Előkelő kerületeiben, Westminsterben, Kensingtonban élt arányaiban a világ legtöbb külföldi illetőségű vagyonos embere. Jelentős részük Indiából érkezett, mint Lakshmi Mittal acélmágnás is, aki szintén azon töri a fejét, hogy szedi a sátorfáját.
Az ok egyszerű: a költségvetéssel bajlódó toryk már tavaly előálltak azzal, hogy fel kellene számolni a mintegy kétszáz éve hatályos szabályozást, amely lehetővé tette, hogy azoknak a Londonban letelepedő külföldieknek, akik magukat külföldi illetőségűnek jelentik be, nem kell adót fizetniük külföldről származó jövedelmük után. Ám a munkáspárti kormány – a társadalmi igazságosság bajnokaként – a toryk tervezeténél sokkal keményebb szigorításokat vezetett be, ráadásul az örökösödési adójukat is jócskán megnövelte.
A kormányzati keménykedésből azonban jó ritkán származik: búcsút lehet mondani a külföldi illetőségűek által befizetett évi mintegy kilencmilliárd adófonttól, azontúl becslések szerint csaknem ötvenezer vendéglátóipari és egyéb munkahelytől, sőt múzeumok buzgó pártolóitól (ami ingyenes belépést tett sokszor lehetővé), galériák, képzőművészek bőkezű vásárlóitól, magániskolák tanulóitól – vagyis London vonzerejének számos tényezőjétől. Tudjuk, „könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni” (Mt 19,23); a krőzusok léhák, ingyenélők, perpatvarkodók, áskálódók, dölyfösek, bosszúállók, ahogy megannyi, sokszor általuk eltartott írózseni maradandóan leírja. Ámde legalább Bernard Mandeville A méhek meséje, avagy magánvétkek – közhaszon című tanmeséje, 1705 óta azt is tudjuk, ahol a gazdagok megjelennek, ott a munkáskezek boldogulnak. Az irigységtől, ha Marx, Picketty tudományos köntösbe öltözteti is, csak fájhat a fejünk.
Nyitókép: Villa a Kensingtonhoz tartozó Notting Hill előkelő nagyedében (fotó: Wikimedia Commons)
