A Hajat Tahrir al-Sam csapatai december elsején már Aleppó mellett a második, déli csapásirányban Hama városa felé közelednek. Itt a felkelők nyugat és kelet felé szétnyílva megkísérlik bekeríteni vagy visszavonulásra kényszeríteni a kormányerők még kitartó egységeit. Ha a felkelők csapatait nem sikerül megállítani, úgy Hama elfoglalása után Homsznál kettévághatják a kormányerők által ellenőrzött partvidéket és a belső területeket, illetve a szír fővárost, Damaszkuszt is veszélyeztethetik.
Az ellenzéki offenzívát a szír kormánycsapatok és szövetségesei egyelőre nemhogy megállítani, de lelassítani sem tudták. Az Aszad elnökhöz elvileg hű erők szinte ellenállás nélkül adták fel Aleppót – a kétmilliós városban mindössze pár száz áldozatról szólnak a hírek. A szír hadsereg közleménye szerint „ideiglenes visszavonulást” hajtottak végre, hogy az ellentámadás előtt átszervezzék erőiket, ami a stratégiai jelentőségű északnyugati városból való elmenekülés kevéssé hihető magyarázata.
Az összeomlásra utal, hogy a felkelők jelentős mennyiségű nehézfegyvert zsákmányoltak az Aleppó környéki katonai bázisokról a kormányerők elmenekülése után.
Amíg az ígért ellentámadás nem indul el, addig a szír és az orosz légierő hajt végre légicsapásokat a felkelők csapatai ellen, mindeddig azonban nem sikerült kivéreztetni és megtörni az offenzívát.
Bassár el-Aszad elnök számára további veszélyt jelent, hogy a Hajat Tahrir al-Sam vezette haderő Törökország közvetett támogatását élvezi, miközben az Ankara közvetlen támogatásában részesülő Szíriai Nemzeti Hadsereg is offenzívába kezdett. Az utóbbi elsősorban nem a szír kormányerőket, hanem a kurd politikai csoportok által vezetett, Szíriai Demokratikus Erők uralta területek ellen indítottak támadást Észak- és Északkelet-Szíriában. Tekintettel a kurdok és az Aszad-rezsim közötti korábbi paktumra, amely védelmezte a kormányerők északkeleti szárnyát a felkelőkkel szemben, most ez a támadási irány is megnyílik.
Saját csapatainak veresége mellett azonban Aszad legnagyobb gondja, hogy fő partnerei egyelőre nem képesek nagyarányú támogatást nyújtani az ellenzéki offenzíva megállítása érdekében. Oroszország láthatóan aktív részese a harcoknak, de légiereje mellett nincs már Szíriában olyan bevethető reguláris vagy zsoldoscsapata, amely hatékonyan megállíthatná az előretörő felkelőket. A libanoni Hezbollah terrorszervezet, amely elit egységeivel az elmúlt több mint egy évtizedben nagymértékben kivette a részét Aszad hatalmának megszilárdításában, éppen csak túlélte a két hónapon át tartó intenzív izraeli felmorzsoló hadjáratot. A legnagyobb kérdés, hogy Irán és síita milíciái mennyi idő múlva képesek a szír kormányerők segítségére sietni, és egyáltalán képes-e az iráni ellenállás tengelye elegendő számban frontcsapatokat biztosítani a felkelők offenzívájának megállításához.
Irán szempontjából azonban Damaszkusz nem eshet el,
és ha Aszad erői még egy-két napig se voltak képesek Aleppót tartani a felkelőkkel szemben, akkor Iránnak és a legmegbízhatóbb síita milíciáknak kell megállítani és visszaszorítani a felkelőket. Szíria jelenti az összekötőkapcsot és a nyugati koordinációs központot a Földközi-tengerig húzódó iráni befolyási zónában, azt tehát Teherán nem adhatja fel anélkül, hogy az ellenségei elrettentésére és fenyegetésére létrehozott helyettesítőhálózatát veszélyeztetné.
Néhány nap erős aggodalom Bassár el-Aszad oldalán minden bizonnyal még Irán hasznára is válhat, tekintettel arra, hogy a szíriai kormányerők finoman szólva sem jeleskedtek az elmúlt bő egy évben az ellenállás tengelye által Izrael ellen vívott harcokban. Míg minden iráni helyettesítő a Hezbollahtól kezdve a jemeni húszikon át és kismértékben az iraki síita milíciák is kivették a részüket a zsidó állammal szembeni harcban a Hamász oldalán, addig a szír kormányerők tétlenek maradtak. A szíriai fellépés hiányát különösen problematikussá teszi Irán szempontjából, hogy miközben Izrael rakétákkal likvidált számos Szíriában tevékenykedő iráni tábornokot, és felhasználta a szíriai légteret az Iránnal szembeni megtorlócsapásokhoz, ezekre is legfeljebb erős nyilatkozatok formájában adott választ Aszad.
A mostani felkelők által indított offenzíva sikere azonban felveti a lehetőségét, hogy függetlenül attól, hogy mit is akart Aszad, egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy bármilyen kihívást intézzen Izraellel szemben rezsimjének veszélyeztetése nélkül. A szír kormányerők kártyavárként omlottak össze az ellenzéki csapatok offenzívája nyomán. Az Aszadhoz hű csapatok lojalitása és felkészültsége mellett felvetődik a kérdés, hogy miként erősödhetett meg ennyire a Hajat Tahrir al-Sam? Több forrás Törökországra mutat, amely azonban egyelőre inkább társutasnak tekinthető az offenzívában, legfontosabb célja nem a szír kormányerők, hanem a kurd csapatok visszaszorítása határaitól és saját helyettesítőin keresztül az észak-szíriai ütközőövezet kiterjesztése. A következő napok fő kérdése az lesz, hogy a török irányítás alatt álló erők és az offenzíva fő csapását végző Hajat Tahrir al-Sam között milyen szintű koordináció figyelhető majd meg. Ebből következtethetünk arra, hogy milyen mértékben volt a Hajat Tahrir al-Sam saját akciója a mostani meglepetésszerű támadás, és mennyiben Ankara kísérlete arra, hogy az izraeli offenzíva nyomán megroppant iráni ellenállás tengelyének meggyengülését kihasználja.
Bár számos megfigyelő bizonyos mértékben örömteli hírként számol be a Hajat Tahrir al-Sam előretöréséről, hangsúlyozni kell, hogy ez a szíriai ellenzék nem az a szíriai ellenzék, amely a demokratikus, de legalábbis a jogállamiság irányába elmozduló Szíria reményével kecsegtetett az arab tavasz kezdetén. A Hajat Tahrir al-Sam ugyan kivált az al-Káida ernyője alól, de megmaradt radikális szunnita iszlamista szervezetnek, amelynek tagságát ha nem is teljes egészében, de elemeiben mindenképpen a legszélsőségesebb dzsihádista ideológiák vezérelik. Szíriára tehát újabb nehéz hetek és hónapok várnak, mivel a felkelőktől sem számíthat semmi jóra az eddig kormányerők uralma alatt álló lakosság, ugyanakkor a szír, orosz és iráni ellentámadás már most is a szokásos módon semmibe veszi a civil életeket. A számos kérdés mellett egy tényező biztos:
ha bárki azt hitte, hogy az Izrael és a Hezbollah közötti tűzszünet és a Hamász közelgő kapitulációjának reménye egy békésebb időszakot hozhat el a Közel-Keleten, az súlyosan tévedett.
A térség hatalmi viszonyainak átalakulása újabb frontok előtt nyitotta meg az utat, annak minden járulékos pusztításával egyetemben.
A szerző Közel-Kelet-szakértő, biztonsági elemző
Nyitókép: A Hajat Tahrir al-Sam harcosai az aleppói citadella előtt november 28-án
