Barátai tréfásan, de mégis hangsúlyosan polgári fordulattal a „Sir” megszólítással köszöntötték, ha találkoztak, amit ő mosolyogva ugyanilyen formálisan viszonzott. Meghitt pillanatok voltak ezek az ELTE Polgári Jogi Tanszékének folyosóján, még a kommunizmus évtizedei alatt.
Hallgatóként találkoztam vele először, amikor fél évig szemináriumvezetőm volt. A jogot az irodalom, a művészet példáin keresztül tanította, egyszerre szellemesen, elegánsan és nagyon magas szakmai színvonalon. Aztán kollégák lettünk az egyetemen, és első élményeimre emlékezve egyáltalán nem lepődtem meg, amikor a budapesti Kossuth Lajos utcában, az akkor még létező Corvina Könyvesboltban, Erwin Panofsky A jelentés a vizuális művészetekben című könyvvel a kezében futottam össze vele. Nehéz elviselni az életet ilyen írások nélkül, mondta komolyan és nagyon őszintén. Hiszen nemcsak jogász volt, de könyvtár szakos is. A nyolcvanas évek második felében jártunk…
Akkor már túl volt a jénai Friedrich Schiller Egyetemen (és az egykori NDK politikai, szellemi karanténjában) oktatóként eltöltött éveken. Számos korábbi tanulmányára támaszkodva megírta híres monográfiáját is A polgári jogi felelősség hanyatlása címmel (1977). De érdeklődése egyre inkább a személyiségi jogok elmélete, a környezetvédelem, az emberi jogok védelme felé fordult, immáron nemcsak tudományosan, hanem a közélet színterén is. Innen egyenes út vezetett egy másik világba, a Duna Körbe és Lakitelekre. A Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója lett, utóbb az elnökségének tagja is. Részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tanácskozásain. A közvetlen pártpolitikai küzdelem azonban távol állt tőle, ezért is fogadta el a jelölést az Alkotmánybíróság tagságára, majd elnökségére. Így lett a jog útján megvalósuló „forradalom”, a rendszerváltozás egyik motorja. Olyan ügyekben döntött a vezetése alatt álló testület, mint a halálbüntetés eltörlése vagy a kárpótlás és igazságtétel lehetőségei és korlátjai. Mindvégig konokul ragaszkodott az alkotmányossághoz, a jogbiztonsághoz, a pragmatikus politika kínálkozó kompromisszumaival szemben. Erről és még sok másról a Századvég folyóirat hasábjain megjelent „Hagyni kell történni a sorsot” című nagy életinterjújában vallott. Ekkor, 2003-ban talán maga is úgy gondolta, eljött az ideje az összegzésnek, hiszen aktív közéleti pályafutása talán jórészt lezárult. De nem így történt, 2005-ben, hosszú évtizedeken át kollégája és barátja, Mádl Ferenc után az Országgyűlés köztársasági elnökké választotta. Nyilván szétfeszítené a nekrológ kereteit és műfaját a következő nehéz öt év elnöki működésének értékelése. Embert és államférfit próbáló időszak volt. 2006 őszének tiltakozásaival, a mind könyörtelenebb pártpolitikai harcokkal, miközben ő az erkölcsi megtisztulás és a korrupció felszámolásának igényét fogalmazta meg. Utóbb, 2010-ben Egy elnökség lenyomata címmel jelentek meg válogatott beszédei és a vele készült interjúk.
Mégis, minden nagy közéleti méltósága mellett, elsősorban hihetetlenül művelt, érzékeny értelmiségi volt. Jogász, bölcsész, egyben a zene értője, aki tűzön-vízen át, ha kellett, mereven kitartott elvei mellett. Erényei, érdemei és vitatható-vitatott döntései mind erről az egyetlen tőről fakadnak.
Nehéz egy nagyon gazdag és összetett élet minden metszetét hűen leírni. Kevesen tudják, hogy még évtizedekkel ezelőtt, az akkor a szakmai kiválóság zászlaját magasra emelő Mathias Corvinus Collegium jogi műhelyének alapító vezetője volt. Utolsó közéleti hozzájárulása 2015 márciusában az Eötvös Csoport életre hívása volt jeles értelmiségiekkel, a nagy társadalmi kérdésekről folytatott értelmes közbeszéd megőrzése érdekében. Sólyom László mindvégig hű maradt küldetéséhez: „A tőmondatokra zsugorodott propaganda, a közhelyekre és indulatokra építő közbeszéd korában küldetése van a gondolkodásra serkentő könyveknek”, írta néhány éve.
Friss szelleme még életének utolsó évtizedében elvezette a szeretett olasz nyelvhez, melyen a keresztény hit alapvető kérdéseiről olvasott és egyben fordított jelentős forrásokat. Tudatosan készült a végső elszámolásra, a találkozásra Istennel.
A szerző jogász, az ELTE egyetemi tanára
