A győzelme és a hivatalba lépése közötti vámfenyegetéseket, Kanada, Panama, Grönland bekebelezésének szándékát már komolyabban kellett venni, de a közel-keleti bazárokban is magasan kezdik a licitálást, hogy azután jó üzlet köttessék. Panama és Kolumbia – úgy tűnik – hamar engedett, és az új amerikai külügyminiszter, a szegény bevándorlók gyermekeként született és spanyol anyanyelvű Marco Rubio lecsillapította a kedélyeket. Az sem képzelhető el, hogy az Egyesült Államok Kanadával újrajátssza az 1776-os és az 1812-es háborút, elég lesz egy jó kis vámháború. Grönland esete azért is érthetetlen, mert barátságos eszközökkel annyi területet, támaszpontot bérelhet ott Amerika, amennyire nem sajnálja a pénzt. A dánok valaha egész Skandinávia urai voltak, nem szívesen mondanának le a sarkvidéki hatalmas szigetről, és remélhetőleg Trump sem fog megtámadni egy NATO-szövetségest. Putyin és barátai mindezt ujjongva szemlélik, hátha valódi világrendszerváltás lesz belőle, és úgy felbomlik a Nyugat szövetségi rendszere, mint harmincnégy éve a Szovjetunió.

A gázai agyrém

Ám az új elnök egyetlen eddigi lépése sem váltott ki akkora felhördülést, szinte általános elutasítást, mint az a javaslata, hogy bekebelezi a romhalmazzá vált gázai arab enklávét, lakóit áttelepíti más arab államokba, és helyükön egy melegebb Riviérát vagy Floridát, orlandói Disney Worldöt hoz létre, gazdag turisták számára. (Azt hiszem, ebben az ingatlanfejlesztő üzletember is téved: az említettek mellett a világ számos buja földi paradicsomot kínál, Balitól Mauritiuson át Costa Ricáig, de a Közel-Keleten Eilat is megteszi.)

A következő napokban a világsajtó tele lesz azzal, miért abszurd a terv, hogy összeegyeztethetetlen a nemzetközi joggal, olajat önt a most épp csak parázsló arab–izraeli konfliktusra, erkölcsileg és fizikailag is végrehajthatatlan, Izraelben is csak a szélsőjobboldali körök üdvözlik. Az ötletet valamennyi arab ország mellett elutasítja Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Törökország, Ausztrália, Spanyolország, de még Oroszország és Kína is. Az ügy iskolapéldája annak, hogy a történelem ismerete és a tanulságok levonása nélkül nem lehet a politikai tüzeket eloltani.

A múlt

Nem kell az Izrael és szomszédjai közötti feszültségeket visszavezetni a filiszteusok elleni háborúkig, bár kínálja magát a bibliai történet: a megvakított Sámson épp Gázában pusztította el népe ellenségeit, önmagával együtt. A keresztes hadjáratok emléke sem menti a fanatikus muszlimok keresztény-gyűlöletét. A mai Izraelt is magában foglaló Palesztina az első világháború végén szétesett Török Birodalomból brit irányítás alatt álló mandátumterület lett. Az angolok ott is fairek próbáltak lenni az arab beduinok és a földjüket felvásárló cionista zsidó bevándorlók között. Az eredmény tökéletes kudarccal végződött, a gyilkos merényletek oda vezettek, hogy az 1948-ban széles körű nemzetközi bábáskodással létrehozott Izraelt arab szomszédjai megtámadták, de túlerejük ellenére vereséget szenvedtek. Nemcsak akkor, de a későbbi háborúkban (1956, 1967, 1973) is. Izrael fokozatosan növelte területét, elfoglalta a Jordán folyótól nyugatra elterülő területet, Ciszjordániát és Gázát is. Az arab lakosság jó része elmenekült vagy elűzték, újabb és újabb zsidó telepek jöttek létre a nem annektált, csak megszállt arabok lakta területeken. Születése óta Izrael elutasítja, hogy kétnyelvű, zsidó–arab világi állam legyen, de a mintegy húsz százalékot kitevő arab lakosság nyelvi és politikai jogokkal bír, képviseletük van a Knesszetben, a parlamentben.

A békefolyamat viszontagságai

Az Izraellel szomszédos országokban menekültként, sok esetben sátortáborokban élő, magukat palesztinnak nevező  arabok nem nyugszanak bele egykori területük elveszítésébe, és a felkelések, intifádák sorozata csak növelte az arabok és a zsidók szembenállását. Ennek feloldására született meg 1993-ban Jichák Rabin izraeli miniszterelnök ajánlata, a „területet a békéért”, kivonulni a megszállt területekről, békéket kötni, és izraeli segítséggel föllendíteni a környező államok gazdaságát. Az ígéretesen induló folyamatnak azonban 1995-ben Rabin meggyilkolása (egy zsidó szélsőséges által), majd Arafat palesztin vezető kihátrálása véget vetett. Időközben a palesztin állam csíráját hordozó Ciszjordánia és Gáza egymástól Izrael által elválasztott területén a két radikális csoport, a Fatah és a Hamász ellentéte véres polgárháborúhoz vezetett.  A Ciszjordániában működő, mérsékeltnek mondható, Mahmúd Abbasz vezette palesztin hatóságot a rohamosan növekvő lakosságú Gázában felváltotta a Hamász uralma. Aki onnan nem járt át Izraelbe dolgozni, az külföldi segélyekből élt, és a gyűlölet fűtötte. A terület Izrael megsemmisítésére készülő fegyverarzenállá, terrorista bázissá épült ki. Ugyanakkor reményt keltett, hogy 2020-ban – éppen Trump első elnöksége alatt és hathatós közreműködésével – több arab ország is elismerte Izraelt, és felvette vele a diplomáciai kapcsolatokat. Ezeket nevezik Ábrahám-egyezményeknek, a három monoteista vallás által elismert és tisztelt bibliai próféta után. Amikor Szaúd-Arábia is hajlandóságot mutatott hasonló lépésre, a fundamentalista Hamász akcióba lépett, hogy megtorpedózza a Közel-Kelet békéjét megteremtő és Izrael létét elfogadó megegyezést.

Ezért indította el a 2023. október 7-i, a békés izraeli lakosok meggyilkolását vagy túszként történő elhurcolását célzó terrorista támadást. Izrael azzal válaszolt, hogy a gázai övezetet tönkrebombázta, de a Hamász terroristáit nem tudta megsemmisíteni. A 2025. január végén, nemzetközi nyomásra és a zsidó túszok kiszabadítása érdekében megkötött tűzszünet önmagában ugyan örvendetes, de nem tartós megoldás, nem vezet békéhez az Izrael Állam felszámolásáról, tízmilliós lakosságának elűzéséről le nem tevő, elvakult arab szélsőségesekkel.

Csak a visszatérés Rabinhoz

A probléma megoldhatatlannak tűnik: a gázai romok között tengődő, közel kétmillió arabnak nincs hová mennie, sem a szomszédos Egyiptom, sem más arab államok nem hajlandók befogadni őket. Izrael viszont ma az erő pozíciójából tárgyalhat: Aszad szíriai rendszere megsemmisült, az izraeli hadsereg a libanoni terroristák hatalmát megtörte, a minden szélsőséget pénzelő és fegyverekkel ellátó Irán katonai potenciálját meggyöngítette, Trump elnökségével pedig minden korábbinál jobban támaszkodhat az Egyesült Államok támogatására. Netanjahu izraeli miniszterelnök azonban továbbra is elzárkózik a kétállami megoldástól, egy független, Izraellel békében élő Palesztina elfogadásától, kormánya fennmaradása a legelvakultabb zsidó szélsőségesektől függ. Trump gázai terve nekik ugyan tetszik, de az egész világ elutasítja, és Trump korábbi eredményeit is megsemmisítéssel fenyegeti. Egy elismert, a terrorizmust elutasító, működő palesztin állam nélkül sosem lesz béke a Szentföldön, az egész Közel-Keleten. Csak egy Rabin politikájához visszatérő izraeli kormány kínálna esélyt a kompromisszumra, az indulatok lecsillapodására, a békére, kihúzva a szőnyeget a Hamász, a fundamentalisták lába alól.

 

A szerző történész, diplomata, korábbi külügyminiszter

 

Nyitókép: Az új trumpi Fehér Ház első hivatalos vendége, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök sajtótájékoztatót tart Donald J. Trump amerikai elnökkel február 4-én (Shawn Thew/MTI/EPA pool)