Ebben az évben, 1924. október másodikán, a Szent Őrzőangyalok ünnepén lát napvilágot Zsuzsa, de már viszik is haza Budapestről a zebegényi oltalomba, ahol a Duna menti szegény kis falu miliőjében „megtanulja” a világot. Ebben segítik az őrzőangyalok, és köztük Zsuzsa a sajátjára támaszkodik. Érzi, hogy az oltalom alapja valami magasabb rendelés, ezért odabízza magát, ráhagyatkozik. Aki mellette áll – Jézus szavai szerint – látja az ő Atyjának arcát. És ez elég neki!

Nézem a képet, melyet eredetiben római lakása szalonjában tartott, jobbra a bejárat mellett. Három-négy évesen festi meg az apja, aki „nagyon kérlelte, hogy maradjon nyugodtan és közben mesélt neki”. A széken Zsuzsa két kezével az ülésbe kapaszkodik, lábai fegyelmezetten a földön, mégis a szemei tartják meg őt. Ahogy tekintete az apjára szegeződik, abban eltökéltség van:

látja az apja arcát, magán érzi a tekintetét, lám „tekintetre méltatták őt is”,

mint Jézus Anyját. Mindig volt neki, akire föltekintsen: s ez elég volt neki!

Ahogy tekintete az apjára szegeződik, abban eltökéltség van

 

Ebben az oltalomban nő fel, és marad mindig – legbelülről – megoltalmazott. Ezt az útikészséget – Őrangyala szárnyai alatt – senki nem veheti el tőle, ezért marad mindig szabad, hogy útra keljen, Matyival egy életre, aztán együtt többször a Szabadság felé.

Úgy látszik, Őrangyala maga is mediterrán lélek, mert ők férjével nem a nyelvileg jobban ismert Frankhon, a piktorok hazája felé fordulnak, hanem Délnek, és vesznek szállást 1949-ben Rómában, hogy majd hatvan éven át ott eresszenek gyökeret talján talajban. Élete kétharmadát ott tölti és jóízű

lényének titka éppen ez a gyökeres megkapaszkodás, ott-lét, igazi jelenlét.

Soha nem gondolt pénztárcája vastagságára, lakása négyzetmétereire, hanem csak arra, hogy ahol van, otthon legyen. És ez elég volt neki! 

Zsuzsa soha nem kozmopolita: mindenütt magyar marad, de mellette „római lány”. Már kész a fészkük, amikor első Fiat Cinquecento kiskocsijukkal, tetején a fölszíjazott bőröndökkel nyakukba veszik a világot, s irány Franciaország, tekergős szerpentineken föl s le, kisvárosok főterén kötelező megállókkal, persze először az ottani magyar barátok, s rajtuk keresztül sok új ismerős felé, akik előbb-utóbb visszaköszönnek a római otthonban. És ez elég volt neki.

A zebegényi Szőnyi Emlékmúzeum, Szőnyi István egykori lakóháza és műterme (Wikipédia)

 

Táguló világ az övé, oly óriási család, mint talán Zebegényben, ahol mindenki ráköszönt mindenkire. Ebben is első volt, ahogy fölvette a kagylót, ahogy beleszólt a kaputelefonba: „Gyere, gyere csak!” Mondta ezt még az ismeretlennek is, nemegyszer a kattanás után kérdőjellel a szemében. „Ez ki volt…? Majd kiderül, majd meglátom!” – s mindig helyet hagyott az újnak. A meglepetésekben is mindig számíthatott az Őrzőangyalára. Ez sohasem volt tudatos, hanem „csak” költözőmadarak tévedhetetlen orientációja, egy szinte veleszületett bizonyosság, hogy ráhagyatkozhatom…! És ez persze elég volt neki!    

Tudom, bizonyossággal tudom, hogy Zsuzsa időről időre összerakta az arcokat, neveket, eseményeket és azok helyükre kerültek az ő tág koordináta-rendszerében.

Vele lehetett mindenki, aki nem volt ellene, miként a tágasabb jézusi mérce.

Nem kellett vele szükségképpen egyetérteni, hagyta lenni a dolgokat, de ha összeférhetetlenséget érzett, akkor az „kiérződött” belőle. Így pulzált az ő tág terű köre, s bizony csendben – maguktól – kiperegtek onnét a nem odavalók. Ritkán, de ha kellett, tudott „templomtisztogató” keménységű lenni, és akkor ki is tartott benne, megmaradt a szilárd alapokon, kerül, amibe kerül! Akik végigkísérték az életét, könnyen észrevehették vitorlája vásznában az eredetiséget jelentő királynői vörös szálat, mert a neki kimért kilenc évtizedben, 1924-től 2014-ig szakadatlan ez a szál, mint az írása, folyondár kalligráfia.

És ez elég volt neki! Elég volt azt tudni, hogy

szelíden rásimul a zebegényi dombokra, hogy örökké apjára és rajta túl az Atyjára szegezi a tekintetét,

s hogy neki itt, Rómában mindössze egyetlen kulcsa van, amivel csak nyitni lehet. Ma is mosolyog, mert tudja, hogy az az egy is elég.

Tíz éve, 2014. március 16-án Odafenn elővettek egy kulcsot, megnyílt az Ajtó, ő a nevét hallotta, és elindultak. Zsuzsa… és az Angyala!

 

Nyitókép: magyarkurir.hu

 

A zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum október 5–6-án Szőnyi-hétvégét rendez. A szombati centenáriumi emléknapon barátok és ismerősök emlékeznek a Rómában ötven éven át irodalmi szalont működtető Szőnyi Zsuzsára. A vasárnapi programok középpontjában az a nyolc Szőnyi István-festmény áll, amelyek a közelmúltban érkeztek a Szépművészeti Múzeumtól, illetve a Magyar Nemzeti Galériától Zebegénybe. Mindkét nap részletes programja a múzeum honlapján olvasható.