Ayaan Hirsi Ali Szomáliában született 1969-ben. Apja ellenzéki politikusként börtönben ült, miközben noha ellenezte, az ötéves lányán, Ayaanon nőinemiszerv-csonkítást végeztek. Utóbb a lány kényszerházasság elől Hollandiába menekült, ahol politikai menedékjogot kapott. Majd Theo van Goghhal filmet készített a nők iszlamista elnyomásáról, amiért a filmrendezőt meggyilkolták, ő maga pedig bujkálni kényszerült. Megtagadta vallását, ateista lett. Christopher Hitchens szerint ő volt a legkiemelkedőbb Afrikából érkezett értelmiségi. Új hazájában néppárti képviselőséget vállalt. Botrányok közt megfosztották állampolgárságától, bár a bíróság helyreállította azt. Ezután az USA-ban telepedett le, ahol különböző konzervatív agytrösztök munkatársaként közíróként tevékenykedik, huszonnégy órás biztonsági felügyelet alatt él. Férjével, a jeles történésszel, Niall Fergusonnal két gyermeküket nevelik.
Ali 2002-ben bukkant rá Russell előadására, és erősen a hatása alá került. Csak egy év telt el a szeptember 11-ei terrortámadások óta, amelyet ő maga is – akkor még hithű muszlimként – szintén elítélt, ám komoly kérdések merültek fel benne azzal kapcsolatban, hogy e vallás követőjeként lehetséges-e egyszerűen elhatárolódnia a történtektől, miközben világos, hogy a támadások alapelve vallási volt: a dzsihád, vagyis a szent háború a hitetlenek ellen. Ráadásul értelmiségi körökben is szokás volt más motivációkkal magyarázni a terroristák tetteit – ez egyébként a mostani, október 7-ei események kapcsán is tapasztalható – csak azért, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy ami történt, vallási háború része. Abban az időben Russell előadásának meghatározó szerepe volt abban, hogy Ali eltávolodott az iszlámtól.
Russell szkeptikus attitűdje, ateizmusa felszabadítóan hatott a pokoltól és az örökkévaló bűnhődéstől való rettegés után.
Ali reakciójának megértéséhez fontos figyelembe venni azokat az élményeket, tapasztalatokat, amelyeket még ifjúkorában, szülőhazájában Szomáliában, illetve emigrációban Kenyában élt át. Kamaszként volt tanúja annak, amikor a Muszlim Testvériség szélsőséges iszlamista csoportjai megjelentek a Nairobiban élő iszlám közösségekben. A radikális prédikátorok hatására az addig vallásos kérdések iránt egyáltalán nem érdeklődő Ali megtért, és hitsorsosaival együtt az iszlám szigorú előírásait kezdte el követni. A legfontosabb cél itt az volt, hogy haláluk után bebocsátást nyerjenek Allah paradicsomába. Ehhez adott volt a módszer: a Próféta útmutatásai arról, hogy mit lehet és mit nem lehet – a halál és a harám. Továbbá a Korán részletes kiegészítéseként szolgáló hadíszok azt is meghatározták, hogyan kell alkalmazni a gyakorlatban a helyes és a helytelen, a jó és a gonosz, Isten és az ördög megkülönböztetését. Mindennek alternatívája, a világi élvezetekben való elmerülés volt, ami természetesen, Allah haragját és az örök kárhozatot a pokolban vonta maga után. A becsmérelt ,,világi élvezetek” közé tartozott például a regényolvasás, a zenehallgatás, a tánc és a mozi – Ali mindegyiknek nagy csodálója volt. Továbbá a vallásos aktivisták nem csupán beszéltek vagy imádkoztak valamiért, hanem meg is tettek bizonyos dolgokat. Lányokként burkát hordtak, s teljesen lemondtak a nyugati divatról és szépítőszerekről. A fiúk szakállat növesztettek, fehér ruhájukat úgy hordták, mint az arab országokban, nadrágjukat pedig lerövidítették a bokájukig. Fontos volt az önkénteskedés, az ima és a hittérítés. A prédikátorok azt is megmondták, hogy mi történjék az olyan barátokkal, akik elutasították a davát (a hitre való meghívás). A válasz egyértelmű volt. Az Allahhoz és Mohamedhez való hűség nem egyeztethető össze a hitetlenekkel való lojalitással. A gyűlöletnek egy speciális fajtáját tartogatták a hitetlen egyik alesete, a Zsidó számára. Naponta többször is el kellett átkozni a zsidókat, és rettenettel, undorral és haraggal kellett reagálni azoknak a bűnöknek a hallatán, amelyeket állítólag elkövettek.
Ali számára Bertrand Russell szkepticizmusa és ateizmusa egyszerű és könnyű menekülési útvonalat kínált ebből a vallási fanatizmusból. Russell szerint ugyanis Isten létére nem lévén bizonyíték, a vallás alapja a félelem. S Alinak úgy tűnt, hogy az ateizmus meg fogja szabadítani ettől a félelemtől. Időközben új baráti társaságra is szert tett, köztük olyan ateista közéleti értelmiségiekkel, mint Christopher Hitchens vagy Richard Dawkins.
Ayaan Hirsi Ali 2006-ban
a nyugati civilizációt három különböző, de egymással összefüggő erő veszélyezteti: a nagyhatalmi autoritarianizmus és expanzionizmus újjáéledése, ahogyan a Kínai Kommunista Párt vagy Vlagyimir Putyin esetében megfigyelhetjük; a globális iszlamizmus térnyerése, amely azzal fenyeget, hogy széles néptömegeket mozgósít a Nyugat ellen; valamint a woke-ideológia elburjánzása,
amely a következő generációk morális integritását veszélyezteti. Ali úgy véli, hogy ezeket a fenyegetéseket modern, szekuláris eszközökkel – katonai, gazdasági, diplomáciai és technológiai – lehetetlen elhárítani. Nem lehet legyőzni őket, ha nincs válasz arra a kérdésre, hogy mi az, ami egyesíti a Nyugatot. Az a válasz ugyanis, hogy ,,Isten halott!” nem tűnik elégségesnek. Ahogy az sem, hogy a ,,szabályokon alapuló nemzetközi liberális rendben” keresünk menedéket. Ez a közös, egyesítő örökség – folytatja Ali – nem más, mint a zsidó-keresztény hagyomány, amely az emberi élet, szabadság és méltóság védelmét szolgáló jól átgondolt ideák és intézmények összességéből áll – a nemzetállamtól és a joguralomtól kezdve a tudományos, egészségügyi és oktatási intézményekig. Minden szekuláris jellegű szabadság – a piac, a lelkiismereti és a sajtó – a kereszténységben gyökerezik. S Ali szerint az iszlámtól eltérően a kereszténység kinőtte a dogmatikus korszakát. Krisztus tanításából nemcsak az egyház körülhatárolt szerepe következett, mint amely elkülönül a politikától, hanem a bűnösökkel való együttérzés és a hívő alázata is. Ali most már úgy látja, hogy Russell és az ateista barátok „nem látták a fától az erdőt”. A fa ugyanis az a civilizáció, ami a zsidó-keresztény hagyományra épült.
A címben feltett kérdésre ugyanakkor a szerző egy második, sokkal személyesebb válasszal is szolgál. Azért is fordult a kereszténység felé – írja – , mert úgy érezte, hogy a spirituális menedék nélküli élet elviselhetetlen és önpusztító. Az ateizmus ugyanis nem tud válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy mi az élet értelme és célja. Russell és más ateista aktivisták azt hitték, hogy Isten elutasításával az ész és az intelligens humanizmus korszakába fogunk megérkezni. Ám az ,,Isten alakú űrt”, amely a keresztény egyházak visszaszorulása után maradt, csupán irracionális, álvallásos dogmák zagyvalékával töltötték ki. Az eredmény igencsak sötét: egy olyan világ, ahol a modern kultuszok szabadon garázdálkodnak az orientációjukat vesztett embertömegek között.
Vagyis az előttünk álló kihívás – folytatja Ali – spirituális és civilizációs jellegű egyszerre. Szerinte nem leszünk képesek ellenállni Kínának, Oroszországnak és Iránnak, ha nem tudjuk elmagyarázni a saját polgárainknak, hogy miért fontos egyáltalán ellenállni. A woke-ideológiával sem vehetjük föl a harcot, ha nem vagyunk képesek megvédeni azt a civilizációt, amelyet ez fel szeretne számolni. És az iszlamizmussal sem lehet szembeszállni tisztán szekuláris eszközökkel.
Ha a Nyugat továbbra sem képes hinni egy nagy, egyesítő elbeszélés erejében – jósolja Ali – akkor civilizációnk széthullása folytatódni fog,
holott a kereszténységben minden adott lenne ahhoz, hogy újra egy ilyen elbeszélést alkosson. S ezért is van az, hogy Hirsi Ali ma már nem hitehagyott muszlimként tekint magára, hanem volt ateistaként, aki keresztény hitre tért.
Az eredeti esszé itt olvasható.
A szerző filozófus, közíró
Nyitókép: Ayaan Hirsi Ali Os Guiness teológussal 2023-ban
