Az idén július 1-jén nagy csinnadrattával ünnepelte megalapításának századik évfordulóját a Kínai Kommunista Párt (KKP). Ebből hetvenet hatalmon töltött, ezzel a Koreai Munkapárt után a világ második legrégebben kormányon lévő politikai ereje. Tagjainak és vezetőinek van tehát mit ünnepelniük, a kívülállóknak pedig érdemes megvizsgálni a kilencvenötmillió tagot számláló szervezet életképességének titkát.

Nem nagyon volt még szervezet a világtörténelemben, amely közvetve vagy közvetlenül annyi ember halálát okozta volna, mint a KKP, de olyan se, amely annyi ember életminőségének javulásához járult volna hozzá, nem könnyű tehát mérleget vonni. A kínaiak természetszerűleg az eredményeket dicsérik, a nyugatiak pedig a bűnöket és kudarcokat hánytorgatják fel. Valószínűleg konszenzus sose fog kialakulni, főleg most, hogy a nyugati propaganda Kínát és a KKP-t a világot fenyegető legsúlyosabb veszélyforrásnak állítja be. Az biztos, hogy a száz éve egy tucatnyi értelmiségi által alapított párt egyelőre mindent túlélt: az ideologikus Mao Ce-tungot és a pragmatikus Teng Hsziao-pinget, a világtörténelem legnagyobb, ember okozta éhínségét és a Szovjetunió felbomlását, a modernizációt, a posztmodernizációt és a globalizációt, a kulturális, demográfiai és technológiai forradalmakat és az összes változást, amit a XX–XXI. század hozott.

Mindebből már ki is derül, hogy a KKP sikerének egyik legfőbb titka a rugalmasság. A párt előbb-utóbb mindig alkalmazkodni tudott az adott körülményekhez, s megtalálta a megfelelő stratégiát ahhoz, hogy felülkerekedjen a veszélyeken. Ez történt kezdetben is, amikor az 1920-as években az alapítók – szovjet ügynökök tanácsára – olyan országban akartak proletárdiktatúrát kiépíteni, ahol nem voltak proletárok. Végül Mao a „proletár” fogalmát – Marxot kiforgatva – kiterjesztette a parasztságra, több száz millió fővel bővítve forradalmának tömegbázisát. Amikor a harmincas években a kormányon lévő Kuomintang óriási túlerővel támadt a kommunista bázisokra, a klasszikus kínai betyárregények és stratégiai munkák tanulságait levonva a kínai kommunisták kerülték a nyílt összetűzést, s kisiklottak ellenfeleik karmai közül. A japán támadás idején pedig szépen kivárták, hogy mások megverjék helyettük az agresszorokat, miközben a propagandában a japánellenes honvédelem élharcosainak állították be magukat, nem is sikertelenül. Aztán amikor lehetőség nyílt megragadni a hatalmat, többmilliós hadseregekkel kíméletlenül szétzúzták ellenfeleiket.

Az állandó alkalmazkodás és gyakori irányváltás az 1949-es hatalomra kerülés után is folytatódott. Eleinte – amikor szükség volt rá – a KKP a Szovjetunió legszorgalmasabb tanítványává tette Kínát, majd amikor a szovjet atyáskodás már elviselhetetlenné vált, egészen a háborúig fajulóan szembefordult vele, s fő ellenségének Moszkvát kiáltotta ki. Az USA-val Koreában még háborúztak, majd a hetvenes évek elején sutba dobták az ideológiai ellentéteket, és de facto stratégiai szövetséget kötöttek vele. Bizonyos időszakokban voltak nacionalisták és internacionalisták, volt, hogy forradalmat exportáltak, s volt, hogy kapitalista menedzsment ismereteket és know-how-t importáltak. A gazdaságban központosítottak és államosítottak, majd amikor ez nem jött be, decentralizáltak és – kimondatlanul – privatizáltak. A külföldi befektető volt kizsákmányoló ördög, és volt megbecsült vendég, a milliárdos tőkés pedig elpusztítandó ellenség és a párthatalom támasza. Száz évbe sok cikcakk belefért.

Persze a sok irányváltás nem volt mindig sikeres, s amikor elkéstek, vagy előresiettek egy ütemnyit, akkor óriási emberi tragédiák történtek. A kommunizmus fekete könyve hatvanötmillióra teszi a kommunizmus kínai áldozatainak számát, s bár vannak más becslések is, ahhoz nem férhet semmi kétség, hogy több tízmilliós nagyságrendről van szó. De a párt mindig tudott korrigálni, s a legsúlyosabb válságokból is megtalálta a kiutat, miközben sikeresen kommunikálta, hogy a legradikálisabb irányváltás is az eddigi fejlődés logikus és szerves folytatása, s míg egyes pártvezetők tévedhetnek, maga a párt nem.

Az elmúlt negyven évben a hirtelen fordulatok megritkultak, és ez az időszak már egyértelműen sikertörténet. A KKP vezetésével a GDP megharmincszorozódott, nyolcszázmillió ember kiemelkedett a mélyszegénységből, miközben a Kínai Népköztársaság világhatalommá vált. A KKP keblére ölelte a globalizációt, s egy sok elemében kapitalista rendszert épített ki, a világtörténelemben csaknem egyedülálló módon ötvözve a pártállami diktatúrát és a fogyasztói társadalmat, miközben hatalma nem meggyengült, hanem épp ellenkezőleg, megerősödött. Ebben kulcsszerepe volt a beáramló nyugati tőkének és technológiának, ami a külföldi várakozásokkal ellentétben nem a rendszer fellazulását, demokratizálódását és az amerikai világrendbe való belesimulását hozta, hanem egy globális gazdasági, politikai, katonai és ideológiai versenytárs megjelenését.

A párt tehát alkalmazkodik, amikor japán agresszióhoz kell, akkor ahhoz, amikor a globális kommunizmus szétmállásához, akkor ahhoz, amikor az internetforradalomhoz, akkor ahhoz, amikor pedig az amerikai kereskedelmi háborúhoz, akkor ahhoz. Sikerült tehát a valóság észlelésének és a változásokra való reagálásnak olyan intézményeit és mechanizmusait kialakítani, amelyek a pártot képessé teszik a hatékony korrekcióra, a legitimitás aláaknázása nélkül.

A sok irányváltás miatt kérdéses, a KKP tekinthető-e egyáltalán kommunista pártnak, hiszen az a sokféle politika, amit az elmúlt száz évben követett, aligha fér be a marxizmus–leninizmus hagyományos keretei közé. Maguk a kínaiak Mao óta azt vallják, hogy ők marxista–leninisták ugyan, de ideológiájukat a mindenkori kínai valósághoz igazítják, hiszen Marx eredetileg a nyugat-európai viszonyokra konkretizálta általános tanait, amelyek ráadásul nem alkotnak statikus rendszert, ezért a kínai vezetők akkor járnak el helyesen és a marxizmus eredeti szellemének megfelelően, ha az eszmét nem merev doktrínaként kezelik, hanem dinamikusan alakítják, továbbfejlesztik. Már Mao letért az ortodox marxizmus útjáról, Teng Hsziao-ping és az utána következő vezetők pedig még pragmatikusabban álltak az ideológiához, meghirdetve a „kínai színezetű szocializmus” építésének programját, amibe szinte minden belefér.

Amiben viszont a KKP kezdettől fogva hasonlít a többi kommunista párthoz, az a kíméletlenség, amellyel a párt az ellenségeit – és persze a mindenkori vezetés belső ellenfeleit – kezeli. A KKP nem demokratikus választás útján, hanem egy sokmilliós felkelést vezetve, erőszakkal szerezte meg a hatalmat, és kész azt erőszakkal is megőrizni. A pártideológia kevés konstans elemének egyike, hogy a párt hatalma megkérdőjelezhetetlen, mert az az egyetlen erő, amely képes Kínát egyben tartani és vezetni. A hatalmon maradása nemzeti érdek, s aki ezt veszélyezteti, az hazaáruló. Erről az elvről nincs vita – aki mégis megpróbálkozik vele, az könnyen átnevelő táborban vagy tankok lánctalpai alatt találja magát.

A párt sikeréhez az is kellett, hogy miközben időnként a „múltat végképp eltörölni” igényével lépett fel, az általa kialakított rendszer nagyon is megfelel a kínai hagyományoknak. A távol-keleti birodalmat az elmúlt bő kétezer évben gondosan kiválasztott, egységes ideológiájú és szocializációjú élcsapat, a konfuciánus hivatalnokapparátus kormányozta, s a nagypolitikába a közemberek legfeljebb néhány évszázadonként, a dinasztiaváltást hozó felkelések idején szólhattak bele. Ezt leszámítva a kereteket a császári kormányzat szabta meg, s ennek jogosságát nem kérdőjelezte meg senki, a gondolat, hogy az állam hatalmát – a belülről fakadó konfuciánus önmérsékleten kívül más eszközzel is – korlátozni kéne, fel sem merült. A konfucianizmusban az ideális közösség – legyen szó családról, államról vagy manapság vállalatról – hierarchikus, a feljebbvalóknak az alárendeltek engedelmességgel tartoznak, cserébe persze a feljebbvalóknak erényesnek kell lenniük, s a közösség érdekeiért kell fáradozniuk. Az egyén és a társadalom mindig is alá volt rendelve az államnak, a demokrácia, emberi jogok és a hasonló fogalmak Kínában teljesen ismeretlenek voltak. A KKP rendszere nagyszerűen illeszkedik ehhez a hagyományhoz, nem véletlen, hogy a maói időszak rövid kisiklása után magát Konfuciuszt és a konfucianizmust állami kultusz is övezi, a pártállam pedig büszkén vállalja a folytonosságot a kínai császársággal. A konfuciánus hivatalnokok helyére a marxista–leninista képzésben részesült káderek léptek, de fő funkciójuk – az ország egyben tartása és működtetése, a központi hatalom akaratának érvényesítése lefelé, az alsóbb szintekről származó információk közvetítése felfelé – nem változott. A hatalomgyakorlók társadalmi státusa se. Számottevő demokratikus ellenzék nemcsak azért nem alakult ki Kínában, mert minden ilyen kezdeményezést csírájában elfojtanak, hanem mert nincs rá tömegigény: amíg a dolgok működnek, a rendet és a stabilitást az állam biztosítja, a családok gyarapodhatnak, addig

az emberek nagy részében nem merül fel, hogy bele akarjanak szólni az országos ügyekbe.

Akiben meg mégis, az belép a pártba, hiszen nem zárt szervezetről van szó, a KKP tudatosan törekszik a tehetséges és ambiciózus emberek bevonására.

A KKP hatalmának stabilitásához nagyban hozzájárul, hogy sikerült kialakítania és elfogadtatnia egy olyan történetet, amely a lakosság nagy része számára átélhető, s amely világmagyarázatot, identitást és jövőképet ad nekik. E narratíva szerint a valaha nagy és fényes kínai civilizáció a nyugati behatolás hatására a XIX. században válságba jutott, s az első ópiumháborúval (1839–1842) megkezdődött a szégyen évszázada, amelyben a kínaiakat a nyugatiak, majd a japánok kifosztották, kizsákmányolták, megalázták, s idővel magának Kínának a léte is veszélybe került. A különféle értelmiségi és népi mozgalmak már a korszak elejétől próbálták megtalálni a megoldást Kína megmentésére, ám a kísérletek kudarcba fulladtak. Végül a KKP volt az, amely a korábbi forradalmárok, reformerek küzdelmeire építve, a marxi–lenini elveket Kínához igazítva azzá az egyedüli potens erővé vált, amely képes volt véget vetni a szégyen évszázadának, s a reakciós erőkkel és a japánokkal folytatott három évtizedes hősies harc végén 1949-ben újrateremteni az egységes, erős, büszke Kínát.

Az új Kína megteremtése az első évtizedekben rengeteg áldozattal járt, szól a KKP-narratíva, ezek egy része elkerülhetetlen volt, másokat pedig emberi hibák okozták, de a Mao Ce-tung által lefektetett alapok olyan szilárdak, hogy az 1978-ban kezdődött, ma is tartó „reform és nyitás” korszakában már töretlen lehet a gyarapodás. Olyan modernizáció ment végbe néhány évtized alatt, amire a nyugati országoknak évszázadokra volt szükségük, az 1,4 milliárd kínai évről évre jobban él, s aki még nem csatlakozott a kínai történelemben példa nélküli jólétben élő középosztályhoz, annak is előbb-utóbb lesz erre lehetősége. Az 1,4 milliárd egyén felemelkedésével természetesen együtt jár az ország felemelkedése, évezredes tekintélyének, befolyásának, vonzerejének helyreállítása. Mindez csak és kizárólag a KKP vezetésével mehetett végbe, mert bárki más próbálkozott előtte Kína modernizációjával, csúfos kudarcot vallott. Ha pedig engednék, hogy pártok és érdekcsoportok vetélkedjenek a hatalomért, az a kínai tapasztalatok szerint káoszhoz és szenvedéshez vezetne. Nincs más út tehát, csak a „kínai színezetű szocializmus” útja. S a KKP-ra most még inkább szükség van, mint eddig bármikor, hiszen a Kína felemelkedésétől félő külvilág mindent megtesz, hogy a kínai fejlődést és ezzel kínaiak százmillióinak gyarapodását megakassza – ezekkel az ellenséges erőkkel csak a KKP szállhat szembe, mindenki más túl gyenge lenne hozzá. Legalábbis a propaganda folyamatosan ezt sulykolja.

Mindez azt mutatja, hogy a KKP mindenekelőtt nemzeti pártnak tartja magát, s ideológiájának fontos eleme a nacionalizmus, emiatt az a fajta ellenérzés a párttal és a vezetőkkel szemben, ami Kelet-Közép-Európában létezett – ahol az uralkodók egy idegen hatalom kiszolgálói voltak –, Kínában ismeretlen.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenki lelkes híve a pártnak vagy az aktuális pártfőtitkárnak, de azt igen, hogy még a helyi káderek túlkapásaitól rengeteget szenvedő kisemberek is elfogadják: a pártra szükség van az élet alapvető kereteinek fenntartásához.

A KKP-nak mindez pedig óriási legitimitást és erőt ad. Áltatás annak feltételezése, hogy a párt csak a társadalom feletti kontrollal és terrorral őrzi meg hatalmát, ha ezek nem lennének, agyaglábú kolosszusként omolna össze. A KKP által kialakított rendszer jelen pillanatban megfelel az ország általános gazdasági, társadalmi és kulturális állapotának, nincs olyan diszkrepancia a politika és a társadalom között, amely destabilizálná a rendszert. Persze semmi nem tart örökké, s a kínai történelemben is minden dinasztia előbb-utóbb megbukott, de a KKP hosszú távú jelenlétével számolni kell. Semmi nem utal arra, hogy a következő fontos centenáriumot – 2049-et, a Kínai Népköztársaság megalakításának századik évfordulóját – a párt és a pártállam nem élné meg.

Illusztráció: Zsembery-Szígyártó Miklós