Ha térben, időben körülpillantunk a magyar és az egyetemes történelmen, mindig, mindenütt azt találjuk, hogy jellemes vezetők vitték előre népük, hazájuk ügyét, a romlottak – latin eredetű terminussal korruptak – mérlege mindenkor és mindenhol negatív. Érvényes ez háborúban és békében, kicsiben és nagyban egyaránt.

 Nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna

Az előbbire kínál több példát is a nácizmusba ájult németség sorsa. Gigantikus erők álltak Hitler oldalán – mégis, a német önbecsülést gyenge, fegyvertelen fiatalok, a Fehér Rózsa mozgalom tagjai mentették át az utókornak. A huszonnégy éves Hans Scholl, a huszonegy éves húga, Sophie meg a huszonhárom éves Christoph Probst megértették, hogy a hallgatás bűnrészesség is a hitlerizmusban. Röplapokkal akarták egyetemista társaikat ráébreszteni (pár nappal Sztálingrád után!), hogy a Reich a háborút elveszítette, és hogy abba kell hagyni. Rövid úton elkapták őket, négy nappal később guillotine alatt végezték. Ugyanígy örök példa a német Hitvalló Egyház két evangélikus lelkész tagja, Dietrich Bonhoeffer, aki mártírhalált halt, vagy a nácizmusból kigyógyult, majd koncentrációs táborba zárt Martin Niemöller, akinek híres mondása a közönyt, a sunyítást frappánsan semmisíti meg: „Amikor a nácik először a szocialistákat vitték el, csöndben maradtam, hiszen nem voltam az; amikor a szakszervezetieket, nem emeltem fel a szavam, mert nem voltam az; amikor a zsidókat szedték össze, hallgattam, mert nem voltam az. Amikor engem vittek el, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

 Egyetlen pfennig se, egyetlen penny se

Németország a „Stunde Null” (’nulladik óra’) időpontjában, 1945 májusában merő romhalmaz volt. A talpra állásban, a németség lelki, szellemi és anyagi megújításában oroszlánrésze volt a kétszeresen özvegy Konrad Adenauernek, akinek nyolc felnőtt gyermeke közül egyik sem jutott egyetlen pfennighez sem abból, hogy a papa tizennégy évig volt az NSZK kancellárja.

A Hitlert legyőző koalíció kovácsa, Winston Churchill szintén példát mutatott erkölcsi tisztességből. Családi vagyont nem örökölt, ugyanakkor katonatisztként nem rendelkezett az életvitelének megfelelő jövedelemmel, ezért újságíróként is működött. Az írás és a beszéd lett nemcsak a kenyere, hanem a legfőbb fegyvere is, és kizárólag műveiből szerzett magának jövedelmet, miniszteri, miniszterelnöki pozíciójából a fizetésen kívül egyetlen pennyt sem csinált. Igaz viszont, hogy nem véletlenül lett idővel irodalmi Nobel-díjas, hiszen – ahogy kortársai megállapították – az angol nyelvet is csatába tudta küldeni Hitler ellen.

A majd kétezer éves álmot, az önálló Izrael újraalapítását valóra váltó David Ben Gurion sem gyűjtött vagyont. Életének nagyobb felét kifejezetten ellenzékiként, mégpedig nagyhatalmak politikájának ellenzőjeként élte le, és amikor a világháború végén felcsillant a lehetőség az önálló Izraelre, tudott élni vele. Egyszerű családi házban lakott, miközben népének élet-halál harcát vezette a katonainál magasabb, politikai síkon. Pályafutásának végén a Negev-sivatag egyik kibucába költözött, az izraeli földművesek életkörülményei közé.

Napjainkban is csak azoktól a vezetőktől látunk figyelemreméltó teljesítményt, akik biztos erkölcsi alapon állnak. Angela Merkel német kancellár hivatalát letéve visszaköltözött abba a lakásba, ahonnan tizenhat évvel korábban elindult. Még egy pillanatig maradva Németországban, Helmut Schmidtről se feledkezzünk meg, aki szociáldemokrataként kortársaitól azt az elismerést kapta, hogy „ő az egyetlen keresztény a német politikában”, és ezzel összhangban volt politikusi hitvallása: „A politika pragmatikus cselekvés erkölcsi célok érdekében.”

Belebuknak a korrupcióba

Hazánk politikatörténetének különös pillanata volt, hogy a nagyhatalmú Tisza István házelnöksége idején, 1912-ben Lukács László miniszterelnök kormányával együtt lemondott, mert a független magyar bíróság kimondta, jogtalanul fogadott el pénzt az uralkodó Nemzeti Munkapárt. A mai Romániában nem kíméli a nép a gyanús ügyekbe bonyolódott vezetőket. Az aktuális kormányfő, Ilie Bolojan a huszonegyedik 1990 óta, van elődje, aki börtönben ült. Szlovákiában is buktak meg miniszterelnökök, igaz, Vladimír Mečiar és Robert Fico vissza tudott térni, utóbbi most harmadszor tölti be a tisztséget. Viszont a lengyel Jarosław Kaczyński jóformán minden érdemi tisztség nélkül megkérdőjelezhetetlen vezető, mert puritán élete minden gyanú felett állóvá emeli.

 Fontos gát

Az emberi gyarlóság kivédésére vezették be a parlamentáris országokban, hogy a magas tisztségeket csak meghatározott ideig lehessen betölteni. Ez az úgynevezett fékek és ellensúlyok rendszere mellett külön gátolja a korrupciót. Ugyanis a vezető nem gondolhatja, hogy örökre posztján marad, és ha van független bűnüldözés (márpedig a személyétől független nagyjából biztosan van, legalábbis a korrekt demokráciákban), akkor biztosan kiderül minden zsiványság, és a neve örökre bemocskolódik.

 A nép erkölcse

Nagyon fontos, hogy a főhatalom birtokosa, vagyis maga a nép is erős erkölcsű legyen. Norvégiában az állami kézen lévő hatalmas nyersanyag- (közelebbről szénhidrogén-) kincs biztosítja mindenki jólétét. Nem kevesekét, mint például Kongóban, hanem az egész népét. Ha az átlagemberek sokasága természetesnek tekinti a baksist, a kéz kezet mos mentalitását, akkor nehéz a vezetőnek korrupciómentesnek maradnia, elvégre, ha a választók nem tekintik fundamentális bűnnek a közpénzek simlis kezelését, akkor az állammal szerződni kívánó „polgárok” rutinszerűen élnek a megvesztegetés eszközével. Ilyen országokban gyakran a tiszta kezű vezető van a legnagyobb veszélyben, az ő megbuktatása a legkönnyebb, hiszen a közpénz terhére történő ígérgetés garantáltan népszerű. Példáért nem kell messzire mennünk, elég felidézni a 2002. évi hazai választásokat, amelyet a „tizenkilencezer forintot visszaadunk a nyugdíjasoknak” és a tizenharmadik havi nyugdíj, no meg a beígért ötvenszázalékos béremelés döntött el.

 Tiszta kezű nagyjaink

A sok rossz hazai tapasztalat ellenére – korrupt, megvehető, a közpénzzel felelőtlenül bánó politikussal Dunát lehet rekeszteni történelmünkben – igenis érdemes, sőt kötelező megemlékeznünk azokról a nagyjainkról, akik mindig tiszta kezűek maradtak. A régiek közül például a reformkor számos alakja juthat eszünkbe: a vagyonát mindig okosan, a haza javára befektető Széchenyi Istvántól az árvák vagyonával fillérre elszámoló Deák Ferencen át az életét is bátran kockáztató Batthyány Lajosig vagy tovább, Eötvös Józsefig és másokig. A már említett, kétszeres miniszterelnök Tisza Istvánt is idézzük emlékezetünkbe, aki alatt nem épült vasútvonal Gesztre. És a kisebb mártírok hosszú sorát, akik hol életükkel, hol élethosszig viselt megaláztatásokkal őrizték a nemzeti becsületet, Nemeskürty István metaforájával a parazsat a hamu alatt.

Bő harmincéves demokráciánknak is az ilyen emberek adják az erkölcsi alapját. Antall József, Szabad György, Mádl Ferenc és mások, akár horribile dictu baloldaliak élete, kiállása, jelleme, beszéde vagy hallgatása jelenti a fundamentumot, amelyre építkezhetünk. Felidézhetjük Sólyom László alakját, aki rendületlenül őrizte elveit a jogállamról, minden időben. És pályája lezárultával, már özvegyként, hajnalonta fölkelt, és elment a máltaiak szeretetkonyhájára, segített elkészíteni a hajléktalanok reggelijét. Mire az első rászorulók megérkeztek, ő már haza is ment, nem akarta, hogy meglássák.

Szent István Intelmeinek legfontosabb üzenete, hogy a vezető elsősorban népe erényeiért felelős. És csak a példa hatásos – de az nagyon.

 

Nyitókép: Ifj. Hans Holbein: Thomas More (1527), Frick Collection, New York City / Wikimedia;  II. János Pál az államférfiak és politikusok védőszentjévé nyilvánította 2000-ben