Az Országút 2024. évi első számában (105. szám) olvastam Borzák Tibor Lehet végre megbékélés című írását, amely arról számol be, hogy „Kemencén, Hont vármegye egykori központjában szeretnék elérni a két évszázada gyilkosság, sőt kannibalizmus vádjával ártatlanul kivégzett cigányok rehabilitálását és újratemetését.”

A cikket olvasva mindenkivel egyetértettem: megbocsátás kellene az egész világban, ahogyan benne ide is, a Kárpát-medencébe. Meg kell mondanom, elborzadtam a Hont vármegyei magyar anyanyelvű cigányság kálváriáján, hiszen az 1782-es esetet olvasva azonnal az áldozatoknak – a megvádolt cigányoknak – adtam igazat. Annyira, hogy bennem íróként gondolat ébredt, jobban utána kell kutatnom és kisregényt vagy regényt, esetleg drámát kell írnom belőle, hogy senki el ne feledje: egy magát csalhatatlannak tartó hatalom és emberei meg az általuk felhergelt – sztereotípiákban gondolkodó – tömeg mekkora aljasságokra képes „igazságszolgáltatás” címén.

Térkép a hazai cigányságról a történelmi múltban
Fotó: A cigányság történetének atlasza

 

Csakhogy! A szöveg sűrűségében megütötte szemem egy sor: „százharminchárom jegyzőkönyvet vettek fel szlovák nyelven”. És itt álljunk meg egy gondolatsorra! Kemencén történt az eset. Hont vármegye nagyobb része Trianon óta nem Magyarország, így azt hittem, eme Kemence most a határ túloldalán található. Rákeresve a „mindentudó” neten, máris elém ugrott, hogy „szlovákul: Kamenica.” Aztán az is kiderül – lejjebb –, ez magyar község, ahol a 18. században a vármegyeháza állt, annak 1806-os áthelyezéséig. Így 1782-ben még itt volt a borzalmas emberevési per. Csak éppen szlovákul?

Könyörgöm: magyarul vagy németül sem voltak hivatalos bírósági és egyéb törvényhatósági iratok akkor, hiszen mind latinul íródott!
Egy a bizonyság, a cigányok elleni pogrom, amellyel kell foglalkozni. De azzal is, hogy több, mint száz esztendővel később is történt ilyen.

A „kassai emberevő per” 1929-ben zajlott,

az akkor már az egész világ által az egyik legműveltebb, legkulturáltabbnak és legszebbnek mondott Csehszlovákiában! Ekkor is, mint az 1782-es esetnél, magyar anyanyelvű (romungro) cigányok lettek megvádolva. Gyorsan világszerte elterjedt a hír, miszerint magyar cigányok embert esznek, a magyart különösen aláhúzva. Ez így igaz, hiszen a cigányok mindent beismertek, úgy 1782-ben, mint 1929-ben! Nem lehet kétséges számunkra, hogy a 18. században

ilyen bűnt csak akkor ismer be bárki, ha megbotozzák-kínozzák,

a 20. századi esetről pedig tudjuk, hogy „Drozda csehszlovák csendőr százados magyarul nem tudva kérdezte ki a csak magyar nyelven beszélőket”. Aztán pedig „pofonnal és konyakkal tanították a csehek a szepsi cigányokat az 'emberevés' vádjára”.

És hogy mennyire lehetett humánus és európai a csehszlovák vizsgálódás ezen ügyben, mutatja, hogy a „letartóztatottak közül négyen még a tárgyalás kezdete előtt meghaltak a fogházban, egy fiú megőrült”.

Amikor az első bécsi döntést követően a még életben lévő „elkövetők” magyar fennhatóság alá kerültek, újabb nyomozást rendelt el a magyar hatóság, viszont

„az akták jelentős része már nem volt meg”,

és több, mint érdekes módon a régi, 1782-es iratok nagy részét is bedobálták az Ipolyba a csehszlovák hivatalnokok.

A nemzetközi sajtó 1782-ben és 1929-ben magyar cigányokról, vagy egyszerűn magyarokról beszélt, akik embert esznek. Töméntelen hír van a világsajtóban, hogy rossz a magyar. (!?)

(Idézetek: Nagy Pál: Az emberevési vád mítosza és valósága című tanulmányából.)

A nyitóképen nem a cikkben szereplő emberek láthatók!