Egy alkotmány morális legitimitásának, egy alkotmányos demokráciának nézetem szerint két ismérve van: a szöveg a pillanatnyi kétharmados többségen túlmutató konszenzust élvez, és még az alkotmányozó többség mozgásterét is korlátozza. Veszélyes vizekre evezett a Fidesz 2011-ben, amikor a politikai közösség egyik fele ellenében alkotmányozott. Az Alaptörvény-módosításokkal tovább ment: olyan közpolitikai kérdéseket foglalt Alaptörvénybe, illetve nyilvánított sarkalatosnak, amelyek tipikusan a mindenkori – feles többséggel rendelkező – kormány felségterületére tartoznak.
A sarkalatosságba zárt, közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok jókora állami vagyontömeget és gyakorlatilag a komplett felsőoktatást teszik hozzáférhetetlenné a végrehajtó hatalom számára. Az önálló szabályozó szerv alkotmányos rangra emelését követően pedig a NER folyamatosan szervez ki tipikusan központi közigazgatási területeket a mindenkori kormány fennhatósága alól.

Az alkotmányozó többség ráadásul felülalkotmányozásokkal adta mindenki tudtára, hogy az alkotmányos rendelkezések őt magát nem kötik.

A pillanatnyi kétharmados többségen túlmutató konszenzus és az alkotmányozó többség mozgásterét is korlátozó rendszabályok hiánya miatt az Alaptörvény morális legitimitása felettébb kérdéses. Igaza volt Hiller Istvánnak, aki 2011. tavaszán azt jövendölte nekem: könnyen lehet, hogy az alkotmányozás módja miatt a Fidesz alkotmányos válságok láncolatát indítja el. Morális legitimáció hiányában ugyanis, ha változik a kormánytöbbség, a politikai közösség addig ignorált egyik fele érvénytelennek tekintheti a teljes jogrendszer alapjait. Most ez fenyeget.

Az Alaptörvény közjogi legitimációja ugyanakkor vitathatatlan. A hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység tilalmára alapozott delegitimációs érvelés a korábbi alkotmányos környezet alapján is súlytalan.
Az Alkotmány 2. § (3) bekezdés eredeti szövege alighanem Tölgyessy Pétertől származik. Az 1989. október 23-tól hatályos 2. § voltaképpen az addigi 2–3. §-t váltotta ki. A korábbi 3. § deklarálta a Párt vezető szerepét: az ilyen passzusok eltörlése jelentette a közjogi rendszerváltást az egész térségben. Élt 1956. november 4., továbbá a testvéri tankokat 68-ban beinvitáló Vasiľ Biľak emléke. Ekkortájt Lengyelországban még úgy tartottak (fél)szabad választást, hogy az utódpártnak előre garantáltak mandátumokat, Jaruzelskinek pedig elnöki posztot. Még működött a Munkásőrség. Még itt voltak a szovjet megszállók. Tölgyessyék erre a helyzetre reagáltak, „a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység” alkotmányjogi értelmét ebben a történeti kontextusban érdemes keresni.

Akkor valósul meg a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység tényállása, ha intézményesítetten zárják ki a hatalomváltás lehetőségét,

és ehhez adott esetben párthadsereg, külföldi erő segítségét is igénybe veszik.

Az Alkotmány megváltoztatásához – furcsamód – már az 1949-es szöveg is kétharmados többséget írt elő. A rendszerváltó alkotmánymódosítás világosan elkülönítette a jelen lévő képviselők („kis kétharmad”) és az összes képviselő kétharmadának („nagy kétharmad”) szavazatával hozott döntéseket: utóbbit támasztotta az Alkotmány megváltoztatásának egyetlen feltételéül. Az alkotmányozó hatalom azzal a feltételezéssel élt, hogy a legfőbb népképviseleti szerv „nagy kétharmada” önmagában is kellően komoly és széles konszenzust reprezentál. A NER ezt a megoldást vette át.

A megerősítő népszavazást is csak az 1989-es népszavazási törvény ismerte: egészen 1998-ig, amikor az MSZP–SZDSZ ezt a pluszgaranciát is kilőtte. További, konszenzus irányába mutató, illetve az állampolgári részvételt erősítő alkotmányozási eljárási szabályokra nekem lennének ötleteim, ám a magyar írott alkotmányjog ilyeneket eddig nem ismert. A Fidesz 2011-ben rendelkezett parlamenti „nagy kétharmaddal”, és ez az 1989-es regulák alapján – sajnos – éppen elegendő volt az alkotmányozás formális legitimációjához.

A rendszerváltó alkotmányszöveg amúgy preambulumában rögzítette önnön ideiglenességét, majd mégsem „tetszettek” alkotmányozni. A jogfolytonosság morális dilemmája harminc évvel ezelőtt is felmerült. Az 1989 előtti alkotmányos rendszer szovjet szuronyokon nyugodott. A rendszerváltó alkotmánymódosítást és a sarkalatos törvényeket a diktatúra parlamentje fogadta el. Felettébb különös, ha olyan személyek, akiknek 1990-ben a legnagyobb kormánypárt képviselőjeként, az Alkotmánybíróság tagjaként, a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjeként módjukban állt volna hozzájárulni a diktatúrával való jogfolytonosság – legalább részleges – megszakításához, de ezt nem tették, ma a népakaratra így-úgy mégiscsak visszavezethető közjogi rendszer folytonosságának megszakítását követelik.

A beígért, de elmaradt alkotmányozás, a totalitárius rendszerrel való teljes jogfolytonosság miatt végül a pártállami utódszervezetek akadálytalanul menthették át vagyonukat, a régi nómenklatúra békésen megőrizte az új rendszer gazdasági és közigazgatási kulcspozícióit, miközben rejtve maradt a kommunista állambiztonsági polip, és nem kerülhetett sor még a tömeggyilkosok számonkérésére sem. A büntetőjogi elévülés megszakítását célzó úgynevezett Zétényi–Takács-törvény is emiatt lett értelemszerűen alkotmányellenes, s vérzett el az Alkotmánybíróságon.

A Vörös Imre által is jegyzett 11/1992. (III. 5.) AB határozat mondta ki: „Jogállamot nem lehet a jogállam
ellenében megvalósítani.”

Majd hozzátette: „A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.” Magam is vallom azt a szubjektív igazságot, mely szerint a Fidesz 2010-től úgy alakította át a magyar jogrendszert, hogy az a saját hatalmi érdekeit a lehető legoptimálisabb módon szolgálja.Tárgyi és formális értelemben azonban a fideszes kétharmad soha nem lépte át azt a határt, ami a hatalomváltást eleve kizárná. Végképp nem olvasható ki ilyesmi az Alaptörvény eredeti textúrájából.

Tárgyi és formális értelemben a parlamenti „nagy kétharmad” az egyetlen feltétele az alkotmányozásnak: ez azonban mellőzhetetlen feltétele. Tárgyi és formális értelemben a parlament 1989 óta ugyan megalkotja az Alkotmánybíróságra vonatkozó játékszabályokat, de nem delegál „visszavehető” funkciókat az Alkotmánybíróságnak: az Alkotmánybíróság a törvényhozástól elkülönült aktor. Tárgyi és formális értelemben a parlament csak erre irányuló Alaptörvény-módosítás esetén gyakorolhatja az Alkotmánybíróság funkcióit, ehhez azonban „nagy kétharmad” szükséges. A kör bezárult.

Tegyük fel, a feles többség ennek ellenére hatálytalanítja az Alaptörvényt, és kiiktatja az Alkotmánybíróságot. Vajon mi lesz a sorsa, mondjuk, az Alaptörvény bázisán megalkotott választási, önkormányzati, képviselői jogállási, kampányfinanszírozási törvényeknek? Megszűnik a 2019-ben megszerzett önkormányzati pozíciók vagy éppen a 2022-ben elnyert parlamenti mandátumok legitimitása? Vissza kell fizetni a 2014-től felvett képviselői javadalmakat és kampánytámogatásokat? Ha ezekre a kérdésekre nemleges válaszokat adunk, akkor csak az a kérdés marad hátra: milyen tárgyi és formális elvek alapján alakítja ki a feles többség az érvénytelennek tekintett jogszabályok körét?

S akkor most olyan apróságokra nem is térnék ki, hogy a tárgyi és formális elvek félresöprése esetén marad-e jogbiztonság az adófizetők számára, mi van, ha a félreállított Alkotmánybíróság egy magánlakásban megállapítja a félreállító feles törvény alkotmányellenességét, miközben a feles alkotmányozásról nyilván az utcán is kifejti majd véleményét úgy kétmillió fideszes állampolgár, továbbá a 2022-es feles alkotmányozást simán követheti egy 2026-os feles (ellen)alkotmányozás. A jogállam soha nem az ideális államról, társadalomról vallott nézeteinket tükrözi: csupán egy keretrendszer. Kijelöli a pályát, amelyen napról napra, ciklusról ciklusra ütköztethetjük nézeteinket az ideális államról, társadalomról. A jogállam az a feltételezés, hogy vannak közösen osztott – írott és íratlan – tárgyi és formális elvek, amelyekhez mindannyian, így a mindenkori többség is tartja magát. Ceterum censeo: jogállamot nem lehet a jogállam ellenében helyreállítani.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.