Egyszer Abe Sinzó japán, Li Ko-csiang kínai miniszterelnökkel és Hasszanal Bolkiah brunei szultánnal négyesben társalogtam. A kínai kormányfő felhánytorgatta japán kollégájának országa háborús bűneit. Erre belekaroltam a szultánba, és jól hallhatóan azt mondtam neki, biztosan nagyon haragszik a brit kolonializmusra. A kötekedő kínai felfigyelt erre, én pedig megjegyeztem neki, hogy a történelem kiváló tanító, de csapnivaló úr.

Legfőképpen arra tanít meg bennünket, hogy

mind az egyéni, mind a közös döntés számít: meggyőződéseink vezérlik a tetteinket, a dúlásnak lehet ellenállni, akár elejét is venni, ha úgy határozunk: szembeszállunk vele.

Mindennél beszédesebb, ahogy egyes kulcsországok reagáltak arra, hogy az orosz katonaság támadásra készen felsorakozott Ukrajna határán. Az amerikaiak és a britek páncéltörő és légvédelmi fegyvereket küldtek, de katonákat nem. Németország orosz támadás esetén is vonakodna büntetőintézkedéseket hozni. München árnyékában Franciaország pedig olyan békekötésért kardoskodik, amelynek értelmében Ukrajna az orosz követeléseknek megfelelően átírja alkotmányát.

A háborús fenyegetéssel Oroszország ki akarja kényszeríteni Ukrajnából az ígéretet, hogy soha nem lép be a NATO-ba, meg akarja szabni a NATO politikáját, illetve felszámolni az ukrán függetlenséget. Putyin arra épít, hogy az emberek nem vállalnak kockázatot másokért, s eddig be is vált a számítása: Európa és Amerika meghasonlott, a Nyugat tehetetlen. Egyedül maguk az ukránok lépnek fel erélyesen: nekiláttak a védekezésnek, és ragaszkodnak a jogukhoz, hogy önálló külpolitikát folytassanak, beleértve a NATO- és az uniós csatlakozást.

Ne áltassuk magunkat: Vlagyimir Putyin új cárnak hiszi magát, aki haláláig uralkodik, és helyre akarja állítani Nagy-Oroszországot. Ezért rohanta le Grúziát, kebelezte be a Krímet, foglalta el Donbászt, ölt meg skrupulus nélkül ellenfeleket, és tette Oroszországot ismét katonai szuperhatalommá, jóllehet a gazdasága kisebb, mint Olaszországé.

Ukrajna csak a jelenlegi célja, mert folyton nyugat, nem pedig kelet felé néz, és mert az 1994-es budapesti memorandum, a szovjet korszak ukrajnai atomfegyvereinek leszereléséért cserébe adott angol–amerikai biztonsági garancia elmulasztotta magába foglalni a NATO-szerződés ötödik cikkének „mindenki egyért, egy mindenkiért” elvét. Abban biztosak lehetünk, hogy Putyin gátlástalanul, kíméletlenül folytatni fogja kampányát, nem riad vissza a totális háborútól sem, amíg Ukrajnából gyarmatot nem csinál. Utána a balti államokat, Lengyelországot és a szovjet blokk többi országát veszi célba, mígnem ő lesz az úr egész Kelet-Európa fölött. Csak a halál, a vereség vagy annak biztos tudata tántoríthatja el ettől.

Mire alapozom ezt? Nos, miután az orosz rakéta lelőtte Kelet-Ukrajna fölött az MH17-es repülőjáratot, és meghalt harmincnyolc ausztrál, megfogadtam, ezt a fejére olvasom. 2014-ben Pekingben találkoztunk. Ritka eltökéltséggel magyarázta, hogy Ukrajna valójában orosz, és az ottani kormány fasisztákból áll, és provokátorok szedték le a gépet. Ekkor két kézzel megragadott, és ezt mondta: „Maga nem született ausztrál, én viszont született orosz vagyok.” A vér és a föld szenvedélye, szent küldetéstudat vezérli, és emiatt minden kockázatot vállal.

Putyin nem Hitler, Ukrajna sem Csehszlovákia, és nem is a harmincas éveket írjuk, de nyugtalanító párhuzam akad elég, köztük a békét megbontani kész új „tengelyhatalmak”. Két hete tette közzé az orosz diktátor és kínai párja, Hszi Csin-ping „a beköszöntő új korszak nemzetközi viszonyairól” szóló közös nyilatkozatát. Tudjuk, miféle viszonyokra gondolnak már csak abból a nevetséges állításukból is, hogy Oroszország és Kína „a demokráciájuk régi hagyományait” élvezik. Ez alighanem az újdonság erejével hatna a börtönbüntetését töltő Alekszej Navalnijra, Cheng Lei ausztrál újságíróra és a többire. A „kínai jellegű demokráciába” nyilván belefér a több mint egymillió ujgur internálása, a hongkongi demokrácia elfojtása vagy Tajvan naponkénti fenyegetése. Az utóbbi egyébként valóban demokrácia, bizonyítva, hogy a kínai DNS-ben nincsen totalitárius gén. Közben Kína felépítette a világ legnagyobb tengeri hadiflottáját, és elérte a katonai fölényt az Egyesült Államok fölött a Csendes-óceán nyugati felén.

A közös nyilatkozat, az orosz–kínai tengely célja eltemetni „a hidegháborús korszak politikai és katonai szövetségeit”, azaz megszüntetni a NATO-t, hazaküldeni az amerikai csapatokat Dél-Koreából és Japánból, véget vetni a pax americanának a diktátorok „határtalan” együttműködése révén.

Ha ez nem a Molotov–Ribbentrop-paktum is, de szabad kezet ad mindkettőnek bármi elkövetésére. Mindketten elutasítják az Amerika támogatta világrendet, amely liberális-humanista egyezségekre épül, és a történelem legélhetőbb időszakát, a legtöbb ember szabadságát, biztonságát és jólétét tette lehetővé. Mindkét ország hasznot is húzott belőle: miután Clinton elnök szabálytalanul felvetette Kínát a Világkereskedelmi Szervezetbe, félmilliárd kínai lépett a mélyszegénységből a középosztályi létbe, Oroszország pedig olaj- és gázhatalommá vált, amely bármikor elzárhatja Európa energiaellátását, mint egy vízcsapot.

Amerika kormányzati körei nem vettek tudomást a kínaiak azon sokszor hangoztatott szándékáról, hogy ők legyenek a világ vezető országa a század közepére, és a külügyminiszter csak most két hete, megkésve mondta ki Melbourne-ben, hogy Kína célja valóban a világuralom.

Úgyhogy Leninnel szólva: mi teendő az utolsó napok eme diktátoraival?

A müncheni árulást támadó ünnepelt beszédében Winston Churchill „háború nélküli vereségnek” nevezte az egyezményt, és elmondta, „ez csupán az előíze annak a keserű pohárnak, amelyet naponta innunk kell majd, hacsak erkölcsi egészségünket és katonai erőnket nem állítjuk teljességgel helyre, és nem kelünk fel, nem állunk ki szabadságunkért, miként régen”.

Először fel kell fognunk, hogy mert nekünk elképzelhetetlen a háború, attól nekik még elképzelhető. Hume-tól tudjuk, a szenvedélyek hajtják az értelmet, és amit némelyek elképzelni sem tudnak, mások észszerűnek tartanak, különösen azok, akik a nemzeti dicsőséget hajszolják.

„A háború Európában elképzelhetetlenné vált, és gondoskodni kell arról, hogy ez így is maradjon” – nyilatkozta a múlt héten a német kancellár, pedig tudnia kellett, hogy olyannal szemben, aki rutinszerűen használja a háborút, csak behódolással kerülheti el azt. Vajon annyira szégyelli Németország a múltját, annyira elerőtlenedett a gazdagságában, hogy nem bír szembeszállni azzal, akinek feltett szándéka a gazdasági és katonai zsarolás? Reméljük, hogy a fejlemények jó választ váltanak ki.

1989 káros hatása volt az elgondolás, hogy beköszöntött a „történelem vége”, a liberális kapitalizmus győzelmén alapuló egyetemes béke. 1989 nem volt új kezdet, csupán ragyogó pillanata az időnek, amikor a liberális országok nyilvánvalóan fölénybe kerültek az illiberálisokkal szemben. Ezt azonban hamar elherdálták, idealista tévképzeteket űztek: egyfelől véres, költséges és nagyobbrészt hiábavaló nemzetépítésbe fogtak Irakban és Afganisztánban, ami kikezdte a Nyugat erejét és önbizalmát, másfelől

beengedték Kínát és Oroszországot a globális piacokra, amitől megerősödtek és meggazdagodtak, de nem lettek jóakaratúak.

Ahogy a mostani kalandorpolitika is mutatja, mindkét ország különlegességtudata magában foglalja a térségük, sőt a szélesebb világ fölötti uralom gondolatát. A harminc évvel ezelőtti mámorból a nyugati eliteknek csupán az a meggyőződése maradt meg, hogy a klímaváltozással és az identitáspolitikával kapcsolatos megszállottságukat széles körök osztják, amit csak tetéz, hogy nem hajlandók felemlegetni más kultúrákban azt, amit a magukéban elítélnek. Márpedig az 1945 utáni fél évszázad azt bizonyítja, hogy az agresszort csakis a közös védelem tartóztathatja fel, máskülönben az erősek kerekednek felül, a gyengék pedig szenvedik, amit szenvedniük adatott.

Vegyük Kelet-Európát: ha Oroszország Ukrajnát támadja meg, akkor előbb-utóbb legyűri, ahogyan Finnországot is 1940-ben. Vegyük Kelet-Ázsiát: ha Kína Tajvannak ront neki, menthetetlenül legyőzi. Ha azonban Kína vagy Oroszország a demokráciákkal kezd ki, amelyek a „mindannyian egyért, egy mindért” elve szerint állnak ellent, akkor egészen másként fest a dolog.

A mostani katonai válság talán felébreszti a nyugati országokat, amelyeket összezavart egy vírus, amelyek elszoktak az áldozathozataltól, és nem látják be, hogy a szabadságot, ha nem becsülik és nem védik meg, elveszíthetik. Ausztráliában ez most már kezd derengeni nekünk. Az illegális bevándorlási hullámnak sikerült gátat vetnünk. A kínai techcégeket, amelyek a meghatározó nemzeti infrastruktúrát akarták kiépíteni, kitiltottuk. Amikor Kína fegyverként használta ellenünk a kereskedelmet, húszmilliárd dollárnyi veszteséget könyveltünk el az embargói miatt, de nem hátráltunk meg. A demokratikus multilateralizmus okos alkalmazásával felelevenítettük a négyes (Quad) együttműködést, illetve az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal együtt létrehoztuk az AUKUS-szövetséget, hogy több atom-tengeralattjáró lehessen az indo-csendes-óceáni térségben, illetve szorosabbra fontuk katonai együttműködésünket Japánnal.

Mi, ausztrálok megszoktuk, hogy eleget kell tennünk a hívásnak, bárhonnan jön is a világból, mert a történelemből megtanultuk, hogy az agresszort elrettenteni úgy lehet, ha tudatjuk vele: célpontja nincs egyedül. És úgy lehet meggondolásra bírni, ha szövetséges katonai kontingenst tartunk fenn, mert ha a viszonylag gyengébb szövetségest megtámadja, az erősebbekkel kell megharcolnia.

Nincs miért provokálni Moszkvát Ukrajna mostani NATO-felvételével, de miért nem maradhattak ott az angol és amerikai kiképzők? Nincs miért provokálni Pekinget annak kinyilvánításával, hogy az „egy Kína-politika” elbírja az „egy Tajvan”-t is, de miért ne lopódzhatnának be Tajvanra szövetséges katonák, hogy kiegészítsék az állítólag jó ideje ott állomásozó amerikai különleges egységeket?

A NATO-nak legalább meg kellene erősítenie a frontvonalon lévő államokat, és ellátnia az ukránokat mindazzal, amire szükségük van a harchoz.

Nem arról van szó, hogy támadófegyverekkel fenyegessük meg Oroszországot vagy Kínát, csupán emlékeztetni kell a zsarnokokat, hogy a szabadságot becsülő országok összetartanak.

A nekünk erkölcsi okoknál fogva elképzelhetetlen háborút számukra is elképzelhetetlenné kell tennünk, éppen azért, mert ők óvatosak, félnek a vereségtől.

Természetes, hogy elsőre ösztönösen igyekszünk teljesen távol tartani magunkat „távoli országok nekünk ismeretlen népei közti vitától”. Csakhogy, ha az ő szabadságuk nem számít, akkor mely más országoké nem számít még? És kivel harcoljunk együtt, ha nem velük? Ha mások háborúját nem tudjuk a magunkénak tekinteni, kitől számíthatunk segítségre, ha rajtunk a sor? Ennek eldöntéséhez kell az erkölcsi egészség, amelyre a nemzetek közötti küzdelemben legalább annyira szükség van, mint a katonai erőre.

Churchillnek arról a megállapításáról sem feledkezhetünk meg, hogy jobb sokat nyelvelni-bongni, mint hadakozni, már ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy a diktátorokkal folytatott diplomácia arra való, hogy eljuttassuk nekik a sziklaszilárd üzenetet, követeléseiknek nem engedünk. Szégyenteljes lenne nyomást gyakorolni Ukrajnára, hogy tegyen eleget Putyin követeléseinek, mert ezen csak felbátorodnék.

Nem vagyok benne biztos, hogy széles körben felfogták, mi forog kockán a demokrácia és az önkény, a szuverenitás és a behódolás közötti mostani küzdelemben, hogy a történelem egész menete megváltozhat. Ha ugyanis Oroszország megkaparintja Ukrajnát: új vasfüggöny ereszkedik Európára. Ha Kína kihasználva a zűrzavart bekebelezi Tajvant: az egész világrend a demokráciák ellen fordul, hiszen az indo-csendes-óceáni térség országai vagy megalkudnak a vörös szuperhatalommal, vagy állig felfegyverkeznek ellene. Akárhogy is, sanyarú világ következnék.

E baljóslatú pillanatban legalább véget kell vetni az orosz energiától és a kínai kritikus ellátási láncoktól való függőségnek, illetve olyannyira megújítani a közös védelmet, hogy az agresszor ne higgye, érdemes háborút indítania.

Putyin és Hszi mindeközben elnézik, miként menekül a Nyugat Kabulból, mert a hosszú távú katonai jelenlétet túlságosan megerőltetőnek ítélte; s miként döntögetik a szobrokat, mert a tegnap hőseit a mai mérce szerint kárhoztatni kell, és miként ostorozzuk magunkat a faji és az indentitáskérdés miatt, miközben soha nem volt kevesebb a fajgyűlölet, soha nem kaptak a kisebbségek méltányosabb elbánást, és leszűrik az elvtársak a következtetést, a dekadens Nyugat nem fogja megvédeni magát, hát még másokat.

Azt látják, hogy Amerika visszavonul, és egyetlen más ország vagy országcsoport sem bír olyan erővel vagy becsülettel, amely révén őrzője lehetne a szabadság békéjének.

Mint egyének vagy országok rajtunk múlik, hogy bebizonyítjuk, tévednek. Mindaddig, amíg milliók érkeznek a nyugati országokba boldogulásukat keresve, ezt olybá kell vennünk, hogy bizalmat szavaznak nekünk, és nem szabad elerőtlenednünk abban, ami naggyá tett minket.◼

 

[Elhangzott 2022. február 21-én, három nappal Ukrajna megtámadása előtt a Danube Institute The Return and Transformation of Geopolitics című konferenciáján. A magyar változatot Pásztor Péter készítette.]