Mindegy, milyen évszak van, a kiskunsági határ mindig a legszebb arcát mutatja. Nyárfákkal szegélyezett dűlőutak, messzire nyúló füves puszták, árnyat adó fenyőerdők, düledező tanyaépületek, felújított házak, virágzó gazdaságok szélén villany-
pásztorral őrzött tehéncsordák – csak embert látni keveset. Legtöbben elrejtőznek a rengetegben.
Belenyugvással morzsolgatják napjaikat. Messzire a településektől egyre küzdelmesebb a magukra maradt idősek élete.
Megtanulták, milyen a szegénység. Ha csak pár tízezer forint a jövedelmük, dönteniük kell, tűzifát, élelmet vagy gyógyszert vegyenek-e belőle. Akinek nincs hozzátartozója, nehéz időket kénytelen megélni. Jobb esetben kaphat önkormányzati segélyt, illetve számíthat a házi gondozók, a családsegítők, a támogató szolgálatosok rendszeres és lelkiismeretes ellátására, vagy éppenséggel a tanyagondnokok önzetlen istápolására.
Düledező tanyaépületek, málló vakolat, szegénység (Borzák Tibor fotói)
Kunbaracs legszélén járunk. Nehezen nyílik a léckerítés nyagda kapuja.
A portát csönd uralja, csak néhány használati tárgy utal az egykorvolt dolgos napokra.
A kopottas alsóépület ablakán még lóg a nejlonfüggöny, arrébb egy kisebb építmény, majd a teraszos kockaház málló vakolattal. Hangosan köszöngetünk, majd nagy lendülettel kopogtatunk az ajtón. Előkerül végre a házigazda, aki betessékel bennünket az otthonába. Odabenn ontja magából a meleget a fatüzelésű kályha, lekerül rólunk a kabát. A sarokban heverő, ha úgy adódik, lehet rajta szunyókálni. Az öreg hokedlin lavór, mellette szappan. Az asztalhoz ülünk, előttünk konyharuhával leterített elemózsia, talán a reggeli maradéka.
Kiss Sándorné: Miért hozta úgy a sors, hogy én maradtam utoljára?
Hogy telnek a napjaim? – kérdez vissza a kilencvenhat esztendős Kiss Sándorné, Irénke néni. – Reggel felkelek, battyogok egy kicsit a járókerettel. Eljön a házi gondozó begyújtani, délben pedig hozza az ebédet, máskor segít a mosakodásban is. Szerencsére a lányom helyben lakik, ő is mindennap rám néz, és hétvégén is ellát. A kevéske nyugdíjamból megveszi a gyógyszereket, az ennivalót és a tűzifát. Régóta nem tudok kimozdulni itthonról, meg sem tudnám mondani, mikor voltam utoljára a faluban. De azért érdekel, mi történik körülöttem és a nagyvilágban. A család hozza a híreket, és be szoktam kapcsolni a tévét vagy a rádiót.
Látok rosszat is meg jót is. Ez régen se volt másként.
A saját élete jobb lett vagy rosszabb?
Nehéz erre válaszolni. Bárhogy is volt, felnőttünk. Mindig tiszteletben tartottuk a szülőket, másokkal szemben is ember módjára viselkedtünk. Baracson születtem, és itt öregedtem meg. Párommal együtt mindig a mezőgazdaságban dolgoztunk, tudtunk építkezni, ebbe a házba 1972-ben költöztünk. A szüleim, a testvéreim, a férjem – mind elmentek. Sokszor elgondolkodom rajta, miért hozta úgy a sors, hogy én maradtam utoljára. Ilyenkor nekikeseredek. De ha a Jóisten így adta, akkor így kell elfogadnom.
Magányos óráiban min szokott gondolkodni?
Leginkább a családon. Észrevettem azt is, mennyire megváltozott a világ. Micsoda mozgalmas élet volt mifelénk hajdanán! Mára megszűnt a forgalom,
elgazosodtak a kertek, elköltöztek innen az emberek. Minden csak volt. Most csönd van.
Hál’ istennek, Irénke néniről gondoskodik a családja, de nem mindenki mondhatja el magáról ugyanezt. Rémtörténeteket lehet hallani arról, hogyan használják ki egyesek a szüleiket, akiket legfeljebb akkor látogatnak meg, amikor a postás viszi nekik a nyugdíjukat. Szabó Marianna, a Kerekegyházi Humán Szolgáltató Központ intézményvezetője erről a jelenségről fejti ki véleményét riportunk következő helyszínére tartva.
Szabó Marianna Szabó István (balról a második) tanyáján
Anélkül, hogy általánosítanék, gyakorta felmerül bennem, mintha egyes családtagok nem éreznék a saját felelősségüket az idősek gondozásában, főleg akkor, ha már valamilyen szolgáltatást nyújtunk a rászorultaknak. Amikor egy beteg, koros ember már nem képes ellátni önmagát, a hozzátartozóknak igenis be kellene kapcsolódniuk a gondozásba, hiszen az ezzel foglalkozó intézmények, szervezetek alkalmazottainak munkaideje behatárolt. Márpedig az elesettek a nap bármely órájában, hétvégeken és ünnepeken is igényelnek alapvető segítséget.
Tapasztalataim szerint ezt nem teszi meg mindenki. Előfordul, hogy a testvérek egymásra mutogatnak, ha egyikük kihúzza magát a kötelessége alól, akkor erre hivatkozva a másikuk sem fogja magára vállalni a terheket. Egyszer megkértem egy fekvőbeteg néni fiát, hogy legalább hétvégén adjon az anyukájának egy pohár vizet, vagy cserélje ki a pelenkáját.
Arra hivatkozva utasított el, hogy megromlott köztük a viszony. Azért itt már felmerülhet a kötelező szülőtartás kérdése.
Ahol pedig nincs semmilyen humán szolgáltatás, ott még tragikusabb a helyzet. Ha valaki ellátatlan marad, annak bizony az élete foroghat kockán.
Megérkezünk a Szabó-tanyára. Szabó István gazdálkodó, a Kunbaracsi Polgárőr Egyesület elnöke körbevezet a birtokán, és bemutatja Vajk Sándort, aki miatt jöttünk. A hajlott hátú férfit a hajléktalanságtól mentette meg. Elég kacifántos história az övé. Debreceni családból származik. Édesanyja halála után az apja egy baracsi tanyára költözött újonnan megismert élettársával. Amikor mindketten meghaltak, Sándor örökségére szemet vetett valaki, és földönfutóvá tette. Nemsokára egy világvégi tanyán találta magát, ahol kíméletlenül dolgoztatták. Embertelen körülmények között tengődött, szabályosan éheztették, és rendszeresen megverték.
Egy napon megcsörrent a telefonom – meséli tovább a történetet Pista bátyánk. – Sanyi volt a vonal végén, aki
kétségbeesetten kérlelt, mielőbb mentsem ki arról a tanyáról, ahol van, mert nem bírja tovább.
Még korábban megígértem, bármikor segítek rajta, ha szükségét látja. Tartottam a szavam, és elhoztam a tanyámra. Ennek már van vagy harminc éve.
Gondozza a jószágokat, még beszélget is velük
Jó itt lenni – mutat körbe a hatvankét éves Sándor, aki gondozza a jószágokat, rajongásig szereti őket, elmondása szerint még beszélget is velük, nem is csoda, hogy lelkiismeretesen végzi a gazdálkodással járó feladatokat. Jótevője kosztot és kvártélyt ad neki, sőt fizeti az egészségügyi járulékát, hogy szükség esetén jogosult lehessen orvosi ellátásra. Öregségi nyugdíj életkor szerint még nem jár neki, így jelenleg nincs semmiféle megélhetést biztosító jövedelme, később is csak az időskorúak járadékát viheti majd neki a postás, ami jelenleg a negyvenezer forintot sem éri el. Ebédet szociális alapon kap, a tanyagondnok szállítja helybe.
Szabóéknál nincs olyan családi összejövetel, beleértve a jeles ünnepeket is, ahová ne hívnák meg
– már-már közéjük tartozik.
Messzire járunk már a faluközponttól. Boda Róbert családsegítő, a Kerekegyházi Humán Szolgáltató Központ intézményvezető-helyettese következő riportalanyunkról mesél: Azonkívül, hogy súlyosan mozgáskorlátozott volt, beszélni sem tudott. Ilyen helyzetben az egészségi állapotát is nehezen lehetett felmérni, főleg mert hallani sem akart orvosi vizsgálatról. Mivel az anyja idős volt, célszerű lett volna, ha a nőt a gyámhatóság gondnokság alá helyezi, ha esetleg majd nem lesz, aki támaszt nyújtana neki, mégse maradjon ellátatlanul. Az illetékes szakértő azonban nem látta indokoltnak az eljárás megindítását. Az érintett pedig elutasította a segítés bármilyen formáját, csak a tanyagondnokot engedte közel magához.
Kísérőnk elgondolkodtató megfigyeléséről beszél ezután.
Nem egy esetben tapasztaltuk, hogy a szülők elhalálozását követően gyökeres változás áll be az ellátásra szoruló egyén életében.
Ahogy megszűnik a túlzott gondoskodás, féltés, látványosan javulnak a szociális készségei, sőt fizikailag is történik elmozdulás.
Mindezt Szarka Klára esete is igazolja. Amióta egyedül él, elhagyta a kerekesszéket, olyannyira megtanult járni, hogy már a tíz kilométerre lévő faluba is begyalogol, és képes kísérővel bevásárolni. Nagy előrelépés, hogy kommunikál, noha artikulálatlan a beszéde, kitartó odafigyeléssel azonban meg lehet őt érteni.
Amióta Szarka Klára egyedül él, elhagyta a kerekesszéket
Az udvaron két kutya ugat, egyikük láncon. Macskából is van pár, két kicsi a tetőn rekedt, onnan nyávognak ránk. Tétován nézelődünk, mire kissé meglepetten kijön a házból Klára. Azt hitte, a tanyagondnok hozta az ebédet vagy az ivóvizet.
Milyen az étel?
Tűrhető. Csak sokba kerül.
Mivel fűt?
Fával, az önkormányzat hozta.
Jó itt?
Jó.
Nem szeretne inkább idősotthonban lakni?
Isten ments!
Bemegyünk a házba. Klára megrakja a tüzet, nem szeret fagyoskodni. Ez a szűkös szoba az élettere, a másik nagyobb, ott lakott az anyja, de azt nem használja. A sötétben kirajzolódik a pókhálóval beszőtt, rozsdás, vízfoltos ablak sziluettje, a virágos függöny középen megkötve, hogy beszűrődjön rajta a fény. A bejárati ajtó mellett áll egy asztalka, rajta ételhordó, üvegkorsó, porcelánbögre, üdítős flakon, nejlonba csomagolt gyümölcs. A csendélet a hímzett falvédővel teljes. Hogy mikor volt utoljára kimosva, az a megbarnult foltokból sejthető. Kissé áthallásos a felirata: „Halvány sárga rózsa, ha tudnál beszélni, / Elmondanád azt, hogy nem érdemes élni.”
Márpedig élni érdemes.
