A háború újabb szakasza

A mozgósítás meghirdetése és a megszállt ukrajnai területeken rendezett álnépszavazások merőben új helyzetet teremtettek. Ezekkel a döntéseivel a Kreml kifejezte szándékát az eszkalációra, ám – szigorúan saját szemszögéből nézve – igazából önmagát hozta rendkívül kényes és kínos helyzetbe, hiszen az annexiót követően most már honvédő háború, jobban mondva honvédő jelleget öltő „különleges katonai művelet” zajlik, amelyben Ukrajna már oroszországi területeket foglal el. A folyamatos visszavonulás közepette a Kreml zavarában jobbnak találta, hogy az ukrajnai területek bekebelezéséről szóló úgynevezett népszavazások után még „egyeztessenek”, hogy pontosan milyen új határokról is szavaztak. Vlagyimir Putyin, aki az orosz „földek összegyűjtőjévé” szeretett volna válni, az annexió pillanatától kezdve gyakorlatilag az „orosz földek elvesztője” lett, mert csapatai az Oroszországi Föderáció részévé vált területeket adják fel. A Kreml szerint teljes mozgósításra még mindig nincs szükség, elegendő a részleges.

Papíron a mozgósítás meglepően hatékonyan zajlik, a keret feltöltése nem jelent túl sok gondot. A hivatalos bejelentések szerint csaknem 210–230 ezer állampolgárt sikerült már behívni a tervezett 300 ezerből. Zajlik a harcoló erők lassú feltöltése az első frontra érkező tartalékosokkal, illetve folyamatos a felkészítésük is.

A mozgósítás valósága

Egyértelműen látszanak azonban a hiányosságok is. Egyelőre nem biztos, hogy rendszerszintű jelenség lenne az, hogy teljesen felkészületlenül és/vagy felszerelés nélkül küldenék az új katonákat a frontra, vagy hogy rokkantakat, illetve olyanokat hívnak be, akik sohasem részesültek kiképzésben. Ugyanígy sajátságos az is, hogy sok toborzókörzetben nem voltak képesek felkészülni a tartalékosok fogadására, és embertelen körülmények közt helyezik el, vagy háborúra teljesen alkalmatlan felszereléssel látják el a frissen érkezőket. A példákat garmadával hozza fel a média, de a jelenség mégis inkább az orosz közigazgatás jellegzetes hiányosságaiból fakad, nem feltétlenül általános.

Ugyancsak jól leírja a mai Oroszország működését az, hogy legalább ugyanannyian, tehát több mint 200 ezren hagyták el az országot az elmúlt két hétben a behívótól való félelmükben, mint ahányan jelentkeztek a szolgálatra. De ez a szám akár 700 ezres is lehet, és ki tudja, mennyien választották a belföldi száműzetést, elrejtőzést. Mindezt tetézi, hogy nem jogosultak menekülti státuszra külföldön azok az oroszok, akik most nem akarnak katonai szolgálatot vállalni. Ők az EU-ba is csak annyi ideig jöhetnek, mint bármilyen átlagos ország turistája. Érthető persze a balti államok és Finnország döntése, hogy lezárják a határaikat az ilyen oroszok előtt, mondván, biztonsági kockázatot jelentenek, vagy épp a helyi lakosság nem látja szívesen őket. De megdöbbentő is egyben, mert eközben Grúzia, Kazahsztán, Örményország és még Mongólia is befogadja őket, pedig hasonló aggályaik jócskán vannak nekik is. Mintha a nyugati szomszédok szándékosan állítanák választás elé a menekülőket: vagy menjenek máshová, vagy vonuljanak be, és harcoljanak Ukrajna ellen, illetve ha tényleg hajlandók a szolgálatot megtagadni, fogadják el a vele járó börtönbüntetést. Talán még Volodimir Zelenszkij hozzáállása is emberségesebb ennél, aki azt üzente a frissen besorozottaknak, hogy vonuljanak be, de adják meg magukat, és akkor a háború végéig tisztességes ellátásban lesz részük hadifogolyként. Хочу жить (Élni akarok) néven Ukrajna el is indított egy  Telegram-csatornát, amely kifejezetten az orosz katonáknak segít abban, hogy biztonsággal tudják megadni magukat.

Szűklátókörűségre vall az a gyakran visszatérő érv a besorozottakkal szemben, hogy ha eddig támogatták Putyin rendszerét, akkor vállalják a következményeit is. Az ilyen vélemények azonban figyelmen kívül hagyják, hogy ennek a hatalomnak nincs igazi demokratikus legitimitása, ahogyan a demokráciáról való felfogását az ukrajnai területek annektálásáról tartott „referendumok” is tanúsítják. A politikai apátia szintjét jól jelzi, hogy többen hagyják el az országot, mint ahányan bevonulnak. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy  még mindig többen vonulnak be, mint ahányan kimennek tüntetni.

Sajtóhírek és szakértői vélemények szerint is a mozgósítottak száma nem a hivatalosan meghirdetett 300 ezer, hanem sokkal inkább 700 ezer – 1,2 millió lesz. Persze ezt a számot nem egyszerre érik el. Amint kikerülnek az újak a frontra, megkezdődik a következő turnus behívása és kiképzése. A 145 milliós teljes lakossághoz viszonyítva elenyészőnek tűnik ez a szám, de ahogy Oleg Itskhoki és Maxim Mironov közgazdászok felhívják a figyelmet rá (itt), ezt inkább a 20–30 év közöttiek korcsoportjához érdemes hasonlítani:

ez a társadalmi csoport ma mindössze 7,3 millió főt számlál Oroszországban. Ráadásul a háborút és általában a jelenlegi politikai rendszert ez a korosztály támogatja ma a legkevésbé.

Fontos tanulság vonható le abból is, hogyha megvizsgáljuk a mozgósítottak körét. Számos olyan videót látni, amikor a katonák örömmel vonulnak be. Ezeken a felvételeken feltűnően sokszor kisebbségekhez tartozókat látunk. Ebből azonban elhamarkodottság lenne azt leszűrni, hogy szándékosan a nem orosz lakosságot érinti a mobilizáció. A megcélzott társadalmi csoportban 2:1 arányban vannak többen az etnikai oroszok, és ez az arány nagyjából érvényes a teljes hadseregben (lásd itt), miközben az oroszok–kisebbségek aránya össztársadalmi szinten 4:1. Azonban sokkal többet elárul Oroszországról, hogy olyan területekről érkeznek a behívottak, ahol nagyobb a szegénység, és kevés a kitörési lehetőség. A Vazsnyije Isztorii (Fontos történetek) és a Conflict Intelligence Team (Konfliktushír-szerző Csapat) közös kutatása (lásd itt) szerint a legtöbb tartalékost mozgósító huszonhat régió közül huszonháromban alacsonyabb az életszínvonal az országos átlagnál. Az, hogy ez egybeesik azzal, hogy a szegényebb régiókban magasabb a kisebbségek aránya, fontos tény, de tulajdonképpen mellékes. Az ilyen régiókban élő oroszok ugyanúgy egyfajta lehetőségként tekintenek a katonai szolgálatra, mint nem orosz társaik, és egyelőre nincsenek kézzelfogható adatok arról, hogy ilyenformán nem a gazdasági, hanem az etnikai tényezők játszanának döntő szerepet a mozgósítás során.

Anatolij Nyeszmijan szentpétervári blogger arra hívja fel a figyelmet (itt) hogy égbekiáltó a különbség a többségi oroszok és a kisebbségiek közt abban, hogy miként reagáltak a mobilizálásra. Míg az előbbiekre inkább az atomizálódás, az összefogásra való képtelenség és a kivándorlás a jellemző, addig az utóbbiak – vélhetően épp kisebbségi voltukból fakadóan – hajlamosabbak összefogni és tüntetéseket szervezni. Ez azért is különösen fontos, mert ha az életszínvonalukból származó elégedetlenséget fokozzák a közeljövőben is várható súlyos harctéri veszteségek, akkor erősödhet a lokális etnikai identitás, a decentralizáció. A Kremlből nézve pedig kevés ennél aggasztóbb jelenség létezik.

A morál

A februári támadás elindulása óta az orosz hadsereg jóval kisebb harci kedvvel bír, mint az ukrán, erről nemcsak a hadifoglyok, de az orosz, háborúpárti Telegram-csatornák is beszámolnak. Ennek okai közt számos tényezőt találhatunk. Az elégtelen felszerelés, akadozó ellátás, a rossz katonai vezetők éppúgy szerepet játszanak, mint az, hogy a katonák valószínűleg egyáltalán nem érzik magukénak ezt a háborút.

Egyelőre nem látni, hogy az említett tényezők orosz szemmel milyen mértékben javulnának a közeljövőben. Ha az orosz hadsereg eddig sem tudott kisebb létszámú haderőt offenzív háborúhoz szükséges mértékben ellátni, akkor több százezerrel nagyobb erőt hogyan fog? Mennyivel fognak az orosz, háborúpárti véleményvezérek által is csapnivalónak tartott katonai vezetők jobb döntéseket hozni? És ami talán még fontosabb: azok a tartalékosok, akik csak kényszerűségből vonulnak be, mennyire fogják úgy érezni, hogy készek életüket áldozni ukrajnai területek elfoglalásáért, amikor éppen hetek óta visszaszorulnak?

Ettől még nem lehet kétségbe vonni, hogy a frissen a frontra tartókról számtalan olyan beszámoló, felvétel látható a világhálón, amelyen a katonák harci kedve kifogásolhatatlan. A hangulatuk részben egész biztosan javítani fog az összképen egy ideig, de a hadsereg egészének említett strukturális problémái ettől nem szűnnek meg. Amennyiben a tél beálltával súlyosbodik a fronton lévők ellátása, és ha továbbra is elmaradnak az orosz sikerek, valamint folytatódik a visszavonulás, akkor a tartalékosokkal feltöltött seregnek nagy esélye lesz a lezüllésre.

„Minden hadsereg belsejében – írja John Keegan angol hadtörténész A csata arca című klasszikus művében – egy tömeg küzd a kijutásért, és a parancsnokok leginkább attól félnek – jobban, mint a vereségtől vagy a zendüléstől –, hogy seregük valamilyen általuk elkövetett hiba folytán tömeggé vedlik vissza. A tömeg ugyanis a hadsereg antitézise, emberek gyülekezete, amelyet nem a fegyelem, hanem saját hangulata, az ingatag és esetleg ragályos érzelmek játéka irányít… a legkeményebb sértések, amelyeket a katonák használnak, mind a tömegszerű viselkedés vádját foglalják magukban: csőcselék, söpredék, gyülevész népség, alja nép, … a katonák azon vezetők iránt érzik a legmélyebb megvetést, akiknek a keze között hadseregek estek szét, olvadtak semmivé…”

A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének Oroszország-kutatója

Nyitókép: Jaltai besorozottak szeptember 23-án