Itthon és külföldön is komoly várakozás előzte meg a 2022-es országgyűlési választásokat, hiszen az ellenzéki pártok – ellentéteiket félretéve – először fogtak össze a Fidesz–KDNP-vel szemben, s a felmérések, illetve a várakozások szerint hosszú idő után először tűnt úgy, hogy valódi eséllyel szállhatnak ringbe. Együtt indult a Demokratikus Koalíció, a Jobbik, a Momentum, az MSZP, az LMP és a Párbeszéd. Nem volt egyszerű összehozni a közös indulást, komoly indulatok tomboltak a háttérben, azonban ezeket többé-kevésbé sikerült annyira féken tartani, hogy a korábbiakkal ellentétben a potenciális szavazók a médiumok felületein a kormányzóképes alternatíváról szóló híreket keresgélve ne napi szintű üzengetésekkel találkozzanak.

A mostani kampány nem a választás évében kezdődött, hanem azt jóval megelőzően; tulajdonképpen az ellenzéki előválasztás óta tartott. Ami pedig az intenzitását illeti, talán a hullámzás kifejezés volt a leginkább jellemző rá. A szeptember–októberi ellenzéki előválasztás idején első ránézésre úgy tűnt, a felfokozott lelkesedés kitart majd egészen a következő év áprilisáig; azonban ez nem így történt, hol emelkedett, hol lanyhult a kampány hevülete, az azonban bizonyos: a klasszikus kampányhajrában minden oldalon végül a legintenzívebbre sikerült.

Külföldön is óriási várakozással néztek a választás elé, több nagy nyugati lap és politikus sem rejtette véka alá a véleményét, tudniillik, hogy a kormányváltásnak drukkol. Némely lapnak olyannyira sikerült belehergelnie magát ebbe, hogy már a választások előtt „elköszöntek” Orbán Viktortól. Közülük is kiemelkedett a Frankfurter Allgemeine Zeitung, amely a választásokat megelőzően Spasiba, Viktor címmel jelentetett meg cikket.

A főáramú nyugati sajtótermékek jelentős részét eltöltötte ez a várakozás, és vérmérsékletüknek megfelelően különböző módokon ugyan, de hangot is adtak ennek.

Nem kis megdöbbenésként érte ezeket a lapokat, illetve a hazai ellenzéki oldalt, de még a Fidesz–KDNP táborát és politikusait is a választás eredménye.
E sorok írásakor még nem hirdettek végeredményt, de ahhoz rendkívül közeli, igen magas feldolgozottság mellett a konzervatív kormánypártok megdöbbentő fölényéről, egymás után sorozatban negyedik kétharmados győzelméről szólnak a hírek és a választási oldalon található eredmények. Sőt, ez tűnik az eddigi legnagyobb arányú győzelemnek. A kormánypártokat vezető Orbán Viktor miniszterelnök ezekre a körülményekre, illetve az említett várakozásokra is utalt győzelmi beszédének bevezetőjében: „Akkora győzelmet arattunk, hogy még a Holdról is látszik, de Brüsszelből egészen biztosan.”

A Fidesz–KDNP választási győzelmének egyik titka minden bizonnyal a mozgósítás, amit csak felerősített az a tény, hogy a választási kampányra, illetve magára a szavazásra is olyan időszakban került sor, amikor háború folyik a szomszédos Ukrajnában. Ennek a választást befolyásoló jelentőségét a magyar miniszterelnök jól látta, s már meg is fogalmazta március 15-i ünnepi beszédében: „…a háborús veszély nem csökkenti, hanem növeli, sőt az egekbe emeli a választás tétjét.” Orbán Viktor több kampányeseményen is hangsúlyozta, hogy nem olyan időket élünk, amikor új, tapasztalatlan kormánnyal érdemes kísérletezni; ehelyett erős felhatalmazással bíró, cselekvőképes és vezetési tapasztalattal rendelkező kormányt ajánlott a magyar emberek figyelmébe – láthatóan eredményesen.

A példátlanul nagy felhatalmazásból arra is következtethetünk, hogy a magyar választók alapvetően elégedettek a Fidesz–KDNP 12 éve tartó kormányzásával, s nem a külföldi és hazai főáramú sajtótermékek kritikus – nem is szemüvegén, sokkal inkább talán – a fél szemre való monokli lencséjén keresztül tekintenek a kormányzati teljesítményre.

A választási eredmények mindig (legalább) kétoldalúak, hiszen nem csupán győz valaki, hanem a vesztes oldalt is érdemes figyelembe venni. Ez a választás nemcsak a Fidesz–KDNP győzelme, hanem a közös ellenzéki összefogás döbbenetes veresége is. Ugyanis úgy maradtak alul, hogy – a jelenlegi feldolgozottsági adatok szerint – több százezer olyan szavazó, akikkel a korábbi tapasztalataik okán számoltak, egyszerűen távolmaradt a voksolástól.

Az első kutatások arra engednek következtetni, hogy ezek elsősorban a Jobbik korábbi szavazói közül kerültek ki. Ez a tény két szempontból is roppant érdekes. Egyrészt rávilágít arra, hogy a Jobbik szavazóbázisa valóban komolyan vehette a párt vezetőinek azon korábbi ígéreteit, hogy a 2000-es évek szocialista kormányzása fő alakjának tekintett Gyurcsány Ferenccel nem hajlandók összeállni. A párt ugyan összeállt, de a szavazók ehhez nem kívántak alkalmazkodni.

Másrészt azt az igen fontos következtetést is levonhatjuk, amelyet eddig a hazai baloldal leginkább politikai lejáratásnak bélyegzett, nevezetesen, hogy a baloldali (és liberális, illetve zöld) szavazótábor könnyen szemet huny korábbi antiszemita és szélsőséges megnyilvánulások fölött, és emiatt igenis nyitott a szélsőségek irányába. Jól visszaigazolják ezt a Jobbik vezetőinek múltbeli antiszemita megnyilvánulásairól a kampány során kiszivárgott információk, amelyek lényegében – legalábbis a választásokig – az egyébként alaptalanul antiszemitizmussal vádolt hazai konzervatív oldal teljes megdöbbenésére következmények nélkül maradtak.

A választás történelmi tétje különösen hátrányosan érintette a kispártokat: a többször is bejutásra esélyes erőként tekintett viccpárt, az MKKP végül meg sem közelítette a parlamentbe való bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt. Közös indulás nélkül vélhetően az ellenzéki oldal több kis- és törpepártja is erre a sorsra jutott volna, így a Párbeszéd, az LMP és a Momentum a politikai életben maradását bizonyos szempontból az ellenzéki paktumnak köszönheti.
A Mi Hazánk láthatóan jól profitált abból a fentebb már említett jelenségből, hogy a Jobbik nem tudta megtartani korábbi szavazóit – ezek a voksok javarészt itt értek célba, parlamentbe segítve ezzel a radikális jobboldali erőt.

Végezetül néhány továbbgondolásra érdemes következtetés is levonható.

Ilyen a vidék–főváros politikai ellentéte, amely egyre inkább elmélyülni és állandósulni látszik.

A magyar választók számára a saját tapasztalat jóval fontosabb, mint a különböző hazai és nemzetközi sajtótermékek által igen alaposan kimunkált és felépített alternatív valóságképek.

Hazánkban is egyre inkább éreztetik hatásukat azok a nemzetközi trendek, amelyek mind nehezebbé teszik a közvélemény-kutatók dolgát a választások végeredményének megbecsülésében – a hazai felmérést készítő cégek jó része nemhogy nem találta el, de még a közelében sem járt a választási eredményeknek.

A magyar emberek rendkívüli nehézségekkel terhelt időszakban (járvány, háború, energiaellátásról szóló viták, gazdasági kihívások, menekülthullám) a rengeteget kritizált és 12 éve regnáló Fidesz–KDNP-ben látják a biztos kormányzás legnagyobb esélyét.

A megannyi további gondolkodásra sarkalló tanulság fényében érdemes lesz folytatni az elmélkedést és az elemzéseket a következő hetekben is.