Jevgenyij Viktorovicsnak, az egykori köztörvényes bűnözőnek a szerencsecsillaga Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin politikai karrierjével párhuzamosan emelkedett fel. Szentpéterváron – helyi szinten – alakult ki közöttük a közvetlen „munkakapcsolat”, amely egészen idén nyárig töretlennek tűnt. Ő volt a Putyin kegyéből dollármilliárdossá vált orosz oligarchák egyik legbefolyásosabb képviselője. (Nem is annyira a fénykorában 5-7 milliárd dollárosra becsült vagyonával, mellyel még az első húsz leggazdagabb orosz közé sem tudott bekerülni, mint inkább katonai és politikai szerepvállalásával.) Patrónusa megbízásából és finanszírozásával hozta létre, építette fel a világ egyik legnagyobb és leghírhedtebb katonai magánvállalatát, a Wagner-csoportot, amelynek
tavaly csaknem 50 000 zsoldosa harcolt Oroszország „anyácskáért”.
A wagneresek nemcsak Ukrajnában, hanem Latin-Amerikától Afrikán és a Közel-Keleten át Ázsiáig harcoltak az orosz érdekekért, gyakran felrúgva a nemzetközi jog és nemzetközi hadijog legalapvetőbb normáit is. A Wagner a Felderítő Főcsoportfőnökség, a GRU megbízásából küldött 2014-ben, a Krím és a Donbász elfoglalásakor „kis zöld embereket” Ukrajnába. (Olyan rendfokozati jelzés és nemzeti azonosító nélküli egyenruhások, akikről a hivatalos Oroszország „nem tehetett”.) A tiszti állományuk is a GRU kötelékéből került ki. És persze ők érvényesítették a putyini „nagyhatalmi” politikát világszerte.
Prigozsin azonban idén június 23-án az őt etető kézbe harapott, és egy sikertelen államcsínykísérletet hajtott végre az orosz kormányzat ellen. Állítása szerint csak az alkalmatlan katonai vezetéssel, azaz Szergej Kuzsugetovics Sojgu hadseregtábornok védelmi miniszterrel és Valerij Vasziljevics Geraszimov hadseregtábornok vezérkari főnökkel akart leszámolni. Sokak számára már az is meglepő volt, hogy a Kopasz – ahogy saját emberei is nevezték – ezt a félresikerült akciót túlélte, túlélhette. Ugyan hivatalosan ma már halottá nyilvánították, de sokak szerint az orosz oligarcha – háborús bűnök elkövetésével gyanúsítható zsoldosvezér – nem is volt a lezuhant gépen. Jelen sorok írásakor csak találgatni lehet, hogy pontosan mi vagy ki okozta a „balesetet”. (Először az a hír terjedt el, hogy légvédelmi rakétával lőtték le a gépet, aztán az, hogy egy bombát rejtettek el a fedélzetén, felmerült a műszaki hiba lehetősége is, de utaltak már az ukránok felelősségére is.)
Putyin látogatóban Prigozsin vendéglátóipari üzemében
Elkerülhetetlen volt-e Prigozsin halála?
Mindenképpen. Egy olyan személy korlátlan és megkérdőjelezhetetlen egyeduralmára – lényegében személyi kultuszára – épülő autoriter rezsim, mint amilyen a putyini, egyszerűen nem hagyhatja megtorlás nélkül, ha valaki kétségbe vonja a „vezér”, a „cár atyuska” vezetői alkalmasságát. Márpedig a 2023. június 23–24-ei eseményeket, az elvetélt lázadást vagy puccskísérletet nehéz másként értelmezni. Putyin nem kegyelmezhetett, hiszen mindenható „imázsára” pusztító csapást mértek a két hónappal korábbi események. Annak a másfél napnak több tanulsága is volt. Ugyan nem csatlakoztak hozzá tömegek, azaz az orosz társadalom nem kívánt részt venni benne, sőt későbbi „független közvélemény-kutatások” szerint a lakosság zöme mélyen el is ítélte azt…, de az emberek a „legitim” elnök és politikai rendszerének védelmében sem mentek az utcára. Nem láttunk olyan képeket, hogy felháborodott orosz állampolgárok a testükkel állták volna el a Wagner-csoport járműveinek útját. (Miként ukrán civilek tették az orosz csapatok előrenyomulásakor tavaly februárban, még Bucsa előtt…) Többen ellenben kedélyesen fényképezkedtek a lázadókkal. De nem ez tükrözte az orosz lakosság véleményét, az emberek úgy érezték, ez nem az ő harcuk. Kivárta az események végét a politikai és gazdasági elit zöme is, sőt többen külföldre menekültek. (Meg nem erősített hírek szerint maga Putyin is – sietve – elhagyta Moszkvát.) Mellesleg aligha volt reális esélye a lázadásnak a hatalmat megdönteni, Prigozsin inkább a saját pecsenyéjét sütögette, mintsem világmegváltó terveket szövögetett. Most azonban a következmények az érdekesek, amelyek
napnál világosabban megmutatták: a rendszer kifejezetten gyenge,
hiszen egy pár ezer fős lázadó csoport – igaz, állig felfegyverkezve – közel ezer kilométert tett meg a főváros felé, és lényegében minimális ellenállásba ütközve közelítette meg kétszáz kilométerre azt. (Kicsit hasonló volt a helyzet, mint 1917. október 25-én – azaz november hetedikén –, hiszen a reguláris haderő akkor is a fővárostól távol harcolt egy háborúban, így nem volt elég katonai erő egy felkelés leverésére.) Tetézte az orosz elnök megszégyenülését, hogy nem is ő maga vetett véget az „ámokfutásnak”, hanem Moszkva első számú vazallusa, Aljakszandr Rihoravics Lukasenka belorusz elnök, aki megegyezett Prigozsinnal, hogy leállítja a műveletet. A megalázást azonban fokozta, hogy mindezt „élve meg lehetett úszni”. Putyin – a rezsimjét több mint húsz éve fenntartó logika szerint – nem kegyelmezhetett, hiszen ezzel saját hatalmát ásta volna alá.
Miért nem tették hidegre a hűtlen oligarchát?
Hiszen Putyin kérlelhetetlen kritikusai közül többeket – napjainkban a legismertebb kétségtelenül Alekszej Anatoljevics Navalnij – minden különösebb nehézség nélkül (koholt vádak alapján, koncepciós perekkel) sikerült a „legendásan független” orosz igazságszolgáltatás segítségével hosszú évekre börtönbe zárni. Itt is két szempont merülhet fel, az egyik, hogy az ukrajnai háború eseményei – amelyeket legnagyobb jóindulattal sem lehet diadalmenetnek nevezni – részben már elhomályosították a megkérdőjelezhetetlen, csalhatatlan vezetőről kialakított fényes képet, amelyet az orosz elnök médiahadai immár több mint két évtizede terjesztenek. Ebben Prigozsinnak is komoly szerepe volt, hiszen a lázadás/puccs előtti bő fél évben a fentebb már említett orosz katonai felső vezetők legfőbb kritikusának számított. Az oligarcha ugyan – egy-két kivételtől eltekintve – arra kínosan ügyelt, hogy magát az orosz elnököt ne bírálja, de állandó „kommunikációs offenzívája” a Putyin iránt a végletekig hű Geraszimov és Sojgu ellen, mindenképpen az elnök elleni indirekt támadásnak számított. Másfelől valószínűleg Putyin nem kockáztatta meg, hogy a háborút elkötelezetten támogató, ultranacionalista orosz szélsőjobboldal által emblematikus figurának tartott Prigozsin – aki vele szemben személyesen is gyakran megjelent az ukrán fronton – egy hosszas büntetőügyben álljon bíróság elé. (Gondoljunk csak bele, Oroszország-szerte tartottak spontán megemlékezéseket Prigozsint és embereit gyászolva.) A „sebészi pontossággal végrehajtott” művelet, amely lényegében a Wagner teljes vezérkarát lefejezte, amúgy is jobban beleillik a putyini rendszer működési sémáiba. Fontos leszögezni, hogy Dmitrij Valerievics Utkin is az áldozatok között van.
Az egykori katonai hírszerző (aki a GRU különleges erői – a Szpecnaz GRU – állományában szolgált) volt a csoport igazi parancsnoka.
A nácik iránt rajongó, SS tetoválásokkal kivarrt katonatiszt nemcsak a Wagner alapítója, hanem egyben névadója is volt, hiszen a GRU-ban használt hívónevét vette fel a csoport. Prigozsin a pénzember volt mellette. A volt hírszerző alezredes minden bizonnyal a júniusi lázadásban ugyanúgy benne volt, mint „Putyin szakácsa”.
Miért most?
A régi klingon közmondás szerint (Űrszekerek): „A bosszú hidegen tálalva a legjobb.” Diktatúrák esetén bevett eljárás, hogy egy ideig abban a hitben ringatják az áldozatot, újra visszatért a vezető kegyeibe, hogy van esélye megbocsátást nyerni. Ezzel egyrészt elaltatják az éberségét, másrészt még komolyabb megrázkódtatást okoz a megtorlás. (Nem elsősorban a célszemélyre nézve, hanem a bosszú társadalmi visszhangjára gondolva.) Ennek a késleltetett „vendettának” köszönhetően nyílt lehetőség Prigozsin mellett a Wagner-csoport teljes vezérkarának likvidálására is. (Az pedig, hogy ők mind egy repülőgépen utaztak, hihetetlen – lényegében öngyilkos – óvatlanság volt a részükről.) Azt is figyelembe kell venni, hogy az autoriter rezsimek nem várják el a feltétlen hűséget, bőven elegendő nekik a beletörődés, illetve a zsigeri félelemből fakadó meghunyászkodás is. Ahogy a félelem tartotta fenn a XX. század legkíméletlenebb diktatúráit is, úgy a Putyin-rendszer megmaradásának is egyik alappillérévé vált, különösen 2022 februárja óta. Ne feledjük, akár több év börtönt is kaphat az, aki háborúnak merészeli nevezni az Ukrajna ellen indított „különleges katonai műveletet”, vagy börtönbüntetésre lehet ítélni egy édesapát egy provokatívnak ítélt gyerekrajz miatt. Ebben a félelemre épülő rendszerben a lakosság jelentős része is partner, hiszen a sztálini korszak legsúlyosabb éveit idézik a belbiztonsági szervekhez özönlő – nemegyszer névtelen – feljelentések.
Prigozsin növekvő (agytröszt)hálózata, az USA pénzügyminisztériumának ábrája
Lehettek persze ennek a két hónapos csúszásnak praktikus okai is. Az oligarcha vállalatbirodalmának politikai szempontból legfontosabb „ékköveit”, azaz a Wagner-csoportot magát és a Nyugaton is „álhírterjesztő” médiavállalkozásokat és „trollfarmokat”, illetve az orosz állam segítségével kiépített, harmadik világbeli politikai és gazdasági kapcsolatait mindenképpen meg kellett szerezni, biztosítani kellett a zavartalan átadásukat-átvételüket a Putyinhoz továbbra is hű emberekhez, szervezetekhez. Vitán felül a legfontosabb kérdés a Wagner-csoport jövője, hiszen annak zsoldosai – mértéktartó becslések szerint – jelenleg is tizenöt-húsz európai, afrikai, közel-keleti, ázsiai és dél-amerikai országban hajtanak végre kiképzési, testőri, őrzésvédelmi és nem mellesleg harci feladatokat. Az orosz titkosszolgálatok, diplomaták minden bizonnyal már rég felvették a kapcsolatot ezen Wagner-csapatok vezetőivel, illetve helyi kapcsolataikkal; megzsarolva, megvásárolva vagy megfélemlítve őket –, hogy fenntartsák Moszkva ellenőrzését ezeken a kritikus területeken. Érdekes és valószínűleg nem a véletlen szülte egybeesés, hogy maga Prigozsin is éppen Afrikában járt a „baleset” előtt, a jobb sorsra érdemes kontinens felszabadítójának szerepében „tündökölve”. Nyugati források szerint a Wagnernek komoly szerepe volt a nemrég végrehajtott nigeri puccsban és a junta uralmának eddigi stabilizálásában is. (A közelmúltban szintén sikeres államcsíny zajlott le Maliban és Burkina Fasóban is, és a Wagner mindkét országban jelen volt, jelen van.) Wagner-egységek támogatják emellett Halifa Haftár tábornagy hadúrnak a központi kormányzat ellen harcoló haderejét Líbiában. A napokban érkezett onnan haza – a tábornaggyal folytatott „baráti megbeszélések” után – az orosz védelmiminiszter-helyettes, az a Junusz-Bek Jevkurov, akit Prigozsin erői a június 23-ai puccskísérlet során Rosztov-na-Donuban túszul ejtettek. Látható tehát, hogy Moszkva – akármennyire belesüllyedt is az ukrajnai háború mocsarába – ugyancsak fokozta aktivitását Afrikában. Alapvető tehát, hogy a Wagner – bárhogyan szervezzék vagy nevezzék is át – megtartsa pozícióit a kontinensen. Ettől függetlenül természetesen lehetnek olyan egységek, amelyeknek felbomlik a kohéziója, és állományuk egy része elhagyja a katonai magánvállalatot. Ezek a „dezertőrök” akár kínai zsoldba is elszegődhetnek, vagy felajánlhatják „szolgálataikat” nyugati országoknak, és fontos információkért cserébe akár kegyelmet is nyerhetnek korábbi háborús bűntetteikre. A legvalószínűbb viszont, hogy továbbra is Moszkva zsoldjában maradnak, mert a harcosok jól keresnek, illetve állami szintű védelmet kapnak a helyi és a nemzetközi igazságszolgáltatással szemben. Nyilván az sem véletlen, hogy
már a baleset másnapján az orosz elnök írásos hűségeskü megtételére kötelezte az orosz állam számára katonai feladatokat ellátó személyeket.
Meglepően gyors akció volt ez, főleg annak fényében, ahogyan a puccs idején reagált a moszkvai vezetés. A Prigozsin-féle trollfarmoknak – amelyeknek számos forrás szerint komoly szerepük volt a „sikeres” brexitben, illetve az FBI szerint hatékonyan avatkoztak be az amerikai elnökválasztásokba is – az átadása-átvétele vélhetően megtörtént az elmúlt hetekben, hiszen az általuk az online térbe zúdított álhírek áradata fontos eleme Oroszország nemzetközi érdekérvényesítésének. Moszkva információs stratégiája egyszerű, akkora káoszt teremteni, hogy az emberek ne higgyenek senkinek, ebben pedig a hamis információkat terjesztő trollfarmoknak óriási szerepük van.
Miért így?
Az akció könyörtelensége, brutalitása – hiszen tíz ember halt meg, akik közül a háromfős személyzet biztosan nem vett részt érdemben semmilyen Putyin elleni összeesküvésben – egyértelmű üzenet: így jár mindenki, aki nyílt kihívást intéz az orosz elnök hatalma ellen. A célzott likvidálások (bérgyilkosságok) megrendelőit nagyon nehéz megtalálni és különösen egyértelműen bizonyítani felelősségüket, de azért az elmúlt bő két évtizedben számos olyan gyanús haláleset történt, úgy belföldön, mint külföldön, ahol az orosz elnök aligha gyászolta az áldozatokat. Anna Sztyepanovna Politovszkaja ellenzéki újságíró, a két csecsen háború jogsértéseinek krónikása 2006-ban, Moszkvában vált bérgyilkosság áldozatává, a megbízó(k) kiléte a mai napig vitatott. De emlékezhetünk Putyin hangos kritikusára, a renegát KGB/FSZB-tisztre, Alekszandr Valterovics Litvinyenkóra is, akit – szintén 2006-ban – Londonban gyilkoltak meg polóniummal – vélhetően a Föderációs Biztonsági Szolgálat (FSZB) – ügynökei, miután nyomozni kezdett Politovszkaja halálának ügyében. Litvinyenko hetekig tartó haláltusája szintén üzenet volt, így járnak az árulók, de különösen azok, akik az orosz elnök „bögyében vannak”. Egyébként a Wagner-vezérkar halála előtt egy nappal jelentették be, hogy Szergej Vlagyimirovics Szurovikin hadseregtábornokot leváltották a légi- és kozmikus erők éléről. Ő a puccskísérlet óta eltűnt (pihent…), és még mindig nem tudni, hogy mi van vele, alkalmasint házi őrizetben tartják, de más források szerint egy ideig a méltán hírhedt moszkvai lefortovói börtönt is megjárta. (Az 1881-ben megnyitott „műintézmény” a sztálini nagy tisztogatások idején vált igazán hírhedtté, de a KGB, illetve a jogutód FSZB kezében maradt egészen 1994-ig.) Szurovikin volt az, aki először szólította fel Prigozsint arra, hogy hagyjon fel a puccskísérlettel. Valószínűleg tudott a szervezkedésről, esetleg részt is vett az akció előkészítésében, hiszen a felesége vállalkozásain keresztül nagyon komoly gazdasági kapcsolatok fűzték a Prigozsin-féle vállalatbirodalomhoz. Mindez – a gyanú árnyéka – bőven elég volt a félreállításához, annak ellenére, hogy komoly érdemeket szerzett az ukrajnai harcokban. Tavaly novemberben kifejezetten az ő javaslatára, kezdeményezésére vonták ki – még a felmorzsolásuk előtt – a Dnyeper nyugati partján, az úgynevezett herszoni hídfőben harcoló orosz csapatokat. Ő rendelte el azoknak a védelmi állásoknak – az úgynevezett Szurovikin-vonalnak – a kiépítését, amelyek a mai napig sikeresen állítják meg, lassítják le az ukrán ellentámadást. Szurovikinnek – ha tényleg részese volt a lázadásnak – viszont nem ez lett volna az első „botlása”, hiszen – lényegében az egyik főszereplőként – részt vett az 1991-es, Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke elleni puccskísérletben is. Tehát egyértelműen olyan katona, akitől nem áll távol a hatalom fegyveres megszerzésének gondolata. Azaz veszélyes lehet a politikai vezetésre. Ez a gondolat pedig átvezet minket a következő kérdéshez:
Hogyan engedhette meg Putyin, hogy Prigozsin és magánhadserege, a Wagner-csoport ekkorára nőjön?
Ráadásul úgy, hogy az orosz alkotmány szerint katonai magánvállalat nem is működhet az országban. A választ megint az autoriter rezsimek természetében kell keresni. Mert nem bízott teljesen a katonáiban. Nem a felső vezetésben, hiszen az ő lojalitásuk vitathatatlan, hanem a csapattisztekben. Oroszországban az elnöknek nem kell amiatt aggódnia, hogy esetleg nem választják újra. Dmitrij Szergejevics Peszkov, Putyin sajtószóvivője a közelmúltban ritka őszinteséggel fogalmazott, amikor azt mondta, hogy az elnököt kilencven százalék fölötti támogatással fogják újraválasztani a jövő évi „választásokon”, sőt egyenesen költséges bürokratikus folyamatnak nevezte a referendumot. Igaza van, Putyin olyan pályán játszik, ahol ő írja a szabályokat, lényegében kihívó nélkül, bármilyen eredménnyel nyerhet. Mindazon politikai ellenfelei, akik veszélyesek lehetnének a hatalmára, vagy halottak, vagy börtönben ülnek, vagy külföldre menekültek. Ha demokratikus eszközökkel lehetetlen a rezsim megdöntése, akkor mitől, kiktől kell félni? Azoktól, akiknek fegyver van a kezében.
Az orosz történelemben már többször volt arra példa, hogy fegyveres erővel döntötték meg vagy próbálták megdönteni a fennálló rendszert.
Őrizni kell tehát az őrzőket is. Erre valók a titkosszolgálatok, de kellettek olyan „alternatív” fegyveres erők is, amelyek – szükség esetén – felhasználhatók a reguláris haderő ellenében is. Erre a célra persze ott van az Oroszországi Föderáció Nemzeti Gárdája is, amelyet Putyin belső körének egyik megbízható embere, Viktor Vasziljevics Zolotov vezet. A 2016-ban felállított, legalább 300 000 fős szervezet korlátai viszont pont a Prigozsin-puccs idején mutatkoztak meg, hiszen megfelelő nehézfegyverzet híján nem tudta megállítani a Moszkva felé tartó hadoszlopot, különben is fő feladata inkább a lakosság feletti kontroll fenntartása, mintsem a fegyveres harc. Kellett tehát más is, valami olyasmi, mint amilyen a Waffen-SS volt a náci Németországban, vagy mint amilyen az Iszlám Forradalom Gárdájának hadserege Iránban, a politikai vezetéshez feltétlenül hűséges „ellenhadsereg”. Erre jók voltak a katonai magánvállalatok, amelyek működése ugyan tilos Oroszországban, mégis van belőlük legalább harminc… Az autoriter rezsimek jellemzője itt is megfigyelhető, minél több van belőlük, annál jobb, ugyanis a fokozott rivalizálás, a vezető kegyeiért való küzdelem növeli a patrónustól való függést. Betöltötte-e ezt a szerepet a Wagner? Idén június 23-áig mindenképpen. Aztán viszont – legalábbis a vezetése – szereptévesztésbe esett, és fölöslegessé vált.
Mi történhetett? Baleset? Merénylet?
Egy ezrelék valószínűsége lehet a balesetnek. Az Embraer Legacy 600 a világ egyik legmegbízhatóbb üzleti repülőgépe. 2002 óta közel háromszáz állt belőle szolgálatba, és a tveri „szerencsétlenséget” megelőzően egy balesete volt a típusnak, még 2006-ban Brazília fölött ütközött egy ilyen típusú gép egy Boeing 737-essel. A Boeing – százötvennégy emberrel a fedélzetén – lezuhant, de az Embraer – noha súlyosan megsérült – eljutott a legközelebbi repülőtérig, és sikeres kényszerleszállást hajtott végre. A Prigozsin gépével történt baleset után a brazil vállalat sietve közölte, hogy – mivel betartotta a Wagner-csoport ellen kivetett szankciókat – 2019 óta nem szervizelte a gépet. Más cég viszont biztosan megtette, hiszen az orosz légi közlekedés a mai napig üzemben tartja a nyugati repülőtípusokat, bár nem kaphatnának hozzájuk alkatrészeket. Felvetődött, hogy esetleg szennyezett üzemanyagtól álltak le a hajtóművek, de akkor nem így zuhant volna le a gép, hanem a pilóták megpróbálták volna siklórepüléssel földre tenni. Az első hírek arról szóltak, hogy légvédelmi rakétával lőtték le a típust, de ezt azóta a Pentagon is cáfolta, illetve a roncsokról nyilvánosságra került felvételek alapján is kizárható. Ilyen magasságban csak olyan légvédelmi rakéta találhatta volna el a gépet, amelynek legalább egymázsás a robbanófeje, az pedig – a speciális harci rész miatt – repeszek százaival lyuggatta volna szitává a repülőt. Elvben lelőhette volna egy másik repülőgép is, mert egy légiharcrakéta sokkal kisebb roncsolódást okoz, de ezt semmi sem valószínűsíti. Marad a merénylet, azaz vélhetően egy bomba robbant a gépen. Jelenleg ez tűnik a legvalószínűbbnek, amit például az egyben leszakadt farokrész is igazol. Hogy jutott fel a robbanószer a fedélzetre? Oroszországban ez nem is olyan nehéz, ha az emberre a titkosszolgálatok fenik a fogukat. A repülőterek biztonsági rendszerét, ellenőrzését ugyanis a Föderációs Biztonsági Szolgálat, azaz az FSZB felügyeli. A KGB utódszervezete az elnök hatalmának egyik legfőbb támasza, ha a titkosszolgálat vezetése át akar juttatni egy bombát a biztonsági ellenőrzésen, ebben aligha ütközik akadályba… Hogy miként történt, azt vélhetőleg sohasem fogjuk megtudni. Repülőgép-baleseteknél elvileg szigorú szabályok vannak, hogy kiknek, hogyan, milyen szervezetek bevonásával kellene ilyenkor átfogó vizsgálatot lefolytatniuk. Brazil gép, brit hajtómű, amerikai fedélzeti elektronika – ezek miatt a gyártót mind be kellene vonni a „baleset” kivizsgálásába. Ez a 2022 februárja után bevezetett embargók miatt lényegében lehetetlen feladat. A nemzetközi vizsgálat így valójában kizárt. Maradnak tehát az „elfogulatlan” orosz hatóságok, amelyek pedig majd jól megállapítják, amit meg kell állapítaniuk…
Mi lesz az „örökséggel”?
Az orosz oligarcha vagyonát – bár a két hónappal korábbi puccshoz képest milliárdokat veszített – még halála napján is több mint egymilliárd amerikai dollárra becsülték. Egy részét – amit Putyin és belső köre átenged – nyilván a családja örökli. Felesége, Ljubov Valentyinovna Prigozsina sikeres üzletasszony, butikhálózata, fürdői és szállodái vannak. Két lánya és fia is több szálon kötődik a családi cégbirodalomhoz. Elvileg tehát vannak örökösök, akik át tudják venni a cégeket. Kérdés, ők túlélhetik-e a családfő árulását? Nem hipotetikus a gondolat. Szergej Viktorovics Szkripal neve talán nem teljesen ismeretlen az olvasók előtt. Az MI6-nek, a brit hírszerzésnek dolgozó – kémkedésért elítélt egykori GRU-ezredest 2010-ben egy fogolycsere keretében adták ki az Egyesült Királyságnak. 2018-ban Salisburyben a GRU ügynökei a lányával együtt novicsok idegméreggel próbálták meggyilkolni. Ők ugyan – éppen csak – túlélték a merényletet, de például Szkripal fia, aki 2017-ben botor módon hazalátogatott Szentpétervárra, már nem volt ilyen szerencsés. Mondjuk úgy, Putyin és titkosszolgálatai nem felejtenek.
Ennek tükrében kérdéses, mi várhat Prigozsin családtagjaira.
Vajon Priogozsin hagyott-e maga után „bombákat”, olyan kompromittáló anyagokat, dokumentumokat, amelyek komoly problémákat okozhatnak az orosz rezsimnek? Ezek lehetnek akár ügyvédi letétben, svájci bankban, lényegében bárhol, és a halála esetén „beélesedhetnek”. A nyugati sajtó minden bizonnyal lehozná a szaftos sztorikat, de kérdés, ez mennyit ártana Putyin elnöknek. A nyugati világban már nehezen lehet rontani a „hírnevén”, ott ő maga a megtestesült gonosz. Vannak viszont ott is – nem kevesen –, akik szerint Putyin csak áldozata a „háttérhatalom” mesterkedéseinek, őket semmilyen kompromittáló anyag nem térítené el ebbéli meggyőződésüktől. Oroszországban pedig – az ottani véleménybuborékban – nem sok emberhez juthatna el az elnökre nézve terhelő információ. Hasonló a helyzet a Moszkvát – nem is annyira – titokban támogató Kínában, hiszen ott a lakosság már most is úgy tudja, hogy az egész háború a Nyugat és főleg az USA hibája. A harmadik világ országai pedig – értelemszerűen – a saját érdekeik mentén politizálnak, számukra az ukrajnai háború messze nem olyan fontos, mint nálunk, Európában. Szóval ott is mérsékelt lenne egy ilyen terhelő anyag hatása. (Arról nem is beszélve, hogy azonnal elindulna az információ hiteltelenítése, ráfognák: fake news.)
Meghalt-e valóban Prigozsin?
Nagy valószínűséggel igen. Rögtön a baleset után elterjedt, hogy nem is volt a gépen, csak egyszerűen el akart tűnni a színről, és föláldozta a többieket ennek érdekében. Kizárni persze semmit sem lehet, hiszen Prigozsinnak lett volna annyi pénze, hogy egy plasztikai műtét után valahol új életet kezdjen. Ám ez a filmekbe illő lehetőség olyan ismert és keresett ember esetében, akinek a kézre kerítéséért az FBI például 250 000 amerikai dollárt kínált, aligha valósulhatna meg. Először is Putyin személyesen is bejelentette a halálát. Ő pedig – mint tudjuk – „tévedhetetlen”, azaz meggyőző bizonyítékok, genetikai azonosítás, hiányzó ujj stb. alapján mondhatta ki Prigozsin halálát. (Ha később mégis nyomára bukkannának – mert mondjuk – tényleg megrendezte a saját halálát, akkor az orosz titkosszolgálatok majd korrigálják a „hibát”.) A Wagner-vezér azonban alighanem képtelen lett volna egy ilyen mérvű fedett művelet megszervezésére és lebonyolítására. Az orosz elnök és az orosz adminisztráció pedig biztos nem érdekelt abban, hogy „falazzon” a renegát oligarcha felszívódásához. A történelemben persze gyakran előfordult, hogy híres vagy hírhedt emberek haláluk után „feltámadtak”. Sokan képtelenek elfogadni, feldolgozni a számukra fontos emberek halálát, vagy egyszerűen csak az összeesküvés-elméletek rajongói. Gondoljunk csak Elvisre, az orosz történelem trónkövetelő Ál-Ivánjaira vagy a szerencsétlen sorsú Anasztázia nagyhercegnőre, akit még évtizedekkel azután is fel-feltámasztottak, miután a bolsevikok 1918 nyarán lemészárolták a cári családot.
Nem egy Prigozsinhoz hasonlóan hírhedt alakról a mai napig sokan úgy tartják, hogy maguk rendezték meg a saját halálukat. Željko Ražnatović, azaz Arkan kapitány, aki az Arkan Tigrisei nevű szerb halálbrigádot vezette a bosznia-hercegovinai polgárháborúban, gyanús körülmények között halt meg még 2000-ben. Azóta is vissza-visszatér a pletyka, hogy valójában nem is halt meg, hanem valaki mást lőttek le helyette, és – plasztikai beavatkozásokat követően – a Kanári-szigeteken vagy egyéb más helyen múlatja az időt. Az egykori áldozatok és hozzátartozóik abbéli félelmükben gondolhatják ezt így, mert úgy vélik, hogy a tömeggyilkos megúszta a felelősségre vonást. Arkan rajongói pedig ezzel „tisztelegnek” hősük emléke előtt. Nyilván Prigozsin esetében sincsen ez másként. Ražnatović mellett megemlíthetjük Josef Mengelét vagy Martin Bormannt, a náci Németország hírhedt figuráit, akiket még évekkel a haláluk után is „láttak” több helyen a világban. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Prigozsinnak egyszer már halálhírét keltették. 2019. október 10-én lezuhant a Kongói Demokratikus Köztársaság légierejének egyik An–72 típusú szállítógépe. Az első hírek szerint Prigozsin is a nyolc halálos áldozat között volt, de ezt még aznap maga Prigozsin cáfolta.
A lázadó temetése
Augusztus 29-én, kedden délután 4-kor szigorúan „családi körben”, negyvenperces szertartás keretében, mintegy húsz fő részvételével temették el a Wagner népszerű vezérét az általa szinte nem is ismert – kilencéves korában meghalt – apja sírja mellett.
Aznap délelőtt Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő azt közölte, nincs információja a temetési előkészületekről,
de azt hozzátette, Putyin nem vesz részt rajta. Szemtanúk szerint a pétervári temetőkben napközben feltűnően sok biztonsági őr jelent meg, de nem mondtak semmit szerepükről. Az orosz hatóságok nyilvánvalóan mindent megtettek, nehogy esemény váljék annak a személynek a temetéséből, aki a legnagyobb kihívást intézte Putyin elnök ellen. Az Oroszország Hőse-kitüntetés birtokosaként katonai tiszteletadás járt volna neki.
A szerző biztonságpolitikai szakértő, az NKE munkatársa
Nyitókép: Jevgenyij Viktorovics Prigozsin 2023. augusztus 16-án (Корриспондент.net)
