Hogyan ragadható meg a népi gondolat, és mit jelent a népi gondolat öröksége? A XX. századi magyar történelemre visszatekintve ezek a kérdések korántsem csupán egy értelmiségi csoport történetéhez kötődnek, hanem a század nagy társadalmi átalakulásaira mutatnak rá. A népi gondolat történetében a korai évektől egészen a múlt század utolsó évtizedéig egymással összefonódva felbukkan a földkérdés, a modernizáció felemás folyamata, a vidék és a város ellentéte, az elitkultúra és a népi kultúra szembeállítása, illetve nem utolsósorban a jobboldal és a baloldal politikai-ideológiai harapófogója is. Nem mindegy tehát, hogyan bánik az utókor, az irodalmár–történész–társadalomtudós szakma a népi gondolat jelenségével. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézetének szervezésében lezajlott konferencia a megközelítések sokféleségét igyekezett bemutatni.
A népi gondolat, ahogy Papp István történész kifejtette, főbb elemeiből rekonstruálható.
A fogalmat körvonalazza a földreform kérdése, az elitcsere és a tehetséggondozás feladata, a néphagyomány ápolása és a nemzeti művelődés hivatása, a demokratikus szövetkezeti gondolat és a közép-európai együttműködés ideája.
Ez a fajta gondolkodás azonban a társadalmi átalakulások és nemzedéki változások miatt a hatvanas évek második felére elveszítette relevanciáját, egy új közösségnek, a kádári szocializmus ellenzéki-félellenzéki népnemzeti csoportjának nyitva meg ugyanakkor az utat. Kovács Gábor filozófus előadásában Bibó István Borbándi Gyulának írt levélesszéje nyomán a populizmusok széles palettáján igyekezett elhelyezni a magyar népi gondolat eszméjét. Paár Ádám történész a XIX. századi amerikai farmerpopulizmus és a magyar népi mozgalom eszmei kapcsolódásait mutatta fel.
A különböző ideológiai kapcsolódási lehetőségek mindig is a népi mozgalom és a népi gondolat képviselőinek sajátja volt. Bartha Ákos történész a szélsőjobboldali-fajvédő szálat emelte ki a Magyar Fajvédők Országos Szövetsége hetilapjának, a Sorakozónak és a lap oldalain a fajvédelem „ügyét”, a földkérdés megoldását képviselő népiek (Féja Géza, Kodolányi János, Sértő Kálmán, Erdélyi József, Sinka István, Kovács Imre) bemutatásával. Bajcsi Ildikó történész a két világháború közötti Csehszlovákiában, majd a visszacsatolt területen működő sarlós mozgalomnak az anyaországi népiekhez való eszmei és személyi kapcsolatait vonultatta fel. Csapody Miklós irodalomtörténész az erdélyi transzilvanizmus és a magyarországi népiség közös pontjait emelte ki. Novák Attila történész előadásából megtudhattuk, hogy bár a zsidókérdéssel kapcsolatban a népiek sokszor ellentmondásos, nemegyszer nyíltan antiszemita álláspontot foglaltak el, a második világháború után a baloldali, kibucközösségekre alapozó cionizmus több ponton találkozott a polgári kultúrát kritizáló, a városi értelmiségi élettel szemben averzióval élő népiekkel.
A népi gondolat elsődleges médiuma mindvégig az irodalom maradt. Itt azonban számos olyan szerzőt is a népi gondolat kifejezőjeként tudhatunk, akiket nem sorolnánk „a népiek” táborába. Vári György irodalomtörténész Gelléri Andor Endre novelláinak szociografikus jellegét elevenítette fel, aki a két világháború közötti Óbuda, a város peremén élő nyomorultak életét ábrázolta. Márkus Béla irodalomtörténész arról beszélt, hogy Sarkadi Imre prózája milyen végletekre hajlamos hősök révén jeleníti meg a második világháború utáni parasztság világát. Hunyadkürti Soma történész a népiek egyik vezéralakjának, Németh Lászlónak a magyar nemzeti alkatról szóló eszméit tekintette át, Pap Péter történész pedig Csengey Dénes és Balassa Péter 1987-es levelezésében mutatta fel a népi–urbánus vita kései motívumait.
A népi gondolat tehát nem zárult le a népi mozgalom nagy alakjainak halálával, a hagyomány viszont a generációváltással átalakult. Pap Milán politológus a nemzedékváltást a népiek paraszti átalakulást ábrázoló és a hatalomhoz viszonyuló startégiái nyomán mutatta be a kádári kollektivizálás utáni években. Az a szociológiai alap, amelyen a népi gondolat létrejöhetett, és amely folyamatosan témát adott a népi mozgalom szerzőinek az elmúlt száz évben, komoly változásokon ment keresztül. Kovách Imre szociológus a magyar parasztság útját elevenítette fel a polgárosodás „nagy feladatának” horizontján. A kádári szocializmus a paraszti polgárosodásnak korai népi mozgalom által megfogalmazott eszményét a vidék nagy kataklizmái (erőszakos kollektivizálás, kuláküldözés) után felemás módon hajtotta végre, ami végül a hagyományos paraszti világ eltűnésével járt. Ezt a rendszerváltozás utáni „paraszttalanítás” tendenciái teljesítették be.
A vidék mára gyökeresen megváltozott: átértelmeződtek hagyományos fogalmai, átalakult a vidékfelfogás a politika és a társadalom számára is. Az új vidéki generáció új problémákkal szembesül, és ehhez már új – nemegyszer figyelemre méltó – stratégiákat választ magának.
Nyitókép: Csoóri Sándor költő és Veres Péter író 1962-ben. Fotó: Fortepan (Hunyady József)
