Mozdulatlan a nyársapáti téli határ, tapintani lehet a csöndet. Messziről felbukkan egy tanya, életjelet ad magáról, a hajlott hátú épület kéményéből szürke füst cikázik az ég felé. Azt hallottam, ez megnyugtató látvány a tanyagondnokok számára, akik
az utolsó kapcsot képezik az isten háta mögött lakók és a külvilág között. Ha nincs füstoszlop, az tragédiát is jelenthet.
A tanyagondnokok akarva-akaratlanul részeseivé válnak a településektől messze lakók életének, akiknek gondjait, bajait náluk olykor még a családtagjaik sem ismerik jobban. Riportutamon Bimbó Pál, a Cegléd és Nagykőrös közötti falu, Nyársapát tanyagondnoka kísér, aki misszióját tizenöt éve végzi szívvel-lélekkel.
Bimbó Pál tanyagondnok: Sokan a családtagjukként kezelnek. Mindennap más-más kihívás vár rám, ezért is szeretem ezt a hivatást (Borzák Tibor fotói)
Ahogy ráfordulunk a dűlőútra, szemünkbe süt a nap, enged szorításából a fagy. Mutatja igazi arcát az alföldi táj, elég egyhangú, alig látni nyomát a gazdálkodásnak. Éppen olyan terület mellett haladunk el, ahol
hajdanán virágzott a mezőgazdaság, szorgos falusiak és tanyasiak művelték a földeket, leginkább paprikával, paradicsommal és uborkával foglalkoztak.
Kalauzom meséli, a régi szép időkben a nagykőrösi konzervgyár felvásárlójaként volt olyan napja, amikor hárommillió forintot fizetett ki a beszállítóknak. Aztán a rendszerváltás után a feldolgozóipar elindult a lejtőn, a gazdálkodóknak pedig más megélhetési forrás után kellett nézniük. Csakhogy egy ilyen kis faluban nem volt alternatív munkalehetőség. Akik nem tudtak megbirkózni a kihívásokkal, egyre nehezebb körülmények közé kerültek, és fokozatosan haladtak az elszegényedés felé.
Másfél évtized alatt sokat változott a munkám – mondja Bimbó Pál –,
rengeteg a magára hagyott ember a tanyavilágban. A fiatalok nem veszik vállukra szüleik, nagyszüleik gondjait;
hogyan is tehetnék, ha elköltöznek innen. Sokan a családtagjukként kezelnek. Járom a határt, tudom, hogy kinek kell bevásárolni, kinek kell gyógyszert kiváltani, kit kell kórházi kivizsgálásra vinni, és kivel kell elbeszélgetni, hogy megnyugodjon a lelke. Mindennap más-más kihívás vár rám, ezért is szeretem ezt a hivatást.
A hatvanhat esztendős Kóródi Istvánné otthona
Akácfák sorfala mentén megérkezünk egy viharvert tanyára. Kutyaugatás veri fel a csendet, amire előkerül a ház lakója. Az asszony nehezen jár, közli is az okát, nemrég jött ki a kórházból, hasműtétje volt. A falak vakítóan fehérek, potyog róluk a vakolat. A foltokat sem a kopaszon árválkodó virágtartó polcrendszer, sem az oda támasztott bicikli nem takarja el. A bejárati ajtón fenyőfa formájú karácsonyi dísz lóg, jelezvén az ünnepet.
Ilyen körülmények között élek – mutat körbe otthonában a hatvanhat esztendős Kóródi Istvánné. A szűkös konyha fala rózsaszínre festve, a nyugati oldalt cicás naptár, libás festmény, őszi levél és elemes óra díszíti. A zsúfolt nagyszobát nejlon szalagfüggöny választja el, ahol szekrénysor, komód, franciaágy a berendezés. A plazmatévé egész nap megy, mindegy mit adnak, csak beszéljen valaki. Jó meleg van odabenn, reggel óta duruzsol a vaskályha. Az asszonynak egyelőre van mivel tüzelnie, vett valamennyi tűzifát, mellé pedig valaki hozott neki feleslegessé vált szekrényeket, azokat darabolja fel pótlásként.
Nem volt annyi pénze, hogy kifizesse a télirevalót, gyorshitelt kellett felvennie.
Kétszázhúszezer forintot igényelt, amiből a kamatok miatt a végére több mint hétszázezer lesz. Felháborítóan nagy összeg, mert még azt is kifizettetik vele, hogy a havi részletekért személyesen megy hozzá a hitelező bank munkatársa, mindig pontosan. Amúgy a tévét is részletre vette.
Én innen nem mozdulok
Amikor ideköltöztünk, a férjem még élt – meséli Ica néni –, napszámba jártunk dolgozni. Jobb volt, mint most. A nyugdíjam éppen csak százezer forint. A fiam a közelben él, alkoholista. A lányom Cegléden lakik, hét gyereke van. Rám se néznek. A lányom azt mondta, adjam el a tanyát és költözzek be hozzá. De én innen nem mozdulok. Eljárok biciklivel az unokatestvéremhez, ő mossa ki a ruháimat. Nem lakik messze. A faluba már nem bírok bemenni. Múltkor Pali vitt be a rendelőbe. Sokra nem mentem az orvossal! Még fájdalomcsillapítót se írt fel. Szó szerint kinevetett. Kenyeret meg meleg ételt az unokatestvéremék szoktak hozni, vagy ha náluk vagyok, direkt húslevest főznek, mert azt nagyon szeretem. Néha csirke far-hátból vagy krumpliból csinálok valami ételt. Olyan is van, hogy napokig szinte semmit sem eszek.
Kiszámították, hogy
a szegények átlagos nettó jövedelme százkétezer-háromszázötvenöt forint, ami csekély mértékben nőtt
a korábbihoz képest. Ezzel érdemes párhuzamba állítani a híradásokból ismert fizetési összegeket: az átlagkereset hatszáznegyvenötezer-háromszáz, a minimálbér kétszázhatvanhatezer-nyolcszáz, az öregségi nyugdíj kétszázharmincegyezer forintnál tart bruttóban. És szól ígéret ötszázezres minimálbérről és egymilliós havi fizetésről.
Maradjunk a nyársapáti valóságban. Misi bácsi beindítja a kismotort, azzal megy a faluba kenyérért. Nyolcvannyolc esztendős, korát meghazudtoló módon tevékeny és derűs. Mindenről van véleménye, amit bátran el is mond. Szeret politizálni, ezt magam is megtapasztalom, amíg nála időzöm. Nézi a plazmatévét, tisztában van vele, mi történik a nagyvilágban. Néha felesel a műsorvezetővel, ha nem ért vele egyet, de hogy válaszolna valamelyik is, arra nincs esélye. Saját sorsát sem irányíthatja más.
Mára egyedül maradtam
Huszonegy évig láttam el biztonsági szolgálatot a kecskeméti piacon – kezdi történetét Nagy Mihály –, de amióta lebénult az egyik lábfejem, nem tudok dolgozni, a járás is problémát okoz. Villanykályhával fűtök. A tűzifa mázsája hat-hétezer forint, abból kellene vagy ötven mázsa a télre. Uram, micsoda zsiványság az, hogy a szállító egy-két mázsával kevesebbet visz házhoz, mert a vevő úgyse tudja ellenőrizni. Én bizony lemérném, ha volna mérlegem! Százötvennyolcezer forint nyugdíjból élek. Épp most fizettem ki kilencvenezret a havi költségekre, villanyra, telefonra, tévére, gázpalackra, egyebekre. A kutyám egyhavi ellátása huszonháromezer forint, négyszeresére emelték az árakat, de szegény állatnak nem mondhatom, hogy nem tudok enni adni neki. Nekem meg mindegy.
Nem sok marad élelemre, harminc-negyvenezer forint,
a drágaság miatt nagyon meg kell gondolnom, mire adok ki pénzt. Ebédet nem hordatok, magam szoktam főzőcskézni. Ha netán elfogy a nyugdíjam, az unokahúgomtól kérek kölcsön, egyébként ő lesz az örökösöm. Most egy porszívót kaptam tőle. Uram, nézzen szét nyugodtan. Ezt a házat nem ilyen állapotban vettem meg, sokat költöttem rá. Asszonyom is volt, de mára egyedül maradtam.
Nagy Mihály nyolcvannyolc esztendős, korát meghazudtoló módon tevékeny és derűs
Hallgatom Misi bácsi panaszáradatát. Méltatlannak tartja az alacsony nyugdíjakat, s azt a picinyke emelést, ami legfeljebb fél kiló kenyérre elegendő. Nem megy a fejébe, miért engedik odafenn, hogy ekkora szakadék tátongjon a gazdagok és a szegények között. Szeretne szebb jövőt, ha most nem is látja esélyét. Nem adom fel, hisz van még időm élni – ezzel enged utamra.
Zötykölődik az autó, csönd telepszik közénk. Megyünk tovább a tanyagondnokkal. Úgy látom, népszerű a gondozottak között, érti a szavukat. Maga is tanyán nőtt fel, szegény családban. Előfordult, hogy kenyérre sem telt nekik. Iskolába a messzi határból gyalog járt. Felnőttként fizikai munkát végzett,
dolgozott ládagyárban, volt mezőőr, majd az önkormányzatnál gépkocsivezető, leghosszabban pedig tanyagondnok. Munkája mellett gazdálkodik,
burgonyát termel. Szülői segítség nélkül épített házat a faluban, van két tanyája is. Ha látja mások nyomorát, elszorul a torka.
Többeknek van kocsijuk, mégis nekünk kell bevinni az orvoshoz az idős embereket
Nehéz felfogni, miért van az, hogy akiknek nincsenek anyagi gondjaik, azok sem segítenek rászoruló családtagjaiknak – mélázik el Bimbó Pál, majd példát is említ. – Többeknek van kocsijuk, mégis nekünk kell bevinni az orvoshoz az idős embereket. Nyugdíjfizetés napján viszont hirtelen megjelennek a pénzért. Sajnos a szociális ellátórendszer is szűkül. Minden rossz irányba halad. Egyre mélyebb a kátyú, nem látom, hogyan lehetne kilábalni belőle.
Nincs már utolsó szalmaszál se, amibe kapaszkodhatnának a szegény emberek.
Tegnap pirított tarhonyalevest főztem – ezzel fogad tanyája udvarán Pálfi Mihályné –, a maradékot a macskákkal etettem meg. Van pár baromfim, azok ellátnak tojással. Abból tudok rántottát, tükörtojást vagy tojáslevest varázsolni. Nincs miért tagadnom, huszonkétezer-nyolcszáz forint a járandóságom, amit foglalkoztatást helyettesítő támogatásként kapok. A hetvenes években a ceglédi tejipari vállalatnál dolgoztam, de az megszűnt. Pedig ott nagyon szerettem lenni, még kirándulni is vittek bennünket. Láttam a gödöllői királyi kastélyt, a Magas-Tátrát meg Krasznahorka várát.
Aztán nehéz idők jöttek. Sajnos egy közlekedési baleset munkaképtelenné tett. Egy ideig közmunkás voltam. Az utóbbi három évben nem dolgoztam sehol. Harminckilenc évet és huszonegy napot igazoltak le. Ez nem lett elég a nők kedvezményes nyugdíjazásához, így rendszeresen meg kell jelennem a nagykőrösi munkaügyi központban, Bárány Pista, a másik tanyagondnok szokott bevinni. Alig várom már, hogy betöltsem a hatvanötödik életévemet.
Van pár baromfim, azok ellátnak tojással
Zsuzsika néni elfogadja a segítséget, a lánya és a fia sosem jön üres kézzel hozzá, legutóbb egy kocsiderék tűzifát hoztak, s a húga is bevásárol neki néha, vagy meglepi valamivel. Amikor a tanyagondnoki szolgálatnál megtudták, hogy egy ideig sehonnan nem kapott egy fillért sem, intéztek neki negyvenezer forint soron kívüli támogatást.
Szép gesztus volt, sírt is kicsit. Ha majd jön végre az „igazi” nyugdíja, az sem lesz sokkal több.
Éppen csak futja a rezsiköltségre, élelmiszerre nem biztos, hogy marad. Ruházkodásra meg főleg nem.
Van egy ünneplős fekete cipője, azt használja, ha netán kimozdulna otthonról. De hová is menne?…
Nem könnyű feldolgozni ennyi szomorú sorsot. Nehéz szívvel hagyom el a nyársapáti tanyavilágot. Egyvalami azonban mégis nyújt némi vigaszt. Az, hogy bármennyire is szegény valaki, az emberi tartását nem adja fel. Fájdalmasan beletörődik abba, hogy valamiért neki nehezebb a boldogulás. És bármennyire kilátástalan a jövője, tudat alatt mégis bízik abban, egyszer majd jobbra fordul az ő élete is. Máskülönben nincs megmaradás.
