Oroszország mindenekelőtt roppantul gyenge ország. Nagyjából annyi össznemzeti terméket állít elő, mint Texas. Így gazdasági intézkedésekkel halálos csapást lehet mérni rá. Oroszország katonai ereje nagyobb, mint a gazdasági. Konfrontáció esetén bevett dolog nem az ellenség erősségét támadni, hanem a magunk erősségét kiaknázni. Az Ukrajna elleni esetleges orosz katonai támadásra válaszul az Egyesült Államok példátlanul súlyos gazdasági büntetőintézkedéseket helyezett kilátásba. Olyan országokat is szankcionál, amelyek csak kereskednek Oroszországgal. Ez nem méltányos, de így járunk majd el. Az amerikai gazdaságnak nemcsak a mérete, hanem a behozatala is a legnagyobb a világon. Ezért Oroszországnak érdeke stabil gazdasági kapcsolatokat fenntartani az Egyesült Államokkal, amelynek ugyancsak nem fűződik különösebb érdeke ahhoz, hogy gazdasági háborút vívjon ellene. A mostani helyzetben az oroszok abból indultak ki, hogy a hadseregük erősebb a gazdaságuknál.
Ám a Szovjetunió, emlékszünk, főként azért omlott össze, mert sokkal többet költött a fegyverkezésre, mint amennyit módjában állt volna, és nem a gazdaságát fejlesztette.
Hogyan látják tehát a világot az oroszok? Rendkívül kockázatosnak tartják a helyzetüket. Korábban hatalmas határterületek vették körül hazájukat nyugaton, délen és keleten. Ezek védték meg őket a XVIII. században a svédektől, a XIX. században Napóleontól és a XX. században kétszer a németektől. Olyan távol állt az országhatár, hogy a támadók csak a tél beálltával érhették el Moszkvát. Ott pedig az orosz erők könnyűszerrel végeztek velük. A kommunizmus bukásával az oroszok elveszítették határterületeiket, és ma sok tekintetben ellenséges országok veszik körül őket. Azért fáj a foguk Ukrajnára, mert az védte meg őket Hitlertől. A stratégiai mélységet keresik.
Az utóbbi két évben Oroszország mintegy „enyhe erőszakkal” ismét a befolyása alá vonta a határterületeit.
Ezt tette Belarusszal, amely elzárja az utat Lengyelország, Németország és Franciaország felől, amikor a választásokat követő zűrzavarba döntőbíróként avatkozott be, és halkan ott is maradt. Így teszi magát biztonságossá. [A 2022. február 27-i népszavazás sokak szerint a két ország egyesülését készíti elő – a szerkesztő] Hasonlóan járt el a Dél-Kaukázusban, a törökök hagyományos felvonulási területén. A részben általa kirobbantott háborúnak a békefenntartóival vetett véget. Ezt sem vonta közvetlen igazgatása alá, de nem engedi ki az ellenőrzése alól. E képlet érvényesült Kazahsztánban is: a vélhetőleg szervezett erőszakhullám kihúzta a talajt a régi rezsim alól, a számottevő politikust, Maszimov kormányfőt hidegre tették, és oroszpárti embert ültettek a helyébe.
Az, hogy mindezeket megértjük, nem jelent egyet azzal, hogy a mi országaink érdekében történnek. A külpolitikában nélkülözhetetlen felfogni, hogy a másik fél miért tesz valamit. Még rokonszenvezhetünk is vele, de akadályt kell gördítenünk elé. Ukrajnának Oroszország tehát alapvető stratégiai jelentőséget tulajdonít.
Mert ha ezt a hatalmas területet uralja, akkor a Közép-Európába vezető út nyitva marad előtte. Innen bevetheti erőit Magyarországon, Romániában, északon.
Ha most Ukrajnára Oroszország ráteszi a kezét, akkor a hidegháborús helyzetbe kényszeríti vissza az Egyesült Államokat és szövetségeseit: ahogy Berlinben, most is farkasszemet nézhetnek egymással az oroszok és az amerikaiak.
Putyin a most átadott első szerződéstervezetében két követelést fogalmazott meg: egyrészt az Egyesült Államok semmilyen fegyvert ne telepítsen Ukrajnába, amit könnyen teljesíthet, mert nem telepített. Másrész nem veszi fel Ukrajnát a NATO-ba, amit szintén könnyű megtenni, mert nem is volt napirenden. A másik tervezet viszont azt szabta meg, hogy a Közép-Kelet-Európában nem tartózkodhat semmilyen NATO-erő. Magyarán: Putyin azt követeli: Lengyelországból, Szlovákiából, Magyarországból és Romániából ütközőterület jöjjön létre, és ha üres ez a terület, ő aknázhassa ki. Ezen a ponton vált ez a válság igazán súlyossá. Ukrajnáról lehet tárgyalni, de
amikor Putyin azt követeli, hogy a NATO vonuljon ki Kelet-Közép-Európából, akkor már nem védekezőleg, hanem támadólag lép fel.
Erre Amerika, ez az alapjában befelé forduló ország hirtelenében felébredt, és közölte: ebbe nem megy bele. Napnál világosabb: ez a válság Kelet-Közép-Európa körül forog. Az Ukrajnára vonatkozó követeléseknek könnyű eleget tenni. Ez nem kérdés. De az, hogy a NATO hagyja el Közép-Kelet-Európát, szóba sem jöhet. Szerintem Putyin azért írta ezt a tervezetébe, hogy valamiről lemondhasson, nem azért, mert elvárja. Nem kértük, hogy mondjon le róla, de a követelés az Egyesült Államokban és Európában a legrosszabb félelmeket ébresztette.
Putyin tehát körülvette Ukrajnát tankokkal és harci járművekkel. Az egyik hadtest a Krímben, a másik Voronyezsnél, a harmadik Belaruszban fejlődött fel. Ilyen alakulatot 1940 óta nem láttunk, amikor Guderian megtámadta Franciaországot. Nagyon nehéz ilyennel hadműveletet végezni: tömérdek benzin kell hozzá. Egy tank 50-60 tonnát nyom, és ha nem kap üzemanyagot, meg se moccan. De lőszer nélkül se. A második világháborús felsorakozásnak csakis propagandacélja lehet. Az avatott orosz hadvezetés tudja, ha háborúra kerülne sor, az amerikaiak nem a tankjaikat, hanem az üzemanyag-tárolóikat vennék célba. Ha felrobbantják azokat, támadni nem lehet. Az USA viszont közölte, esze agában sincs ilyet tenni. Az oroszok viszont nem hittek nekünk: vagy megtesszük, vagy nem. De mi se hittünk nekik, hogy nem támadnak meg minket. Ezen Európában talán fennakadnak, de Putyin ránk összpontosított. Emlékezzünk, a tervezeteket nekünk, amerikaiaknak és a NATO-parancsnokságnak címezte. Világossá akarta tenni, hogy a helyzetért az amerikaiakat tartja felelősnek. Az egész helyzetet átlengte a valószerűtlenség. Az oroszok Afganisztán nagyságú országot készülnek megtámadni olyan harci eszközökkel, amelyek üzemanyag-ellátását könnyűszerrel meg lehet semmisíteni. Az oroszokat is meglepte, hogy nem mondtuk, támadunk. Azt közöltük: szankcionálunk. Ez azonban a módfelett szegény orosz gazdaság hetven százalékának kiiktatását jelenti. Kölcsönösen ott fenyegettük meg egymást, ahol a másik a legjobban fél. Patthelyzet alakult ki.
Az oroszok Ukrajna megkaparintása előtt azonban szét akarták verni a NATO egységét. Ebben a németekre alapoztak, merthogy rajtuk áll a fűtő- és üzemanyag-ellátásuk. Csakhogy rosszul számoltak: a német gazdaság felét a kivitel adja. Ha a németek nem tudnak eladni, az éppen olyan baj, mintha nem kapnak olajat vagy gázt. Legnagyobb felvásárlójuk pedig történetesen az USA. A németeknek egyszerre kell az orosz gáz és az amerikai piac. Ekkor a franciák is színre léptek, és szokatlan módon megelőzték a németeket az oroszokkal való egyezkedésben. De a németek részéről előbb vállalkozói küldöttség ment Putyinhoz, kérve, ne hozza őket olyan kényszerhelyzetbe, hogy vagy tőle nem kapnak üzemanyagot, vagy az amerikaiaktól piacot. Elmagyarázták neki, hogy mi a mai valóság, amit Putyin szem elől tévesztett, hogy nem 1958-at írunk, nem a hidegháború dúl, a gazdaság dimenzióját nem hagyhatja figyelmen kívül. Ezen a ponton az oroszok rádöbbentek, bajban vannak. A németek közölték, hogy ők a NATO-val nem mennek szembe, kiállnak mellette és az USA mellett.
Putyin tehát ahelyett, hogy megbontotta volna a NATO egységét, éppenséggel megerősítette.
Mindenki azt tette, amit szükségesnek ítélt. A németek arra törekedtek, hogy minél előbb véget vessenek a válságnak. Oroszország nem állítja le az olaj- és gázszállításokat, mert nem nélkülözheti az árukat. A gazdasági érdekek összefonódása tehát szabad kezet adott az amerikaiaknak. Ugyanakkor a hátuk közepére se kívántak egy ukrajnai háborút. Ha az oroszokkal kenyértörésre megy a dolog, akkor a háborút nem az ajtajukban fogják megvívni. Az oroszok se akarnak velük háborúzni. Egy dolgot akarnak. Egy papirost arról, hogy valamiben engedtünk nekik. Csakhogy alábecsülték az amerikai politikai rendszert, Joe Biden ugyanis nincsen olyan helyzetben, hogy papírt adjon nekik vagy másnak erről. Egyszerűen nem tudná keresztülvinni. Az oroszok nem értették meg sem az Egyesült Államokat, sem azt, hogy amerikai nemzeti érdek a NATO. Mi meg nem engedtünk semmiben. Sőt, elég korán elkezdtük, nyilvánosan hangoztatni, hogy az oroszok támadnak. Ők persze tagadnak. Végig azt akarta Biden éreztetni az oroszokkal, hogy az USA ugyan mozgósít, de nem akar háborút, és legfeljebb a légierőt, rakétákat vetne be Oroszországtól biztonságos távolból, és a katonai ereje is felülmúlja az oroszt.
Putyinék arról kezdtek beszélni, hogy a végén meg kell egyeznünk. Csakhogy tulajdonképpen megvan az egyezség. Folytatjuk, amit eddig is nagyon helyesen tettünk: ahogy nem engedtük be Ukrajnát a NATO-ba eddig, úgy most se fogjuk. Rakétákat az ukránoknak soha nem adtunk, mert ép ésszel nem telepítünk ilyesmit az ellenség tőszomszédságába, mert nem marad reakcióidő. Putyin keresve se talált okot arra, hogy kiebrudaljon minket Ukrajnából. Ugyanakkor nem adunk arról papirost, hogy cserben hagyjuk Ukrajnát, amely ugyan nem NATO-tag, de barát, szövetséges.
Putyin úgy érzi, kötelessége ezt megtennie. Helyre kell állítania, de nem a Szovjetuniót, hanem a XVIII–XIX. században fölépített Orosz Birodalmat. KGB-tisztként fel nem foghatta, miként eshetett ez meg velük. Évek óta töri a fejét a megoldáson, és úgy ítélte meg, itt az idő. Nem lehet megtagadni tőle Ukrajna biztonságát, ugyanakkor arra se kényszeríthetjük az ukrán kormányt, hogy adja meg magát az oroszoknak. Putyin olyan helyzetbe keverte magát, amelyben együttműködést követel tőlünk alapvető nemzeti érdeke érvényesítésében. Kimutatta a gyengeségét, holott az ellenkezőjét akarta. Szerintem lesz egyezség. Bár elképzelhető, hogy támadnak, de nem a tankokkal, hanem sokkal kifinomultabb eszközeikkel. Olyan hatalmas ország, mint Ukrajna lerohanása közben minden elromolhat. A tank nem kap üzemanyagot, a baka berúg. Simán csak papíron megy hadművelet. A KGB-tiszt elég amerikai hadműveletet nézett meg filmen, hogy tudja. A háború nagy kockázat, és bárki veszíthet. Mi, amerikaiak nem hittük, hogy veszítünk Vietnamban, de veszítettünk, mert ugyan mi voltunk az erősebbek, de rosszul harcoltunk. A mi gazdaságunk 22-23 billió dollárt ér, a veszteségeket el tudjuk viselni. Putyin aligha.
Nem tudom, mi folyik a Kremlben, milyen a viszony Lavrov és közte, mit mondanak az oligarchák, de mindenki őt lesi és rettegi, miközben jelzi, te juttattál minket a csávába. Putyinnak két héten keresztül sikerült azt a látszatot keltenie, hogy ő szabja meg a következő eseményeket. Csakhogy az irány megfordult, amikor a német vállalatvezetők kiokosították.
Az USA alternatív gázt ígért a németeknek, úgyhogy értékesíteni tudják holmijukat az Egyesült Államokban.
Most azonban Franciaország és Németország 1871 óta tartó örök játszmájára figyelünk. Macron de Gaulle-nak álmodja magát. Talán meg is valósítja.
Ami Kelet-Közép-Európát illeti, a Baltikumtól Romániáig nyolcvanhét millió ember él. Közös érdeküket, a védelmüket nem bírják együtt kigondolni, megszervezni, a jövőjüket pedig folyton az Egyesült Államokra bízzák, és el is várják tőle a védelmüket. Egyetlen ország sem képes a maga jövőjét meghatározni – még Magyarország sem, történetének egyetlen mozzanata sem bizonyítja az ellenkezőjét. A geopolitika nagy rejtélye, hogy ezt a leckét miért nem tanuljuk meg soha. Ez a nyolcvanhét milliós hatalmas tömeg, amely stratégiai jelentőségű területet népesít be, miért nem szervezi meg magát, miért nem működik együtt gazdaságilag, politikailag és katonailag. Amikor az Egyesült Államok a függetlenségi háborúját vívta, az a mondás járta, hogyha nem akaszkodunk egymásba, akasztófán végezzük. E térség története nem más, mint az arra való képtelenség, hogy felfogja tulajdon erejét. Az a kérdés, amit Putyin Ukrajnának szegezett, valójában Kelet-Közép-Európa fővárosának szól, akármelyik legyen is az. Kár, hogy a vetélkedés máris megkezdődött Varsó, Budapest és Bukarest között.
Önök, a szülőhazám veszélyben van.
Szét lehet ezt a térséget darabolni, legyen külön Lengyelország, Románia, a tízmilliós Magyarország. Putyin, ne feledjük, azt követelte, a NATO hagyja magára Kelet-Közép-Európát. Ezt nem kapta meg, mert nem kaphatja meg. De ezen jár az esze. Lehet külön egyezséget kötni vele, de hogy az nem lesz tartós, arra mérget vehetünk. Az a kérdés, miként viszonyul Kelet-Közép-Európa magamagához: egy maroknyi kis hatalomra esik szét, amely nem bír a jövőjéről gondoskodni, vagy államszövetséget alkot, hogy maga határozza meg a jövőjét.
Elhangzott 2022. február 21-én, azaz három nappal Ukrajna megtámadása előtt a Danube Institute The Return and Transformation of Geopolitics című konferenciáján videófelvételről.
A magyar változatot Pásztor Péter készítette.
