben egy szövetségi állam létrehozására irányuló politikai szándék folyamatos erősödése figyelhető meg, ráadásul mindez úgy, hogy az utóbbi potenciális gazdasági előnyeit nem élveznénk, ellenben a már most jól látható kulturális hátulütőit el kellene szenvednünk.

Szóba sem kerül a szegényebb tagországok felé irányuló, az aszimmetrikus piaci viszonyokból fakadó hátrányaikat mérséklő, középtávon érdemi felzárkóztatásukat eredményező pénzügyi transzfereknek a szövetségi államokban jellemző (a GDP legalább tizenöt százalékát elérő) szintre emelése, miközben az Európai Bizottság, de főképp

az Európai Parlament baloldali többsége már most is erőteljesen beavatkozni próbál a szerződések értelmében a tagállamok kompetenciájába tartozó szakpolitikákba.

Ugyanakkor a realitás nyilvánvalóan az, hogy a kilépésre nem kerülhet sor. Nemcsak azért, mert egy erről a kérdésről tartandó népszavazáson valószínűleg az Unió-pártiak győznének, hanem azért sem, mert hazánk gazdasági integrálódása már olyan mélyreható, a magországokkal, elsősorban Németországgal való gazdasági kooperációnk olyan szoros, hogy egy esetleges kilépés komoly hazai és uniós gazdasági érdekeket sértene. Láthattuk, hogy a brüsszeli körök már az Egyesült Királyság kilépése elé is számtalan akadályt gördítettek, s nagyon valószínű, hogy politikai szempontból sem szívesen engednék további tagország(ok) távozását.

Más kérdés azonban, hogyan határozzuk meg magunk és Közép-Európa szerepét az Unión belül, illetve, hogy milyen jövőképet látunk, mivel kell szembenéznünk, ha évtizedekre előre gondolkodunk. Ezer éve vagyunk és remélhetőleg még ezer évig itt is leszünk, és a múlt tapasztalata az volt, hogy környezetünk mindig változott. Van egy videó a YouTube-on, amely Európa határainak változását mutatja 1100-tól napjainkig (lásd a QR-kód segítségével).

Ami a legfeltűnőbb, hogy hazánk határai egészen az Oszmán Birodalom terjeszkedéséig stabilak voltak, miközben körülöttünk minden változott, sőt, az Oszmán Birodalom összeomlása után egészen a trianoni feldarabolásig Magyarországot egy egységnek tekintették, noha a Habsburg Birodalom része volt.

Nyilvánvaló, hogy egy ország lehetőségeit, érdekeit meghatározza földrajzi elhelyezkedése, identitását pedig az a történelmi múlt és kultúra, amit vall, amivel azonosnak érzi magát, és ami egyben gondolkodását is megszabja. Magyarország földrajzilag Kelet és Nyugat között helyezkedik el. Valamikor a Duna vonalán húzódott a Római Birodalom határa, és Magyarország keleti határa egyben a nyugati kereszténység keleti határa is. Történelmi tudatunkban erősen él a magyarok keleti származása, és Kínában vagy Japánban úgy is tekintenek ránk, mint nyugatra sodródott, de keleti eredetű népre. Sokan a hunok leszármazottaiként tartanak számon, a törökök pedig testvérnépnek, onugoroknak tartanak, mely névből a nyugaton használatos elnevezésünk is származik.

Teljesen mindegy, hogy a történelmi legendákat a hivatalos tudomány igazolja-e vagy sem (heves viták zajlanak e téren), a lényeg az, hogy a magyarok egy részében kettős identitás létezik; nem kompország vagyunk, hanem egyszerre keletiek és nyugatiak is. A magyar érzésvilágban a „két pogány közt” érzetét történelmünk ezer éve során a mindkét irányból újból és újból jelentkező hódító törekvések szilárdították meg.

Ez a gondolkodás azt is meghatározza, hogy mindkét oldaltól viszonylag függetlenek akarunk lenni, és függetlenül akarjuk alakítani kapcsolatainkat mind a Kelettel, mind a Nyugattal. A magyarok többsége számára nem elfogadható, hogy alávetett szerepet játsszunk akár nyugati, akár keleti birodalmak kötelékében.

Ez az érzésvilág ösztönözte Kossuthtól Antall Józsefig, majd a jelenlegi kormányfőig számos politikusunk gondolkodását, amellyel egy közép-európai együttműködést akartak kialakítani a túlzott keleti vagy nyugati befolyás elleni védelem érdekében. De ez nem csak magyar törekvés. Az 1920-as évekből ismert a lengyel Józef Piłsudski marsall Intermarium- (Tengerköz) elképzelése, amely a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódott volna, vagy az Andrzej Duda lengyel államfő által 2015-ben meghirdetett Három Tenger kezdeményezése, ami az előbbi modern változata.

A „kis KGST” gondolata a szovjet időkben is felbukkant. Két ellenérv merült fel vele szemben, egyrészt Moszkva rosszallása, másrészt az a közgazdaságilag jogos felvetés, hogy mit tudnak ezek az államok egymás számára nyújtani, hiszen tőkéjük nincs, a korszerű technológiai ismereteket pedig csak nyugati együttműködésben tudják beszerezni. Ezek az ellenérvek ma is valósak, csak Moszkva helyett most Brüsszel helyteleníti a központi törekvések ellensúlyozását célzó regionális összefogást. De a világ változik, a technológiai ismeretek már nem kötődnek egyértelműen a Nyugathoz, hiszen az újabb hidegháború oka éppen az, hogy a Nyugat veszít pozícióiból, és nemcsak azért, mert Kína technológiai téren is felzárkózik, hanem azért is, mert a Nyugat egyre szélsőségesebbé váló ideológiáival önmagát rombolhatja le.

Persze egy

közép-európai együttműködés spontán módon, úgymond piaci hatásokra nem jön létre, és az egyes országok történelmi tapasztalatai, ambíciói és félelmei is nagyon különbözők.

Ezen azonban segíthet, ha Közép-Európa országai között megteremtjük a korszerű észak–déli irányú közlekedési összeköttetéseket, jelentősen megkönnyítve ezáltal a kereskedelmi és turisztikai célú utazásokat, másrészt, ha tudatos politikával igyekszünk gazdasági együttműködéseket kialakítani. Ezen túlmenően azonban tekintettel vagyunk a különbözőségekre is (például külpolitikai kérdésekben), és nem próbáljuk egymást meggyőzni valamiről, amiről úgysem lehet. A közeljövőben egy ilyen együttműködés leginkább abban nyilvánulhat meg, ha az Európai Unió keretében egyeztetjük álláspontjainkat, és amiben egyetértünk, azt közös erővel próbáljuk védeni.

Hosszabb távon, tehát e század második felére előretekintve azonban fel kell magunknak tenni a kérdést, hogyan viszonyuljunk a Nyugat – egyes nagyvárosi körzetekben immár jól érzékelhető – iszlamizálódásához. A nyugati tagállamok demográfiai deficitje, a harmadik világ túlnépesedése, a megengedő bevándorláspolitika és a muszlim bevándorlók magas termékenységi rátája a népesség összetételének folyamatos eltolódását, és ezzel együtt a jelen konfliktusok elmélyülését vetíti előre. E konfliktusok pontos természetét nehéz előre jelezni, egy biztos, jobb lenne elkerülni a hozzájuk vezető folyamatokat. E század második felében Közép-Európának már nem az lesz a problémája, hogy honnan szerezzen tőkét vagy technológiát, hanem az, hogy meg tudja-e tartani a görög időktől számítva majd háromezer éves európai kultúráját, avagy az fokozatosan a harmadik világból bevándorlókéhoz hasonul.

Még ha Nyugat-Európában ez a kultúraváltás megtörténik is, amit a mai folyamatokat kivetítve valószínűnek kell tartanunk, Közép-Európa mindezt még elkerülheti.

Identitásunk megőrzése azon múlik, hogy minden különbözőségünk ellenére össze tudunk-e fogni az európai örökség védelmében.

Ehhez az első lépéseket a mai Európai Unió keretében kell megtennünk. Nem az a kérdés tehát, hogy kilépünk-e vagy sem, hanem hogy képesek vagyunk-e kultúránk és nemzeteink hosszú távú fennmaradása érdekében egy tartós közép-európai együttműködést létrehozni.

Illusztráció: Grabberraster