A demokrácia kizárja a trónörököst. A hatalomért meg kell küzdeni. Németországban a harc sokrétű, de mindig a végsőkig, az egzisztenciális határok széléig elmegy. Aki nem nyeri el a kancellárságot, kiszorul az élvonalból – a kivételek erősítik a szabályt.

Most, amikor Angela Merkel utódlásáért folyik a harc a pártok – a CDU, a CSU, a Zöldek és az SPD – között, nem hiábavaló arra emlékezni, hogy a politikusasszony első számú küzdelmét a saját pártján belül vívta. Helmut Kohlt vén csatalónak minősítette, akin a pártnak túl kell adnia. De nem ez volt a párbaj lényege. Már feledésbe ment, hogy Merkel kiben látta riválisát a CDU vezetéséért, és amikor gátlás nélkül a lebénult csataló képét emlegette, kivel bánt valóban el: Wolfgang Schäubléval, Kohl megnevezett trónörökösével és a párt immár hivatalba lépett elnökével. A pártvezetésen belül 1998-ban még senki sem vette észre vagy komolyan, amit a Frankfurter Allgemeine Zeitung már 1992-ben szóvá tett, hogy a fiatal keletnémet származású, akkor még csak egy éve hivatalban lévő miniszter asszony a kancellárságra tör. 2000-ben kiverekedte magának a pártelnökséget, 2002-ben hozzá a frakcióelnökséget, 2005-ben a kancellárságot – a választók csupán 35,2 százaléka szavazott rá, Gerhard Schröder kancellárra viszont csak 34,2 százalék. Ekkor mutatkozott meg Merkel másik nagy tehetsége az első, a saját pártján belüli riválisok elintézése mellett: meglepő szövetségeket képes kötni.

Kohl egyesítette a két német államot, Schröder az egyesült ország szociális és katonapolitikai alapjait akarta rendezni, ám Merkel az új európai nagyhatalom gyakorlatát fejlesztette ki.  Nem a brüsszeli éjszakai cselszövéseiről vagy ama megkésett belátásáról van itt szó, hogy Európa az egyéni érdekek érvényesítésen túl leginkább a közös értékekre és szolidaritásra épül, hanem arról, hogyan biztosította tizenhat éven át a folyamatos kormányzást. Először a Szociáldemokrata Párttal, mert csak azzal együtt érhetett el abszolút többséget. Négy év múlva jelentős előnyt szerzett koalíciós partnerével szemben, de nem vele, hanem a liberálisokkal kötött kormányszövetséget, állítólag azért, mert a kereszténydemokraták jobban összeillenek velük, valójában azonban azért, mert a Szabad Demokrata Párt időközben olyan erős lett, mint még soha, és veszélyeztette a CDU és CSU további kilátásait. Franz Josef Strauß sikertelenségéből a fizikus Merkel megtanulta a leckét: nem harcolt a liberálisok ellen, hanem szövetkezett velük, és a kormánymunkával úgy felőrölte őket, hogy a választás után vissza sem tértek a parlamentbe. Ekkor Merkel már azt a politikai szokást is érvénytelenítette, hogy a kormányszövetségek színváltása kancellárcserével jár: a koalíciós tagok változtak, ő viszont maradt a helyén.

2013-ban megint a szociáldemokratákkal volt kénytelen kormányt alakítani – ők pedig vele. Mivel négy év közös kormányzás alatt mind a CDU/CSU, mind az SPD sok választót veszített, Merkel 2017-ben teljesen új szövetségkötést indítványozott: a keresztény pártok a Szabad Demokratákkal és a Zöldekkel alakítsanak kormányt. A tárgyalások folyamán a liberálisok viszont kiszálltak, és Merkel kénytelen volt megint a szociáldemokratákkal összeállni. Ez a krónika is mutatja, a „keletnémet kislány”, ahogy Kohl nevezte, az NSZK-ban szinte elképzelhetetlen politikai szívósságról tett bizonyságot. Hiszen ilyen csereberékhez nemcsak egy, hanem két, sőt több fél kell, valamint a polgárok jóváhagyása.

Merkel mindent kézben tudott tartani, csak az idő múlását nem. Legsikeresebb pártbeli „barátnője”, Annegret Kramp-Karrenbauer meglepetésszerűen rárontott 2017 végén. Néhány hónappal saját választási győzelme után a Saar-vidéki pártelnök asszony kijelentette Merkelnek, hogy főtitkárként hajlandó a CDU elnöknője szolgálatába állni, és ezért még a miniszterelnökségéről is lemondani. Merkel saját bevallása szerint teljesen megdöbbent, arról viszont már nem beszélt, hogy kerek két évtizeddel azelőtt ő ugyanígy, főtitkárként erőltette magát Wolfgang Schäuble akkori CDU-elnökre, aki ugyan női főtitkárt keresett, de nem a volt szövetségi miniszterek közül. Ilyen fajsúlyú személyeknek nem a titkárságra, hanem az elnökségre törekednek. Mint annak idején Merkel, most AKK esetében, szűk fél éven belül  ki is derült az igazság. Merkel időre játszott, sietve lemondott a CDU elnökségéről, és a kancellárságról való leköszönést a választási ciklus végére ígérte. A két asszony végharca a kihívó pártelnökké választásával kezdődött 2018-ban. Ekkor formálisan Merkel pártbeli főnöke, de Merkeltől mint kancellártól független volt. Így megnyílt előtte a lehetőség, hogy megnyerje mind a CSU, mind az SPD képviselőinek bizalmát és szavazatait, s ezzel átvegye Merkeltől a kancellárságot. Csakhogy Ursula von der Leyen európai bizottsági elnökké választása és honvédelmi miniszterségről való lemondása miatt csapdába esett: ha elutasítja a tárcát, az óriásminisztérium vezetésére való alkalmatlanságát mutatja ki; ha elfogadja, pártelnökként aláveti magát Merkel kancellárnak és a kormányfegyelemnek. Merkel soha nem került ilyen kényszerhelyzetbe, mert a CDU annak idején ellenzékben volt. Kramp-Karrenbauer a kisebbik rosszat, az alárendeltséget választotta, de már egy fél év múlva megadta magát, lemondott mind a kancellárjelöltségről, mind a pártelnökségről.

Merkel örömmel nézte a dolgot, mert attól kezdve nem volt pártfőnöke. Az alkotmány ugyan a kancellárt ruházza fel a legnagyobb hatalommal, de a pártokon, nem pedig népszavazásokon alapuló demokráciában a kormányon lévő pártok elnökei a gyakorlatban felette állnak a kancellárnak. Ezért vallotta Kohl, hogy a kancellár sohasem adhatja fel a saját pártjának elnökségét. Merkel viszont ebben is túltett mintaképén, ő a pártelnökség nélkül is szabad kezet biztosít magának.

Január óta Armin Laschet észak-rajna–vesztfáliai miniszterelnök a CDU új elnöke. Pártja felsorakozott a kancellárjelöltsége mögé. De Merkel ezt nem nagyon ismerte el, nyilvánosan  bírálta is Laschetet, miközben bejelentette, ő nemcsak a szeptemberi parlamenti választásokig, hanem a koalíciós tárgyalások lezárásáig marad hivatalban, ami hónapokig is elhúzódhat. Bár a hivatalban levő kancellár elvben akár az új kormány felállása előtt is lemondhat, az államfő által megbízott ügyvezető kormánytagra hagyva a teendőket. Merkelt régen bejelentett visszavonulási szándéka ellenére láthatólag nem untatja és fárasztja a nagypolitika. Ezzel azonban hónapok óta terheli a CDU és CSU közös kancellárjelöltjének megnevezését.

A tizenöt tartományban szerveződő CDU évtizedek óta négyszer-ötször annyi képviselővel rendelkezik a szövetségi parlamentben, mint az egyetlen tartományban fellépő CSU. A két párt jogilag teljesen független egymástól, csak a Bundestagban alkotnak közös frakciót, a sokat emlegetett CDU/CSU-t. A közvélemény gyakran fájlalja, hogy e két párt sohasem tudott megegyezni békés kancellárjelölési eljárásban. Ez azonban olyan gyermeteg ötlet, mint az, hogy Oroszország és Belarusz alkosson államszövetséget, és majd megegyeznek, melyikük adja a kormányfőt. Magától értetődően – és jó demokratikus érvek alapján – a nagyobbik.

De a CSU elnöke néha meg van arról győződve, hogy ő az alkalmasabb a szövetségi kormány vezetésére. Strauß 1979-ben, Edmund Stoiber 2002-ben keresztül vitték önbizalmukat vesztett CDU-politikusok segítségével ezt az igényüket. Strauß közös frakciódöntést kényszerített ki; Stoiber reggelinél tálcán kapta az ilyen kiszámíthatatlan csatát megelőzni akaró Merkeltől a jelöltséget – mindkettő elveszítette a választást. Ebből aztán a sikert Kohl 1982-ben, majd Merkel 2005-ben aratta le.

Hátha Merkel egyik korábbi miniszterének van igaza, aki április 15-én azt találta mondani: volt főnökasszonya úgy viselkedik az Armin Laschet–Markus Söder csatában, mint aki arra vár, hogy megint őt kérjék fel közös kancellárjelöltnek. Ki tudja, mi történik még szeptemberig?