Ez a hír egyszerre izgalmas és félelmetes. Izgalmas, mert a művészet soha nem volt ilyen elérhető. A nagyközönségnek lehetősége nyílik, hogy ezeket a remekműveket saját otthonába, életébe integrálja. Képzeljük csak el: egy Capa-fotó a konyhában, egy Frida Kahlo a gyerekszobában, vagy egy Herczeg-grafika a nappaliban. A művészet a falak közül kilépve a hétköznapok részévé válik.
Így az AI, akinek beadagoltam a hírt, hogy ezeknek az alkotóknak a művei szabadon felhasználhatók lettek. És aki (ami) persze jól félrebeszél. A Herczeg-grafikát hagyjuk is, inkább írt ő (hacsak nem Herczeg István grafikusművésszel tévesztette őt össze mesterséges intelligenciánk), de Kahlo és Capa képei sem lógnak majd sem a konyhában, sem a gyerekszobában, különösen nem a kevésbé módos helyeken: azok ugyanis továbbra is nagyon drágák lesznek. Aki meg akarta, a reprókat eddig is kiakaszthatta, ha vett egy albumot és kiműtötte belőle a kedvenc oldalakat.
De vajon ez a demokratizálódás nem vezet-e inkább a művészet értékvesztéséhez? –
kérdi a továbbiakban mesterséges okosság barátom közhelyesen. – A közösségi média algoritmusai hamar felkapják az új trendet, és hamarosan mindenhol Frida Kahlo-s pólókat, Capa-mintás bögréket és Herczeg-plakátokat fogunk látni. Vajon így megőrizhetjük-e az eredeti művek mélységét, üzenetét, értékét?
Hát nem, kedves chatbot, de mért is kellene? Azok megőrzik a magángyűjteményekben, a múzeumokban, felesleges hát az aggódás, nekünk ezzel nem kell fáradnunk. Munkácsy és Ady Endre munkái már régebben „felszabadultak” – és történt velük valami? Jut eszembe: vettem én már Frida Khalo-s kendőt a feleségemnek, ami azt jelenti, hogy nem ma kezdődött, nem is január elsejével az ilyesmi. Annyi változik csupán, hogy olcsóbb lesz gyártani ezeket tárgyakat. Nem, nem a fogyasztói áruk csökken, ne álmodozzunk. Az is marad a régiben.
