A második világháborút követő években minden gazdasági és politikai nehézség és akadályoztatás ellenére a Sárospataki Református Kollégiumot fokozott aktivitás jellemezte. Nem csupán a gimnáziuma, a teológiája, majd a tanítóképző intézete  folytatta munkáját, hanem hamarosan újszerű oktatási, kulturális és lelki kezdeményezések szolgálták a magyar reformátusságot.

Éppen e miatt a külső-belső gyarapodás miatt, hiszen a szocializmusban nem volt szükség egy fejlődő és missziós református kollégiumra, megkezdődtek a támadások az intézmény ellen. 1948 márciusában Kovács Máté nemzeti parasztpárti oktatási államtitkár és Aczél György, a Magyar Kommunista Párt akkori Zemplén megyei titkára, országgyűlési képviselő „félhivatalos megbeszélésre” érkeztek Patakra, s a Kollégiummal szemben súlyos kritikákat fogalmaztak meg, úgymint: általános a rokonszenv a jobboldali eszmék iránt; maradt a régi vezetőség és közszellem; tanárok és tanulók – református létükre – rokonszenveznek Mindszenty bíboros politikájával; Marxról, Engelsről, a Szovjetunióról idegenkedéssel tanítanak; kimutatható a polgári rend iránti lelkesedés; demokráciát csak polgári értelemben fogadnak el; a Kollégiumban „papos, kegyeskedő szellemű nevelés folyik”;

„az igehirdetés nem népi (…), hanem (…) bibliai jellegű”;

„idealista vallásos nézeteket hirdetnek”; nem értik a materializmus lényegét; a tanárok nem lépnek be a „demokratikus” pártokba stb. Mindezek alapján úgy értékelték, hogy az iskola „nem méltó hírnevéhez és régi népszerűségéhez”. Ez fenyegetőn hangzott.

Rövidesen meg is kezdődött a kollégium fokozatos leépítése: megszűnt a peregrináció, a várból kiköltöztették leányinternátust, elvették a királyhegyi szőlőt, a botkői szántót, államosították a kertészeti és szőlészeti középiskolát, majd az általános iskolát, felszámolták a népfőiskolát, a partikulákat, a Tanítóképző Intézetet, megszüntették a lelkésztovábbképzést, a gyülekezetimunkás-képzést…

A legsúlyosabb intézkedést ezúttal is az „őrségváltás” utáni egyházvezetés, a konvent elnöksége hozta 1951. július 25-én: elrendelte a teológiák „összevonását”, a pataki és a pápai teológusoknak az új tanévre már a debreceni, illetve a budapesti teológiákon kellett beiratkozniuk.

Előzőleg az 1951 májusában létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) vezetősége „bizalmas beszélgetésben” ismertette Péter János debreceni püspökkel és Finta István konventi főtanácsossal az egyházzsugorítás konkrét lépéseit: a teológiai akadémiák összevonását, kis létszámú gyülekezetek átszervezését, egyházkerületek összevonását, egyházi földek „felajánlását” és diakonisszaszervezetek megszüntetését mint az államhatalomtól kapott (!) egyházi feladatokat. A konventi főtanácsos napokon belül ki is dolgozta mindennek az ütemtervét.

A teológiák összevonása tárgyában az egyházvezetés hirtelen „felismerte”, hogy nem indokolt négy teológiai akadémia, illetve szükséges a személyi és anyagi erők koncentrálása.

A határozatokat azonban csak az őszi egyházkerületi közgyűlések mondhatták volna ki törvényesen. A konvent elnöksége július 25-én írt levelében kifejezetten „egyházi közérdeknek” minősítette az államhatalomtól kapott utasítást és annak végrehajtását.

A két intézmény a nyár folyamán értesítette diákjait, akik szétszórtan nem tehettek mást, átjelentkeztek Debrecenbe vagy Budapestre. A dunántúli egyházkerületi tanács augusztus 10-én szomorú szívvel, de elfogadta, a közgyűlés pedig október 11-én „eltitkolhatatlan fájdalommal” tudomásul vette a konventi elnökség határozatát a pápai teológia megszüntetéséről. A tiszáninneni egyházkerület közgyűlése azonban október 15-én elutasította a pataki teológia bezárását elrendelő konventi döntést. Kimondták, hogy az e tárgyban eddig született intézkedések ellentétesek az egyházi törvényekkel, és hogy ők a végsőkig ragaszkodnak a pataki teológia fenntartásához, s azért készek minden anyagi áldozatot vállalni.

A már Debrecenben és Pesten tanuló, azelőtt pataki és pápai teológushallgatók értesültek a közgyűlések határozatairól, és úgy döntöttek, szembeszegülnek a konvent törvénytelen ítéletével: a 43 Budapesten regisztrált egykori pápai hallgatóból 36 memorandumban kérte Győry Elemér püspöktől a tanév október 31-i megnyitását. A püspök elutasító döntése és haragvó feddése ellenére október 21-én huszonnyolc-harmincan „kivonultak” Budapestről Pápára, de támogatás hiányában október 26-ára valamennyien visszatértek Pestre.

A Debrecenben és Pesten tanuló pataki diákok titokban szervezték meg exodusukat a kényszerűségből vállalt intézményekből: október 22-én reggel a debreceniek vonaton, illetve csónakokon átkelve a Tiszán visszatértek alma materükbe. Pestről tízen csatlakoztak hozzájuk. A pataki tanárok első megdöbbenésük után újrakezdték a tanítást, áhítatokat tartottak, megnyitották a szálláshelyeket, rendelkeztek a visszatérők étkeztetéséről. A diákok írásban kérték az egyházkerület vezetésétől, hogy rendelje el a tanév megnyitását. A tiszáninneni elnökség október 23-án a fővárosban ülésező konventi tanácskozáson vett részt. Mire a patakiak delegációja Pestre ért, már eldőlt, hogy az állam-, a párt- és az egyházvezetés megtiltja a tanév megnyitását, és ha mégis megtörténne, azt előre állam- és egyházellenes tettnek minősítik. A diákok a másnap nyíló zsinatra készülő pataki tanárokkal egyeztetve végül október 24-én visszatértek Debrecenbe.

A hallgatók hitvalló ellenállását szigorúan szankcionálták. A pesti teológia Tanári Széke megállapította az eltávozók egyetemleges felelősségét az intézmény szabályzata számos pontjának megsértésében, ami a kizárásukat is maga után vonhatja. Ugyanakkor azt is kimondta, hogy az exodus nem büntethető a fennálló szabályok alapján, s így a büntetés mértékét sem határozhatják meg. Az ítéletet végül az ÁEH és a konvent sürgetésére a dunamelléki kerület elnöksége, Bereczky Albert püspök és Kiss Roland főgondnok hozta meg: két hallgatót kizártak, három hallgatót, közülük egy patakit, Cseh Lajost „tanácslólag elutasítottak”, nyolc diákot, köztük egy patakit, Vizi Istvánt, félévvesztésre ítéltek, minden más részvevőt megdorgáltak, sőt még a Pesten maradókat is megintették.

A Debrecenbe visszatért diákokat is többször kihallgatták és írásos vallomástételre kényszerítették. A tiszántúli egyházkerületi elnökség Kotsis Istvánt és Kőrössy Józsefet a teológiáról kizárta, Janka Lajost és Kulcsár Istvánt „tanácslólag elutasították”.

„Az egyházban még harangozók sem lehetnek soha!” ­– tudatta velük személyesen Péter János püspök.

Másik hét diákot félévvesztésre ítéltek.

Az ítéletek morálisan vállalhatatlanok: ősi iskoláik iránti szeretetükért és ragaszkodásukért büntették a hallgatókat; jog szerint pedig törvénytelenek: a pataki és pápai teológiák mellett a dunamelléki és tiszántúli kerületeknek is le kellett mondaniuk teológiafenntartói jogukról, hogy az országos teológusképzés ügyét a zsinat magához vegye. Ez utóbbiról azonban csak november 29-én született döntés. Mivel a törvénynek nincs visszamenőleges hatálya, az október végi események tulajdonképpen ex lex történtek: az egyházkerületek már, a zsinat pedig még nem dönthetett volna róluk.

Az egyházvezetőség a Zsinat október 24–25-i ülésén nem tudta elfogadtatni a két teológia megszüntetését, elsősorban Pap Béla karcagi lelkész és Szabó Imre budapesti esperes tiltakozása miatt. Ezért Pap Bélát 1951. november 27-én letartóztatták, majd nép- és államellenes tevékenység vádjával börtönbe zárták (1956 májusában szabadult, majd rejtélyes körülmények között eltűnt). Szabó Imrét november 26-án felszólították esperesi és fasori lelkészi tisztségéről való lemondásra; a szokásos módszert alkalmazva: zsarolással, fenyegetéssel. November 29-én a zsinat kimondta a két vidéki teológia megszüntetését, s egyben a budapesti és debreceni teológiák közegyházi tulajdonba vételét.  

Az egyházzsugorítás programja ezzel nem ért véget. Az ÁEH elnöke 1952 februárjában már arról tájékoztatta Rákosi Mátyást, hogy a református és az evangélikus egyház vezetőivel megállapodott arról, hogy az év szeptember 1-jével már csak egyetlen protestáns gimnázium marad, a debreceni. Az 1948-as Egyezményben kijelölt, egyházi fenntartásban megtartott gimnáziumokat, továbbá a református tanárképző államosítását – még a látszatra is ügyelve – írásban kérik maguk az egyházak az ÁEH-tól, azaz önként lemondanak azokról. E felajánlás a református konvent részéről 1952 júniusában meg is történt: időszerűnek látták, hogy a felajánlott gimnáziumok betagolódjanak a Magyar Népköztársaság egységes nevelési rendszerébe.  Véleményük szerint a gimnáziumoknak az egyház keretein belül maradása nem szolgálná sem az egyetemes egyház érdekeit, sem a nevelők és a diákok érdekeit. Hasonlóképpen döntöttek az evangélikusok is.

A konvent elnöksége 1952. szeptember 9-i ülésén – takarékossági okokra hivatkozva – a tiszáninneni egyházkerület egyházmegyéinek részben a tiszántúli, részben a dunamelléki egyházkerületekkel való egyesülést javasolta. A a teológiájáért kiálló, annak megszüntetése miatt tiltakozó Tiszáninneni Református Egyházkerületet a zsinat debreceni ülésszakán, éppen október 31-én, a Reformáció Emléknapján szüntette meg. Ezzel az időzítéssel Bereczky Albert és társai mintegy reformátori szerepkörben kívánták magukat feltüntetni. 1953. április 23-án Péter János püspök vezetésével hivatalosan megalakult a Tiszavidéki Református Egyházkerület, amely 1956. december 21-ig állt fenn.

Hogy a kerület megszüntetése nem egyszerűen a korábban kijelölt egyházzsugorítás következő programpontja volt, hanem súlyos és elrettentő büntetés a teológiájáért kiálló, azért ellenszegülni is merő egyházkerülettel szemben, azt jól érzékelteti, hogy a dunántúli kerület megmaradt, s még megszüntetésének terve is lekerült a napirendről, noha az 1951. július 17-i „bizalmas beszélgetésben” az még kijelölt cél volt. Győry Elemér püspök is a helyén maradhatott, míg Enyedy Andor tiszáninneni püspököt lemondatták, és lelkipásztori állásából is nyugdíjazták.

Az 1951. december 4-i tiszáninneni közgyűlés kénytelen volt tudomásul venni a zsinat döntését. Enyedy püspök utolsó jelentésében még beszélt az októberi exodusról. Elmondta, hogy tökéletesen értették a teológusok Patakra visszajövetelének mozgatórugóját: fájdalmukat, és céljukat: a teológia újranyitását, ugyanakkor erélyesen intették őket az elöljáróik iránti engedelmességre és a tanulmányi rend megtartására. Hangsúlyozta, hogy a kerület elsírta már minden könnyét a teológia megszüntetése miatt, s nem maradt más számukra, mint tudomásul venni a zsinat döntését, s szolgálni a két megmaradt teológia működését.

Az egyházkerület megszüntetéséről szóló döntésből a zsinat teljesen kihagyta a tiszáninneni gyülekezeteket és a presbitériumokat. A konvent szintén diktatórikusan, törvénytelenül járt el ebben is. Mivel a tiszáninnennel kapcsolatos döntések sorozata az érintettek tiltakozása ellenére, erőszakkal történt, mindvégig megmaradt a remény, hogy a kollégium kollégium és a kerület egyszer újraszerveződik.

„Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók” –

idézte Nagy Barna teológiai és közigazgató 1951-ben a 126. zsoltár erős ígéreteit és vigasztalásait. Koncz Sándor egykori pataki teológiai tanár pedig 1956-ban az illetékes hatóságokhoz benyújtott memorandumában fogalmazta meg: a formális megszüntetés hiába nyert jogi keretet, a Tiszáninneni Református Egyházkerület továbbra is él evangéliumi gyökerű közvetlenségében, az ébredés és a hagyományos egyház harmóniájában, történeti hagyományaiban, személyi viszonyaiban…

Az egyházkerületet 1956. december 21-én a zsinat visszaállította. A gimnázium 1990-ben, a teológia 1991-ben kezdhette újra működését. Az exodus története negyven éven át csak szóbeszédben fordulhatott elő. A hivatásából kizárt Kőrössy József és Kotsis István erről szóló naplói 1990-ig zárolt anyagként rejtőztek a pataki levéltár mélyén, 2015 óta Exodus ’51 címmel kötetben olvashatók. 2022. április 8-án a Sárospataki Református Teológiai Akadémia és a Tiszáninneni Református Egyházkerület ünnepi konferencián emlékezett meg a fiatal teológusok hűségéről, hitvalló magatartásáról, példaadásáról. „Vannak helyzetek – mondta igehirdetésében Balog Zoltán püspök ­–, amikor csak kivonulni lehet.”

A szerző történész, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia adjunktusa

Nyitókép: A tiszai átkelés előtt. Várady József részvevő fotója.