Nem hittük, hogy ez megtörténhet. Azt gondoltuk, örökké fog tartani az a szeretetsugárzás, amely oly régóta körülvett és megszólított bennünket. Ha nála jártunk, átélhettük a barátság és a megbecsülés legszebb perceit, és tudtuk, hogy egy olyan szigeten járunk, ahol kivételes figyelem és értelmes beszélgetés lesz az osztályrészünk.

Lakása igazi közösségi tér lett sokunk számára, ahol egyben tartott bennünket, folyton arra a felelősségre figyelmeztetve, hogy

közösen tartozunk munkával, féltéssel és cselekvéssel annak a hazának, nyelvnek és kultúrának,

amely magyarrá tett minket, és megtartott ebben a határokkal szaggatott, viharok dúlta Kárpátiában, Magyarországon.

Tanárnak készült, de nem akart a kor kikényszerített szellemének megfelelve hamisan szólni, otthagyta a pályát. Mégis ő lett később mindnyájunk tanítója. Idegenvezetőként, majd a párjával bejárták Európát és végiglátogatták a történelmi magyar hon szinte egész földjét. Keresték, és a falak, a tárgyak és emlékek fölfedezése során mindig meg is találták azt az embert, akit a múlt és a jelen eléjük vezetett, hogy sorsuk föltárásával élő és személyes legyen a találkozás a történelemmel.

Ezek a találkozások vezették Irénkét a legegyszerűbb parasztgazda és az egyetemi katedrákon helytálló emberek egyenértékűségének fölismeréséhez és kimondásához, képviseletéhez. Az ő életében és persze személyes kapcsolataiban is egyetlen értékmérő a családhoz, a nemzethez és a hithez való hűség volt. Ezt üzeni nekünk most is az Égből, ezt az édesanyjától a szovjet megszálláskor rábízott Igét, amikor védtelenségükben a félelem terrorja közepette a jövőt egyedül az Úristenbe vetett bizalom adhatta az akkor még éppen csak serdülő leánynak.

Darvak a Hortobágyon (forrás: Savithri Singh, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)

 

Természetvédő lett, 1974-től 1985-ig az Országos Természetvédelmi Hivatal kultúrtörténészeként dolgozott. Másokkal közös munkája nyomán tájvédelmi körzet, nemzeti park, történelmi emlékhely született Hollókőn, a Hortobágyon és a mohácsi síkon. Jelentős szerepet vállalt a budai Jókai-kert Természetvédelmi Terület kialakításában is.

S hogy írott nyoma is maradjon a veszendő múltnak, könyvekbe is rendezte a megőrzött hagyatékot; legyen hát kalauza a kereső embernek ezeken a földeken is. Útikönyveket írt a Panoráma sorozatában az Alföldről, Debrecenről, a Hortobágyról; Salamon Ferenccel közösen szerkesztett Hortobágy – A nomád Pusztától a Nemzeti Parkig című könyve a puszta természetrajzát, növény- és állatvilágát, halastavait, vizeit, pásztorvilágát és népszokásait tárja az olvasó elé. A Tájak – Korok – Múzeumok sorozatban ő mutatta be a Hansági Tájvédelmi Körzetet, a Hortobágy Nemzeti Park bemutatóhelyeit, a hortobágyi Meggyes csárdát, a Hollókő Tájvédelmi körzetet – és a Mohács-Sátorhely történelmi emlékhelyet.

Mohács. Sírt, amikor szétszaggatott gyerekcsontok sikították a tragédiát a halomba szórt fej nélküli vitéztestek maradványai között. Tudta, hogy időtálló emléket érdemelnek az áldozatok: imának és tisztelgésnek való helyet, a csak azért is megmaradás emlékművét. Kezdeményezése nyomán létrejött a Nemzeti Emlékhely, ám „nemzeti nagylétünk temetője”, a sírok sokasága máig is csak töredékesen mutatkozik, de szelleme és keze munkája múlhatatlanul őrzi az önfeláldozó hősies helytállást. A csata közelgő ötszázadik évfordulójára remélhetőleg Kovács Gergelyné küzdelmeinek is nyoma kerül az emlékhelyen.

Mohácsi Nemzeti Emlékhely (Public domain, Wikimedia Commons)

 

Mikor pályát váltott, egyetlen dolog vezérelte: folytatni az értékőrző és értékteremtő munkát. Kultúrtörténészként lett a magyar hírközlés és postaszolgálat emlékeinek őrzője, 1985-től húsz éven át a Postamúzeum igazgatója. Vezette az országos intézményt, s hogy ámuljon a világ a magyar hagyatékon, szervezőmunkája eredményeként

országszerte megszülettek a kicsiny postai múzeumpontok,

a híradás igazi gyöngyszemei Hollókőn, Nagyvázsonyban, Balatonszemesen Ópusztaszeren, Miskolcon, Pécsett, Kiskunhalason és Kőszegen. Munkatársai az ő igazgatása idejét tekintik a Postamúzeum aranykorának. Életművét a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével, Pro Natura-díjjal, szűkebb otthona, Buda Hegyvidéke díszpolgári címmel ismerte el.

Nyugdíjasként – református létére – a közös nemzeti kincs, kultúránk, történelmünk és rokontalan anyanyelvünk hírnökeként a Magyar Katolikus Rádió önkéntes szerkesztője lett. Életével és hivatással végzett szerkesztői tevékenységével nemcsak izgalmas, szívet derítő és emlékezetre méltó műsorokkal ajándékozta meg a hallgatókat, hanem az egymásra utalt keresztény magyarok egymásba kapaszkodásának hirdetője is lett.

Postai múzeumpont Hollókőn (forrás: Pásztörperc at Hungarian Wikipedia, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)

 

Számára a határok csak igazgatási vonalat jelentettek, mert tudta, hogy a nemzetnek nincsenek, és nem is lehetnek határai. Arca az egész nemzet felé fordult, így déli vidékeink Zentától Eszékig, a Felvidék teljessége, Erdély és a Kárpátalja, s persze a csonka hon egésze jelentette számára a szülőföldet, a kultúrát, a benne élő embert, történelmüket és annak emlékezetét.

Szobrot emeltetett a népéért szenvedett mártír grófnak, Esterházy Jánosnak.

Ami a legfontosabbakat jelentette számára szinte mindenekfelett, azok a személyes kapcsolatai voltak, amelyek áthálózták az egész Kárpát-medencét. Hacsak lehetett, barátaival vette körül magát – nem kevesen voltunk –, s akkor érezte magát igazán boldognak, ha vele voltunk. Még utolsó óráiban is örült a barátainak.

Pedig már búcsúzott. Rosszulléttel küzdött, nehezen vette a levegőt, nehezére esett neki a szó. Ő már tudta, hogy a szeretet igen, de nem az idő a mindenek feletti úr. Akivel nem tudott a végső időben személyesen találkozni, azokat fölhívta telefonon, s így köszönt el: Isten veled, kedvesem!

Árvák maradtunk, s nem tudjuk már, ki fog minket valaha is kedveseinek szólítani.

Vigasztaljon bennünket mégis az ő folytonos jelenléte, s, ha fáj is, higgyünk Szent Ágoston szavaiban: „A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok. És te is önmagad vagy. Akik egymásnak voltunk, Azok vagyunk mindörökre.”

Most mi mondjuk: Isten veled, kedvesem! Nyugodjál békében!

 

Nyitókép: a család archívumából