Éppen hetvenöt éve, 1950-ben alapította a Német Könyvkiadók Egyesülete a díjat, melyet évente adnak át az általa szervezett Frankfurti Könyvvásár jeles eseményeként a Paulskirchében. A német szellemi élet által fontosnak, korszakosnak tartott gondolkodók kapják az elismerést, köztük volt a misszionárius Albert Schweitzer, a dialogikus filozófus és cionista Martin Buber, a drámaköltő és író Thorton Wilder, a filozófus Karl Jaspers, a költő, államférfiú Léopold Sédar Senghor, a taizéi apát, Roger Schutz, a filozófus ellenzéki Leszek Kołakowski, az író ellenzéki Václav Havel, Konrád György, az esszéista író Susan Sontag, Esterházy Péter, a közép-európai gondolatot szorgalmazó író Claudio Magris, az ukrán költő, aktivista Szerhij Zsadan és a mágikus realista író Salman Rushdie.

Az idei kitüntetett, Karl Schlögel a nekünk, kelet-közép-európaiaknak azon kedves nyugati gondolkodók szűk körébe tartozik, akik vették a fáradságot, eljöttek a vasfüggöny mögé, megismerkedtek velünk, nyelveinkkel, és megértették, hogy Közép-Európa sajátos kultúrája igenis át-áttör a rárakódott szovjet hordalékon. Egyebek között Nagyváradról, Kijevről szóló kitűnő esszéiben csodálkozott rá Schlögel sajátos világunkra (lásd Európa-szigetcsoport című kötetét, Kossuth, 2018), s olyan átfogó műveiben is térségünk különlegessége mellett kardoskodott, mint a Die Mitte liegt ostwärts. Europa im Übergang (A közép keleten van: Európa átalakulása, 1986), Marjampole. Europas Wiederkehr aus dem Geist der Städte (Marjampole: Európa visszatérése városok szelleméből, 2005), Moskau lesen (Moszkvát olvasva, 1984). Egyszóval ért minket. A díj átvételekor mondott, beszédét ezért is bővebben ismertetjük. 

Különösen fontos – kezdte bevezető megjegyzésképpen Schlögel –, hogy a díj hetvenötödik évfordulóján a történelmi Paulskirchében olyan pillanatban beszélhet, amikor az új globális zűrzavar az egyént tisztánlátásának korlátaival szembesíti. Borzalmak zajlanak a szemünk előtt: Ukrajnában napra nap orosz rakéták bombáznak városokat, Európa pedig vagy nem akarja, vagy nem tudja megvédeni őket. Rémülten néztük végig a Hamasz gyilkos pogromját 2023. október 7-én, majd Gáza csatatérré válását sok ezer civil halottal. A szudáni apokalipszisről pedig tudni sem akar a világ. 

Összeomlik tapasztalataink horizontja

A történész Walter Benjamin intelméből kiindulva – „Ha valaki békét akar, előbb beszéljen a háborúról”, vagy eredeti változatával: „Si vis pacem, para bellum” (Ha békét akarsz, készülj a háborúra) – elmondta, hogy ha a korábbi díjazottak beszédeit végignézzük, úgy tetszhet, már mindent elmondtak a békéről és a háborúról. Afféle krónikaként állnak össze szónoklataik: ecsetelik a háború utáni német szellemi állapotot, melyre rávetült a második világháború, a Németországból induló és a földkerekségen végigdúló katasztrófa árnyéka – maga a templom is romjaiból emelkedett ki. De az is kitűnik belőlük, hogy a békés egymás mellett élés korántsem volt idilli: a hidegháború bármikor átfordulhatott volna atompusztulásba. A vasfüggöny leomlása sem vetett véget a történelemnek. A délszláv háborúk pedig megelőlegezték, a Krím 2014-es orosz bekebelezése, majd az Ukrajna ellen indított általános támadás pedig lezárta a világháború utáni korszakot, és új, háború előtti korszakra nyitott ajtót.

A múlt tanulmányozásából végtelenül sokat megtudhatunk – folytatja Schlögel – a diplomácia lehetőségeiről és korlátairól, de mindenkor alkalmazható képletet nem tudunk nyerni belőle, mert a történelem nem ismétli önmagát. Rá kell döbbennünk, hogy a korábbi nemzedékek felhalmozott tudásának birtokában sem tudjuk leírni az új körülményeket. Nem fogalmak vagy irodalmi tehetség hiányában, hanem azért, mert eddigi tapasztalataink horizontja összeomlik, megkérdőjeleződik, elértéktelenedik a valóság, amelyet életünk során összerakosgattunk.

Schlögel maga el sem tudta volna képzelni, hogy az az Oroszország, amelynek tanulmányozására életéből annyi évet szentelt, a sztálinizmushoz fogható gyakorlathoz tér vissza, hogy a diákként megismert Amerikában az önkényuralomtól való félelem felütheti a fejét, hogy Németországban valami félresiklik. De legfőképpen az nem fordult meg a fejében, hogy csak a filmekben látott háború közvetlen szomszédunkban pusztíthat. És most a békéhez szokott, talán elkényeztetett nemzedéknek, nemzedékünknek mindent újra végig kell gondolnia, hogy igazodjék az Európában dúló háborúhoz és annak minden következményéhez.

Kijött a napfényre

Felszabadulásként élte meg fiatalemberként a történész azt, hogy a hidegháború idején átjár a vasfüggöny nyugati oldaláról a keletire. Nem rokoni szálak fűzték ide. Apja harcolt a keleti fronton, Ukrajnában. Ő pedig korán megtanulta, hogy Kelet és Nyugat, szocializmus és kapitalizmus megosztottságán kívül van egy még mélyebb szakadék: az Európa közepén támadt űr. Ez akkor nem érdekelte honfitársai többségét. Ő viszont Jevtusenkót és Paszternakot olvasván bejárta Kelet- és Közép-Európát. Megtapasztalta, hogy Európa szellemi térképe jóval a nagy fal leomlása előtt megváltozott. A budapesti, varsói és berlini konyhai beszélgetésekből végül forradalom kerekedett. Ő pedig részese volt annak a hallatlanul izgalmas határokon átívelő nagy – olvasmányokból és ismerősökből álló – konspirációnak, amely új kulturális birodalmat hozott létre átszakítva a világ megosztottságát. A nyelvében, kultúrájában és történelmében végtelenül sokszínű térségünk, amelyet megismert, amely háborúk, népirtások és kirekesztések után, azok után, hogy a Hitler és Sztálin birodalma közötti senkiföldjére került, ahol azt verték belénk: nincs kiút, nincs menekvés, csak teljes magatehetetlenség van, most kijött a napfényre.

A szovjet évszázad: Egy letűnt világ archeológiája című kötet borítója (díjnyertesi matricával) 

 

Habár a szovjet birodalom szétesett, fejtegeti a német történész, az igazi ukrán függetlenség és szabadság kivívásához több kellett. A Majdan-forradalom és a háború révén szabadult meg Ukrajna a Nyugat-központú felfogás korlátaitól. Megszűnt terra incognita, a térképen lévő homályos folt lenni. Látszott a képernyőkön, a tudósításokból, a menekültek elmondásából: nagy és lenyűgöző ország, Európa kicsiben. Temérdek szálon kötődik a világhoz az ezeréves Kijev, Harkiv, Odessza, az európai modernség metropolisza, ahogy Lviv (Leopolis, Lvów, Lvov, Lemberg) nem csupán a Kis Bécs, hanem az egész földrész egyik kulturális forrásvidéke. Ukrajna prizmaként jeleníti meg a „szélsőségek évszázadának” összeeurópai tapasztalatát: forradalmaknak, polgárháborúnak, világháborúknak, holodomornak és holokausztnak, végül pedig évtizedek küzdelmei után a függetlenségnek és szabadságnak volt a színhelye. 

Elpusztítani, élhetetlenné tenni

Ekkor kebelezte be Oroszország a Krímet. Akkori, ottani látogatása után ezt írta Schlögel: „Nem tudjuk, hogyan végződik az Ukrajnáért vívott csata, hogy vajon Ukrajna tartja-e vagy megadja-e magát az orosz agressziónak, az európaiak, a Nyugat megvédi-e vagy sorsára hagyja-e, az Európai Unió megmarad-e, vagy szétesik. Egyet tudunk: Ukrajna soha nem törölhető ki gondolati térképünkről.”

Putyin eltökélte, kitörli a független és szabad Ukrajnát Európa térképéről. Ezt világosan meg is mondta, és nap mint nap bizonyítja, hogy komolyan is gondolja. Pusztításait szó nem tudja leírni. Nincs olyan kegyetlenség, amelyet katonái ne követtek volna el. Bárki és bármi: piac, lakótelep, múzeum, kórház, kikötő, vasútállomás drón- vagy rakétatámadások célpontjává lett. A városok lakóit drónok vadásszák le. Pontos rakétatalálatot kisvártatva újabb célzott találat követ, hogy a mentőkkel végezzen. Rommá tesznek mindent, templomot, gyárat, kórházat, kolostort. Ha nem lehet az országot elfoglalni, el kell pusztítani, élhetetlenné tenni. 

Amivel szembesülnünk kell

Megdöbbentő, hogy Németország milyen soká jött rá, mivel is van dolga a putyini Oroszország esetében. Sok minden közrejátszott ebben: a járt történelmi úthoz való ragaszkodás, kulturális vonzalmak, nosztalgia, érzelgősség, gazdasági érdek és korrupció. Az újraértékelést megkerülni nem lehet. Túlságosan sok volt az Oroszország-szakértő, de túlkevesen fogták föl Oroszországot. Máskülönben tudtuk volna, mivel kell szembenéznünk, hogy a putyini birodalmat leíró kifejezéseinket az ábrándozás és a hiszékenység hajtotta, köszönőviszonyban sem voltak a benne megtestesülő gonosszal. Mennyivel is kényelmesebb volt a NATO-t vagy a kollektív Nyugatot hibáztatni: mai napig nem szűnt meg Putyin mélyebb indítékainak keresgélése: a korábbi szuperhatalom megaláztatásai, bekerítéstől való félelme, biztonságigénye, elismertségvágya. Mindez abból az elgondolásból táplálkozik, hogy a félreértéseket tisztázni lehet vele, és józan érvekkel megállapodásra lehet vele jutni. Pedig kezdettől fogva cáfolta, hogy ad az érvekre vagy az eljárási szabályokra. Ő mindig asztalt borított szabályos tárgyaláson, ügyesen rendszernek kiáltotta ki a szabályszegést jóval a világrendetlenség forgalomba jövetele előtt. Mindig is mestere volt az eszkalációs dominanciának, a konfliktusok kiszámított fokozásának, beleértve az atomtabu kalkulált megsértését is. Legfontosabb fegyvere a félelem, és igazán a félelemszervezéshez van tehetsége. Máig úgy tudja, ebben nincs párja.

Mégsem vált be mindig a számítása: nem sikerült Ukrajnát villámháborúval térdre kényszerítenie, nem tudta elfoglalni Kijevet, hogy díszszemlézhessen a Krescsatik úton, nem tudta bekeríteni Harkivot. Több százezer halott katonája ellenére sem bír igazán előrehaladni – ezért fordul a védtelen lakosság ellen. Üzenete egyszerű: bárhol vagy, kinyírunk. Nincs más választás, csak a behódolás. A diplomácia csupán időnyerésre való, márpedig meg van győződve róla, hogy az idő neki dolgozik. A környezetében lévő gondolkodók nyíltan megmondják: „Kettétörjük a gerinceteket, európaiak.”

Európa teljességgel magára maradt

Vajon ezzel – teszi fel a kérdést magának Schlögel – oroszgyűlölő lenne? A megfélemlítés retorikájának része a Putyin-bírálatot Oroszországgal szembeni gyalázkodásnak mondani. Ez a vád aligha áll saját magára, akit ifjúkorától kezdve lenyűgöz az orosz kultúra, és életét annak terjesztésére szentelte. Az orosz kultúra jó hírét Putyin minden további nélkül kiaknázza birodalmi törekvéseiben: a „Rimszkij Mir”, az Orosz Világ mint puha hatalom nem ismer határokat. A megfélemlítés retorikájához és az erkölcsi zsaroláshoz hozzátartozik az ukrán vezetés nácinak beállítása, illetve a német vezetés nácizmussal való gyanúsítása. A Bundeswehrre is rásütik bélyeget: a Wehrmacht utódjaa, az Ukrajna elleni háború pedig a Nagy Honvédő Háború folytatása. Ha valamilyen háborús bűncselekményt az oroszok elkövetnek, azzal az ukránokat vádolják, így tettek a MH17 lelövése és a bucsai mészárlás után.

A történész szerint akármilyen képtelenségeket állít is ez a propaganda, a hatása megvan, különösen a hazájában, Németországban, amely az ismert okoknál fogva még mindig bizonytalan és sérülékeny. Ehhez képest az szovjet propaganda ártalmatlan volt. A mostani nem a fekete és fehér képletébe szorít be mindent, hanem elmossa az igaz és a hamis különbségét. Jelszava: minden egyformán igaz, minden egyformán hamis, vagyis megrendíti mindenfajta ítélet alapját. A hazai célközönségnek fölfesti az ellenség képét, és fölkelti benne a körülkerítéstől való félelmet, ám közben a külföldnek is szól. Nem számít, mivel, csak hogy a nyugati társadalmak önbizalmát és hitelességét alá lehessen ásni. Nem nehéz megtalálni a nyílt társadalmak sebezhető pontjait, a kihasználható erőket. A nyílt társadalmak legnagyobb eredményét, a kritikát és a kételyt kiaknázva alá lehet ásni a társadalmi stabilitást és önbizalmat. Miközben Oroszország pedig önmagát dicsőíti, mint a civilizáció védőbástyáját. Európa, a Nyugat erőtlen, hanyatlik, eljárt fölötte az idő. Nem visszhangtalan ez olyan időszakban, amikor ismét divatba jött Spenglertől A Nyugat alkonya. A háborút, amelyet Oroszország visszahozott Európába, nemcsak katonai erővel, hanem a fejeket megszólítva is vívja: hangulatot, félelmeket, irigységet, nosztalgiát szít, és közben úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

Jaltai sétány és más városképek című kötet borítóképe díjnyeretesi matricával 

 

Nem könnyű a helyzethez igazodni, az erőket és szövetségeseket átcsoportosítani. Akárha búcsút kellene mondani a bomlófélben lévő világunknak. Amerikára sem lehet már hagyatkozni: nem az az ország, amelyet Tocqueville híres művéből és a nagy amerikai írókból ismerünk. Európa nemcsak a putyinizmussal, hanem olyan amerikai elnökkel szembesül, aki felforgatja a fékekről és ellensúlyokról, illetve a szövetségről alkotott képzeteinket. Kénytelenek vagyunk – mondja Schlögel – újragondolni az eddig biztosnak vett koordinátáinkat. Európa teljességgel magára maradt, amikor minden bizonytalan. 

Tulajdon szavainkkal

Schlögel ebben a helyzetben újra elővette a klasszikusokat, akik a harmincas években próbálták megfogalmazni, mi forr Közép-Európában, azokat, akik emigrációból, Párizsból, New Yorkból, a „Los Angeles-i Weimarból” írtak: Ernst Fraenkelt, Franz Neumann, Adorno-Horkheimert és a sztálinizmusra már figyelmes Hannah Arendtet. De bármilyen lényeg- és előrelátónak tartja is elemzéseiket, szerinte a történelem mostani fordulópontján tulajdon szavainkkal kell megragadnunk a mostani helyzet újdonságát és veszedelmeit. 

Karl Schlögel átveszi a Békedíjat Karin Schmidt-Friderichstől, a Német Könyvkereskedelem Tözsdei Egyesülete (Börsenverein des Deutschen Buchhandels) elnökétől a frankfurti Paulskirchében (Pál-templomban) 2025. október 19-én (MTI/EPA/Getty Images pool/Thomas Lohnes)

 

Ukránok tükre

Az ukrán tanulság segít eligazodni, sőt megkerülhetetlen – folytatja Schlögel. Senki másnak nem érdeke a béke úgy, mint az ukránoknak. Tudják, hogy szavakkal nem lehet megfékezi a mindenre elszánt agresszort. Realisták, nem engedhetnek meg maguknak illúziókat. Nem akarnak áldozatokká lenni, ezért védekeznek. A gyerekeikért, a családjukért, az államukért harcolnak. Készek meghalni a hazájukért. A front védelme fabatkát sem érne az önkéntes civilek roppant hada nélkül. Túléltek telet, heteken át lecsapó drónokat, rakétákat. Tegnap informatikusok voltak, ma drónokat kormányoznak. A nők kiöltöznek a színházba, koncertre menve, mert nem adják meg magukat a tébolynak. A fiatalok klubokban merítenek egymásból erőt az ellenállás folytatásához. Valamennyien hősök poszthősi világunkban, de eszük ágába sem jut hűhót csinálni belőle. Működtetik az országukat szirénázás, támadás közben. Megtanulták a drón- és a rakétazúgás különbségét. Segítenek nekünk felkészülni a háború utáni világra. Megtanulhatjuk tőlük, hogy a honvédelemnek semmi köze a militarizmushoz. A katonákat és különösen a női katonákat tisztelik, mert a dolgukat végzik. Megtanulhatjuk tőlük, hogy ami zajlik, az nem az ukrán konfliktus, hanem háború. A révükön felfoghatjuk, hogy olyan rezsimmel van dolgunk, amely el akarja pusztítani Ukrajnát mint önálló országot, és gyűlöli Európát. Megtanulhatjuk tőlük, hogy az agresszorral való egyezkedés csak fokozza étvágyát, a megbékéltetésből nem béke lesz, csak kikövezi az utat a háborúhoz. Minthogy az ukránok a fronton harcolnak, többet tudnak nálunk, akik a még békés hátországban élünk. Mivel az ukránok ki vannak szolgáltatva a náluk nagyobb ellenségnek, gyorsabbaknak és okosabbaknak kell lenniük nála. Azt a leckét is megtanulhatjuk tőlük, hogy bár nacionalizmussal vádolják őket, a hazafiság nem avult el a XXI. században sem. Előttünk járnak katonailag, mert harcolni kényszerültek, amikor mi az örök békéről okoskodhattunk. Olyan fegyvereket fejlesztettek ki, amelyeket félelemből visszatartottak tőlük. Tükröt tartanak elénk, hogy emlékezzünk, miért állt ki egykoron Európa, és miért érdemes megvédeni. Felszólítanak minket: ne féljünk, mert nem félnek, mert legyőzték félelmüket. Íróik erejüket megfeszítve igyekeznek elmondani azt, amire másutt másoknak nincs is szavuk. Megmutatták az ukrán nyelvet a világnak, azt az irodalmi csodát, amelyet teremtettek. Költőik halálos komolysággal beszélnek, többük halállal is lakolt érte. Elnökük az igazat akarja hallani honfitársaitól, pedig tudja, mennyire keserű az. Az ukránok elsajátították az ellenállás magatartásmódjait és elveit, és megtanítják az európaiaknak, hogy mi vár rájuk, ha végül nem készülnek fel a legrosszabbra. Megtanulták az ukránok azt is, hogy bajban a döntések egyik napról másikra születnek, békében a végtelenségig halogatódnak. A sztoikus tartás nekik fényűzés, akkor engedhetik meg maguknak, ha vége lesz a háborúnak. Kibírni, kitartani a kimondhatatlan kimerültség ellenére – ezt teszi a méltóság állandó forradalma. Az ukránoknak köszönhetjük a békénket, és az árat, amit megfizetnek érte, nem lehet számokban kifejezni.

„Először nekik, de minden jóakaratú embernek mondunk köszönetet – fejezte be beszédét a díjazott. – Innen a frankfurti Paulskirchéből, a német egység- és szabadságmozgalom helyszínéről, az egykori európai népek tavaszának kiindulópontjából üdvözöljük őket. Őket, akik védik a szabad Ukrajnát, azokat férfiakat és nőket, akik mindenek ellenére dolgoznak, dróntámadások közt is viszik gyermekeiket iskolába, átvészelik a folytonos légiriadókat a kijevi metróállomásokon, vagy éppen vonatvezetőkként menetrend szerint eljuttatják szerelvényeiket Ivano-Frankivszkből Harkivba.

Akármilyen valószerűtlenül hangozzék is, végül nekünk, európaiaknak az marad, hogy megtanuljunk az ukránoktól félelem nélkül, bátran élni, és talán győzni is.” 

 

Az eredeti szöveg itt olvasható.

Nyitókép: Schlögel Entscheidung in Kiew: Ukrainische Lektionen (Döntés Kijevben: ukrán leckék) című 2023-as kötete borítóképének részlete a díjnyertességét jelölő matricával (FISCHER Taschenbuch)