Bár a nyár végéig az ukránok helyzete még minden bizonnyal rendkívül súlyos lesz, és várhatóan további területi veszteséget lesznek kénytelenek elszenvedni, a front helyzete az őszre stabilizálódhat, miután lassan elkezdik kifejteni hatásukat a tavasszal meghozott és sokáig halogatott ukrán és nyugati politikai döntések. Féléves késlekedés után az amerikai kongresszus április elején elfogadta az Ukrajnának nyújtott támogatási keretcsomagot, amelynek eredményeként érezhetően enyhült a tüzérségi lőszerhiány ukrán oldalon, noha az orosz tűzfölény továbbra is jelentős. Az új mozgósítási törvénynek köszönhetően pedig már zajlik a behívás és az ukrán katonák kiképzése, miközben az erődítési munkálatok is teljes gőzzel haladnak. Az nem kérdés, hogy Ukrajna az év hátralévő részében a védelem folytatására kényszerül majd. Az azonban korántsem egyértelmű, mihez kezd a következő vagy az azutáni évben. Miközben a kollektív Nyugatnak nincs egységes és koherens stratégiája (Ukrajna támogatása „addig, amíg szükséges”, nem stratégia), aközben Kijevnek világos elképzelése van ugyan arról, mit jelentene számára a győzelem, az nincs összhangban azokkal a realitásokkal, amelyeket a háború erősen statikus jellege, a nyugati katonai támogatás jelenlegi nagyságrendje és annak hosszútávú fenntarthatósága körüli politikai bizonytalanság diktál.

Ukrajna területi integritásának teljes helyreállítása aligha életszerű, hacsak nem következik be egy 1917-eshez hasonló drámai politikai fordulat Oroszországban.

Mobil óvóhely Dnipróban 2024 júliusában

 

 Ahogy Valerij Zaluzsnij akkori ukrán főparancsnok fogalmazott a 2023. nyári kudarcos ukrán ellentámadást követően, a háború szárazföldi hadszíntere „patthelyzetbe” jutott, ami nem teszi lehetővé egyik fél számára sem a hadműveleti áttörést. Ez a felőrlő jellegű háború pedig annak a félnek kedvez, amelyik jelentősebb katonai potenciállal rendelkezik a veszteségek folyamatos pótlására. Ez pedig Oroszország. Ezt figyelembe véve a szakértői közösség két táborra oszlik annak kapcsán, milyen stratégiát volna célszerű folytatnia Kijevnek. Az első táborba tartozó szakértők szerint csak akkor győzhet Ukrajna, ha sikerül kimozdítania a háborút a jelenlegi statikus jellegéből. A tavalyi sikertelen ellentámadás tapasztalatait levonva ezért újfent meg kell próbálkoznia a manőverező jellegű hadviseléssel, áttörve az orosz védelmet és ezzel felszabadítva megszállt területeit – vagy legalábbis azok jelentős részét. Ez a stratégia összhangban van ugyan az ukrán politikai céllal, hogy valamennyi megszállt területet felszabadítsák, de a 2023-as ellentámadás tapasztalatát alapul véve rendkívül kockázatos. Egyrészt nem látni, hogy a területek felszabadítása miként kényszerítené rá Moszkvát a háború lezárására. Arra apellálni, hogy a harctéren elszenvedett kudarcok vagy a Krím elvesztésének perspektívája megbonthatja a belső politikai stabilitást Oroszországban, ugyanazt a vágyvezérelt gondolkodást tükrözi, mint amelyen katonai racionalitás hiányában a 2023-as ukrán ellentámadás alapult. Még ha tehát sikeres volna is az ukrán támadóművelet, az aligha jelentene döntő vereséget Moszkva számára, hiszen nehéz elképzelni, hogy az oly mértékben gyengítené meg katonai képességeit, hogy képtelenné válna a háború folytatására. Másrészt pedig, és az előbbivel szoros összefüggésben, egy ukrán támadóművelet – akár sikeres, akár nem – potenciálisan jelentős erőforrásokat emésztene fel. Kijev könnyen a 2023. őszihez hasonló kedvezőtlen helyzetben találhatná magát, amikor az ellentámadásra tartalékolt tüzérségi lőszerekből kifogyva képtelen volt megállítani a hadászati kezdeményezést ismét magához ragadó orosz haderőt.

Más szakértők ezzel szemben azt tanácsolják Ukrajnának, fogadja el a felőrlő háború realitását, és próbálja meg azt a maga javára fordítani.

Az észt védelmi minisztérium tanulmánya szerint az ukrán haderőnek félévente ötvenezer orosz katonát kellene harcképtelenné tennie annak érdekében, hogy Moszkva ne tudjon stratégiai tartalékokat képezni. Mikola Beleszkov ukrán katonai szakértő szintén amellett érvel, hogy Ukrajnának az aktív védelem stratégiáját kell követnie. Bár ez a stratégia implicit módon azt is jelenti, hogy – legalábbis ideiglenesen – feladnák azt a célt, hogy Ukrajna visszaszerezze valamennyi területét, jóval inkább összhangban van az ukrán haderő képességeivel és az ukrajnai háború jellegével, amely nagyon jelentős mértékben a védekező félnek kedvez.

Ezt azonban nem könnyű eladni annak az ukrán társadalomnak, amelynek hetvenhárom százaléka továbbra is úgy véli, hogy Ukrajna végül képes lesz az összes területét felszabadítani. Az ukrán társadalom túlzott várakozása egyszerre áldás és átok. A győzelembe vetett hit volt az, amely garantálta Ukrajna túlélését és katonai sikereit, miközben a siker demonstrálásának állandó kényszere katonai szempontból már eddig is irracionális döntésekre sarkallta a politikai vezetést, ahogy azt a Bahmutnál túl sokáig folytatott védelem vagy legutóbb a krinki hídfőben értelmetlenül feláldozott tengerészgyalogos dandár esete is mutatta. Bár az ukrán közvélemény tisztában van a realitásokkal, és a Kijevi Szociológiai Intézet friss felmérése alapján jól látszik, hogy a katonai helyzet romlásával trendszerűen nő azok aránya, akik a békéért cserébe hajlandók lennének a területek egy részének feladására, a megkérdezettek ötvenöt százaléka továbbra is elutasítja ennek perspektíváját, még akkor is, ha ezzel a háború tovább tart, és akár Ukrajna függetlensége is veszélybe kerülhet. Az ukrán politikai vezetés pedig láthatóan még nem hajlandó arra, hogy mérsékelje a társadalmi elvárásokat, és újradefiniálja, mit jelent a győzelem Ukrajna számára.

Olekszandr Szirszkijnek a The Guardianben megjelent interjúja jól illusztrálja azt az ellentmondást, amely a kritikus katonai helyzetről adott értékelése és a Krím visszavételének szerinte „realisztikus” terve között feszül.

A felőrlő stratégia logikája alapján az ukrán győzelem úgy érhető el, ha sikerül a saját erőforrásokat megóva oly mértékben meggyengíteni az orosz katonai potenciált, hogy képtelenné váljon a háború folytatására a jelenlegi intenzitással. Ez a pont a letárolt szovjet haditechnikai készletek gyors apadásával akár két-három éven belül elérkezhet. Csakhogy Moszkva szintén arra játszik, hogy az idő neki kedvez, és a háború jelenlegi intenzitásának fenntartásával újabb mozgósítás nélkül is lassan ki tudja véreztetni Ukrajnát, ahogy a győzelem tervét Putyin nemrég nyíltan felvázolta a Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon. A Kreml meggyőződése, hogy a nyugati politikai akarat Ukrajna támogatása mögött hamarabb fog megtörni, mint hogy a háború folytatása problémát jelentsen az orosz hadigépezet számára. Ennek ellenkezőjéről a nyugati támogatás jelenlegi léptéke aligha győzi meg Putyint, ahogy a „békepárti” Trump visszatérése a Fehér Házba sem az ukrán győzelem iránti hosszútávú elköteleződés perspektívájával kecsegtet – habár ezt a „békepártiságot” Trumpék, ha történetesen mégis kormányrúdhoz kerülnek, és szembesülnek a külpolitikai realitásokkal, a sutba dobhatják (lásd itt és itt).

Földalatti iskola épül Zaporizzsjában 2024 júliusában - ez a hatodik ilyen építkezés a háború miatt 

 

Mindenesetre akár demokrata, akár republikánus győzelem lesz is idén ősszel, könnyen meglehet, hogy Biden az utolsó hidegháború utáni elnökként és az idei washingtoni NATO-értekezlet az utolsó „status quo”-csúcsként marad majd meg a történelmi emlékezetben, mert a protekcionista és az izolacionista szemlélet tovább erősödik az amerikai külpolitikában. Baljós kilátások ezek nemcsak Ukrajna, hanem a nyugati társadalmak számára is, amelyek a hidegháború utáni évtizedekben hozzászoktak a kockázat nélküli élethez, és

ha továbbra is fenn akarják tartani alkotmányos berendezkedésüket és jólétüket, akár fegyverrel is meg kell majd érte harcolniuk a jövőben, de az elrettentésre mindenképpen lényegesen többet kell áldozniuk.

Az ukrajnai háborúval a Nyugat időt nyert a felkészülésre, a kérdés, hogy jól használja-e ezt fel. Az ukránok belekényszerítése egy rossz kompromisszumba a háború mielőbbi lezárása érdekében bizonyosan nem a Nyugat érdekét szolgálja, hanem Oroszországét. És azt az üzenetet küldené valamennyi kihívója és szövetségese számára, hogy nincs meg sem az akarata, sem pedig a kitartása ahhoz, hogy megvédje saját értékeit és érdekeit.

A szerző az NKE John Lukacs Intézet és a Svéd Honvédelmi Egyetem munkatársa

Nyitókép: Ágyúzás gyújtotta búzamezőtűz oltása Doneckben 2024 júliusában