Foghúzásom másnapján újra foghúzásra jelentkeztem, különben nem vezettek volna gyulladt, feldagadt szájjal a fogtechnikus rabtárshoz, aki fogorvos híján orvosként rendelt. A Gyűjtő jobb csillagában Péter mellé állítottak a falhoz. Várni kellett valakire.

Péter mindjárt megszólított szájmozgás nélkül. Ismeretlenül biztatott, hogy ne csüggedjek. Nem csüggedtem, de bevallom jólesett. Később megtudtam, hogy őt tizenhárom évre ítélték el. Mégis másokat vigasztalt. Mikor Sátoraljaújhelyre, vagyis rosszabb helyre vitték kissé antiszemita hírben álló rabtársunkat, elsőként lépett hozzá, hogy megölelje búcsúzásul.

Másodszor a Speciál-fordítók között találkoztunk, immár ismerősként. A rejtélyes Speciál névre hallgató egység belügyeseknek dolgozó üzem volt, benne kisebb fordítóirodával.

Péter tizennyolc évesen ment Párizsba, ahol az ellenállási mozgalomhoz csatlakozott. Röpcédulázás közben fogták el a nácik. Itthon a Rádióhoz került, ahol kénytelen volt rádöbbenni, hogy csöbörből vödörbe
esett. Hamar megtalálta a helyét a forradalomban.
A Szabad Kossuth Rádió vezetője lett a Parlament épületében, és Losonczy Géza francia szinkrontolmácsa, amikor már sok nyugati újságíró kérdéseire kellett válaszolni.

A hatvanas évek elején a magyarországi börtönökben egyre több rádió került a rabok használatába.
A kicsiny, fülbe dugható rádió antennája vékony dróttal csatlakozott a zárka fűtőcsövére, és mivel a smasszerek cigarettavalutáért egyre nagyobb számban hozták be a diódákat, egyre több zárkában tudták hallgatni a Kossuth rádió híradásait. Péter kitűnő kommentárokkal segítette az események megértését. Sőt, olykor megtárgyaltuk a világ történéseit is.

Az 1962-es kubai válságról szóló hírekkel kapcsolatban Péter így kezdte magyarázatát: „Gyerekek, erre az én eszem is megáll!” Az is emlékezetes maradt számomra, hogy többször kijelentette: „Köztünk két igazi újságíró van, a Pali meg én. Figyeljétek meg, mennyire hasonlóan értelmezzük a történéseket.”

1970-ben szabadult. Nem várta senkitől sem, hogy mártírként tisztelje, s azt sem, hogy bármilyen politikai pozíciót ajánljanak fel neki. Ahányszor találkoztunk, nem kérdezett, hisz régi rabként nyilván nem akart gyanúba keveredni. Inkább adott. Az események értelmezését anélkül, hogy elvárta volna azok elfogadását. Vigyázott arra, ne kompromittáljon senkit.

Amikor a rendszerváltoztatás közeledtével megkezdték az SZDSZ szervezését, biztosan sokan gondolták, hogy ott találja meg politikai helyét. Péter azonban már másutt érezte otthon magát. 1989. március 15-én a hatalmas tömegben véletlenül találkoztam egy beszélgető csoporttal: Antall József be akarta mutatni nekem őket. Ám hamar kiderült, hogy mindegyiküket ismerem. Földes Péter köztük volt. Őt sem kellett bemutatni.

A hátralévő években a Magyar Nemzet sorsa foglalkoztatta. Francia kapcsolatain keresztül a polgári Magyarország számára törekedett megmenteni a lapot. Halála előtt nem sokkal a Francia Becsületrend elismeréssel a helyére került. Utolsó találkozásunk betegágyánál történt. 1997-et írtunk.

Nehezen viszonozhattam Gyűjtőben mondott első vigasztaló szavait.