Menekülők

Joseph R. Biden amerikai elnök ükapja, Owen Finnegan a Louth megyei Carlingfordból vándorolt ki az Egyesült Államokba az 1840-es évek végén, dédapja, Edward Blewitt a Mayo megyei Ballinából; John F. Kennedy felmenői, a Fitzgeraldok a Limerick megyei Bruffból, a Coxok Cavan megyéből jöttek el az 1840-es és 1850-es években; míg Ronald Reagan ír ősei, az O’Reganek Meath megyét hagyták ott nagyjából ebben az időben. A Finneganek, a Fitzgeraldok, a Coxok és az O’Reganek ahhoz a körülbelül kétmillió írhez tartoztak, akik az ebben az időszakban pusztító burgonyavész és a nyomában járó, mai szemmel elképzelhetetlen nyomor elől menekültek elsősorban Nagy-Britanniába, az Egyesült Államokba, Ausztráliába és Kanadába. Becslések szerint majd egymillióan pedig egyszerűen éhen haltak, vagy az éhezés következtében legyengült szervezetük nem tudott megbirkózni még aránylag enyhébb betegségekkel sem.
A helyzet a XIX. század második felében javult ugyan, de Írország a Brit-szigetek lesajnált szegényháza – gyakorlatilag Anglia gyarmata – maradt. A liberális miniszterelnök, William E. Gladstone a század utolsó évtizedeiben ismételt kísérletet tett az önkormányzatiság (Home Rule) megadására, de csak annyit ért el, hogy saját pártjának unionista tagjai átálltak
a konzervatívokhoz, akik ellenezték a javaslatot.

Az ír diaszpóra

A kivándorolt írek elsősorban az Egyesült Államokban szinte azonnal szervezkedni kezdtek a függetlenség visszaállítására (Írországot hivatalosan 1801. január 1-jén csatolták Nagy-Britanniához), és azóta is az amerikai ír diaszpóra az ír függetlenség és republikanizmus egyik legerősebb külföldi bástyája, így, többek közt, a NORAID, az 1969-ben alakult Irish Northern Aid Committee, az északír köztársaságpártiak egyik legjelentősebb amerikai pénzgyűjtő szervezete. A függetlenség kérdése a sokak által egyébként is vitatott amerikai–brit „különleges kapcsolatot” is gyakorta megmérgezte. Így a britek egyfajta árulásként fogták fel, gyakorlatilag pártszimpátiától függetlenül, amikor Bill Clinton 1995 márciusában a Fehér Házban fogadta Gerry Adamst, a Sinn Féin vezetőjét, akit a párt katonai szárnyának, az Irish Republican Armynak (IRA), illetve különböző csoportjainak (Provisional IRA, Continuity IRA stb.) tevékenységéért terroristának tartottak. A kiemelt amerikai figyelmet az ír ügyek iránt mindenekelőtt a nagyjából harminc-harmincöt millió ír-amerikai magyarázza: ír származású politikusok, üzletemberek és választópolgár-milliók jelentős, alkalmanként döntő szerepet játszanak az amerikai politikai és gazdasági életben. Nem véletlen, hogy a szektariánus konfliktusnak – legalábbis egyelőre – véget vető nagypénteki/belfasti egyezmény (1998) George Mitchell szenátor hathatós közvetítésével jött létre – a háttérben feltehetően a Clinton-adminisztráció is jelentős nyomást gyakorolt a felekre, elsősorban a katolikusokra, hogy az adott helyzetben a megállapodásban foglaltaknál többet nem érhetnek el, és csak a saját ügyüknek ártanak, ha intranzigensen elutasítják a kompromisszumot.

Nyomásgyakorlás

Az egyezmény aláírásának huszonötödik évfordulóján Észak-Írországba és Írországba látogató Joe Biden elnök útjával ismételten kifejezte az Egyesült Államok vezetésének elkötelezettségét a nagypénteki/belfasti egyezmény mellett, éppen akkor, amikor a Brexittel kapcsolatos megoldatlan kérdések egyik leginkább vitatott ügye az úgynevezett északír jegyzőkönyv, illetve annak lehetséges hatása a megállapodásra. Boris Johnson kormánya az Egyesült Királyság egyben tartása érdekében mindent megtett azért, hogy ne jöjjön létre semmilyen kereskedelmi – virtuális – határ Nagy-Britannia és Észak-Írország között; az ügyben ismételt összeütközésre került sor az Európai Unióval. Az északír unionisták, elsősorban a Democratic Unionist Party (DUP) blokkolta is az északír törvényhozás munkáját, mert attól félt, hogy az Ír-tengeren létrejövő „határ” az első lépést jelentené az ír sziget egyesítése felé. Az 1998-as megállapodás egyik sarkalatos pontja az Észak-Írország és Írország közötti határ „légiesítése”: az áruk, emberek és szolgáltatások szabadon áramolhatnak a két oldal között. Az arra utazó csak annyit vesz észre, hogy átlépett egyik országból egy másikba, hogy az északír oldalon megszűnnek az ír oldalon kétnyelvű útjelző és egyéb táblák; az utóbbiban még mindig mérföldben jelzik a távolságokat, s nem a déli oldalon használatos kilométerekben; az északi oldalon rengeteg brit vagy angol zászló leng középületeken és magánházakon; és természetesen az egyik oldalon az euró a fizetőeszköz, a másikon pedig a font. Az amerikai demokrata kormányzat most kevésbé nyílt szerepet vállalt a London és Brüsszel közötti vitában, valamint a nagypénteki/belfasti egyezmény életben tartásában, de a hírek szerint nyomást gyakorolt a Rishi Sunak vezette brit konzervatív kormányra a windsori keretegyezmény megkötésére 2023. február 23-án. A létrejött kompromisszum (elsősorban az úgynevezett zöld és piros folyosókkal a Nagy-Britanniából kizárólag Észak-Írországba, illetve onnan Írországba és végső soron az EU-ba szánt árucikkek esetében) átmenetileg megoldott ugyan egy kényes ügyet, de nem oszlatta el az unionisták aggodalmát az Ír-tenger két partján. Joe Biden útját ezért sem üdvözölte mindenki a brit oldalon. Az ellenszenvet a brit sajtó Brexit-párti és EU-ellenes része táplálta: a Demokrata Párt egyértelműen a maradáspártiak mellett állt ki a 2016-os népszavazás idején, és most is sokan úgy látják, hogy inkább az EU álláspontja felé hajlik Washington.

A britek hátában

Az írek nem kedveltették meg magukat a britekkel a London számára létfontosságú háborúkban tanúsított viselkedésükkel sem. A napóleoni háborúk alatt Wolfe Tone robbantott ki 1798-ban egy felkelést a britek „hátában”; az első világháború kellős közepén a húsvéti felkelés (1916. április) vont el brit csapatokat a francia frontról; míg a második világháborúban az ír vezetés megtagadta a britektől, hogy az ír kikötőket használják, és Éamon de Valera taoiseach (miniszterelnök) személyesen kondoleált Adolf Hitler halálakor a német nagykövetnek. Írország huszonhat déli megyéje akkorra már az 1921. évi angol–ír szerződés értelmében különvált, és először 1922–1937 között Ír Szabad Állam néven működött, majd Írországként folytatta, végül 1949-től hivatalosan Ír Köztársaságként napjainkig. Az 1921. évi szerződés azonban nem az egész szigetet juttatta az írek irányítása alá: a hat északi megye (Ulster), ahol a korábbi évszázadok skót és angol betelepülése miatt a protestánsok kerültek többségbe, a Nagy-Britanniához való tartozást választotta – és az ottani többség még ma is unionista. Az Ír Szabad Állam is – részben – vérben fogant: a megállapodást támogatók és ellenzők között polgárháború robbant ki az 1920-as évek elején, amelyben az ír függetlenségi mozgalom egyik legkarizmatikusabb személye, Michael Collins is sokakkal együtt áldozatul esett.

A „kelta tigris”

A sziget nagy részének függetlenné válásával azoknak a gazdasági bajoknak jelentős része – amelyekről már Eötvös József írt Szegénység Irlandban (1837) című munkájában –: a nagybirtokok túlsúlya, monokultúra a mezőgazdaságban, az ipar és a kereskedelem hiánya vagy az óriási társadalmi és vagyoni különbségek nem tűntek el. Ráadásul az ország külkereskedelme szinte teljesen egyoldalú volt. A második világháborút követő évtizedekben a kivitel kilencven százaléka az Egyesült Királyságba irányult, és ez a tény is tartósította a mezőgazdaság dominanciáját Írországban.

A külföldről érkező, meglehetősen gyér befektetéseket nem bátorította az 1960-as évek végétől egyre erőszakosabb szektariánus ellentét Észak-Írországban,

ami – természetesen – közvetve és közvetlenül is kihatott a sziget déli részére. (Az akkor Dublin központjában álló brit nagykövetség előtt 1972. február 2-án bomba robbant; ezt követően a missziót a britek egy jobban védhető helyre költöztették.) A helyzet orvoslására az 1960-as években gazdasági és oktatási reformokat vezetett be az ír kormány, ám a valódi áttörést 1973. január 1. hozta, amikor Dánia, az Egyesült Királyság és Írország csatlakozott az Európai Közösséghez. Az ezt követő években nyerte el Írország a „kelta tigris” becenevet. Mindenekelőtt az EK-ból érkező infrastrukturális, mezőgazdasági és oktatási támogatások adtak óriási lökést az ország gazdaságának, s ennek egyik eredménye a migráció irányának megfordulása volt: immár többen költöztek oda, mint ahányan elhagyták az országot. Az európai piacok megnyílásával a kivitel struktúrája megváltozott. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a „kelta tigris csíkjainak” jó része amerikai volt. A több tízmilliós amerikai ír diaszpóra, a kedvező ír adórendszer, a stabilabbá váló politikai, társadalmi és gazdasági körülmények, az oktatási színvonal emelkedése, a közös nyelv és nagyrészt Írország „kapu” szerepe az európai piacokhoz való amerikai hozzáférésben, jelentették azokat a tényezőket, amelyek Írországot a 2010-es évekre az Európai Unió leggazdagabb országai közé katapultálta.

Európai Szilícium-völgy

Az alig ötmilliós Írország 1973 és 2018 között mai értékben nagyjából negyvenmilliárd euró támogatást kapott az EK-tól, majd az EU-tól; a megnyíló európai egységes piacot kihasználva kereskedelmi forgalmának negyven százaléka az EU-val bonyolódott 2020-ban. Az ír gazdaság megerősödésének és versenyképességének egyik legjobb mutatója az export–import arányok és volumenek alakulása 1973 és 2020 között: a bázisévben az ír behozatal 1,4 milliárd euróra rúgott, miközben a kivitel 1,1 milliárd volt; ezek a számok a tárgyalt időszak végére nyolcvanöt-, illetve százhatvanmilliárd euróra ugrottak! Az amerikai oldal is tetemes mértékben hozzájárult ehhez a szinte példa nélküli gazdasági fejlődéshez: az évtizedek során kétszázmilliárd dollárt is meghaladó közvetlen tőkebefektetés került a „zöld szigetre”; a legutóbbi adatok szerint kilencszázötven amerikai vállalat közvetlenül és közvetve mintegy négyszázezer embernek ad munkát Írországban. A puszta számok nem is árulnak el mindent: az amerikai befektetések jó része a high-tech szektorba irányul, s ezért sokan Írországot „Európa Szilícium-völgyének” mondják (bár kissé elkoptatott a megnevezés, mert Edinburgh mellett is van egy „európai Szilícium-völgy”). A high-tech mellett az ír gazdasági sikertörténet másik szála a szolgáltatószektor, azon belül is a pénzügyi szolgáltatások köre; a Brexit miatt sokan azzal számoltak, hogy London elveszíti pénzügyi központ szerepét, és Dublin lesz az egyik fő haszonélvezője ennek a változásnak. Ez egyelőre nem következett be, ennek ellenére az ír főváros pénzügyi központ szerepe vitathatatlan, annak ellenére, hogy a 2008-as pénzügyi botrányok ír bankokat (így az Anglo Irish Bankot) sem kímélték. Nyilvánvaló, hogy az évtizedes gazdasági fejlődés, amelynek eredményeként Írország napjainkban Luxemburg mögött a legmagasabb egy főre eső éves jövedelemmel büszkélkedhet (135 046 és 101 509 euró) nem töretlen felfelé ívelő folyamat volt. A legjelentősebb visszaesést, mint oly sok más országban, a 2008-ban kezdődő pénzügyi válság okozta: a beruházások egy része leállt, Dublint és a nagyobb városokat félig elkészült irodaházak csúfították egy évtizeden keresztül, a kivándorlás mértéke ismét meghaladta a bevándorlásét, és a kilábalás lassú volt, csak 2014-ben indult be – igaz, akkor nagyon látványosan. Írország EK/EU-tagságának fél évszázados története igazi sikertörténet az élet minden területén, a gazdaságtól kezdve a társadalmi különbségek csökkenésén át az oktatás színvonalának emelkedéséig. Írország a szegényházi suttyóból bő másfél évszázad alatt az európai közösség mintagyerekévé vált.

 

A szerző történész, az ELTE tanára, korábbi dublini nagykövet