„Kerestelek ma, gratulálni akartam, mert úgy hallom, megkínáltak egy bársonyszékkel és nem ültél bele. Ha így történt, tökéletesen rád vall: egész életedet másképpen intézted, mint mások s ebben sem követed a hazánkban szokásos eljárást,

mert azt már hallottam, hogy valaki nem akart fölkelni egy ilyen székből, de hogy ne akarjon beleülni, arra nincsen példa

kevés számú, nyolc-tíz milliónyi honfitársunk között. Mindig megörvendeztetsz magatartásoddal; egyébként Magyarországnak majd akkor gratulálok, ha egyszer elfogadod ezt az ülőhelyet, aminél a Mignon teraszának kis vasszékei persze kényelmesebbek voltak.”

Ottlik Géza ezekkel a szellemes sorokkal indította Farkas Ferencnek (1903–1966) címzett, 1946. július 20-i levelét, azt követően, hogy a parasztpárti gazdaságpolitikus nem vállalta el a pénzügyminiszteri posztot. Az író rendkívül jól rátapintott barátja személyiségének lényegi vonásaira: morális igényessége, intellektuális sokoldalúsága, az általa fontosnak tartott ügyek és emberek iránti hűsége,

az egyénit a közérdekek mögé utasító áldozatkészsége miatt másokétól eltérő módon alakította az életét.

Farkas Ferenc nem lépett a Maros-Torda vármegye és Marosvásárhely legnagyobb adófizetői közé tartozó vállalkozó nagyapja és édesapja örökébe, akik a dualizmus időszakának kedvező gazdasági lehetőségeit kihasználva szeszgyárukkal, fafeldolgozó telepükkel és erdőbirtokaikkal alapozták meg családjuk vagyonát és társadalmi megbecsülését. Az 1916-ban Budapestre felkerült fiatalember a fővárosban fejezte be a gimnáziumot, és felmenőitől eltérő karrierutat járt be.

Közgazdasági tanulmányait és rövid bécsi bankgyakornokoskodását követően az irodalom és a művészetek iránti érdeklődése szabott irányt pályakezdésének. Előre kikért

örökrészét nem jól jövedelmező vállalkozásokba fektette, hanem bibliofil könyvek kiadására, ezen keresztül pedig a magyar kultúrára áldozta.

Szellemi horizontjának és értékpreferenciáinak kialakításában nagy hatással volt rá művészettörténészekből, képző- és iparművészekből, írókból, költőkből, újságírókból, kiadókból és építészekből álló kiterjedt baráti köre. A kultúra pártolásának szándéka lebegett a szeme előtt, amikor 1929-ben betársult, majd megvette Biró Miklós jó nevű pesti nyomdáját, és elindította kiadói vállalkozását. Jó néhány igényes művészeti, irodalmi és tudományos kiadvány került ki az officinából.

Az ő anyagi támogatásával látott például napvilágot Szabó Lőrinc első magyar nyelvű Villon-fordítása. Nyomdája csődbemenetele sem akadályozta meg abban, hogy az eredetileg a magyar művészet történetének, végül azonban döntően a Gresham-körhöz tartozó képzőművészek munkásságának szentelt Ars Hungarica könyvsorozatot (1932–1936) diákkori barátja, a művészettörténész Genthon István bátorítására és kezdeti szakmai segítségével elindítsa, a rövid életű Magyar Bibliofilek Szövetségét (1937) megalakítsa.

Azzal párhuzamosan, ahogyan az anyagi források és a társadalmi támogatottság hiányában beszűkültek a bibliofil könyvek kiadásának lehetőségei, Farkas Ferenc érdeklődése a társadalmi és politikai változásokat sürgető

népi írók mozgalma felé fordult. Ebben apósának, a néprajztudós Györffy Istvánnak és barátjának, Illyés Gyulának is szerepe volt.

A magyar szellemi élet népi vonulata vonzotta a politikába, amikor részt vett a Szabad Szó megvételében és kiadásában,
s az illegalitásba kényszerült Nemzeti Parasztpárt 1939-es megalapításában.

1945–1949 között teljesedett ki közéleti-politikai karrierje, amely életének egyik legjelentősebb és legaktívabb időszakát jelentette. A kommunistáktól két lépés távolságot tartó Kovács Imre legközelebbi parasztpárti szövetségeseként Farkas Ferenc

meghatározó szerepet játszott Magyarország második világháború utáni rövid életű, a szovjet megszállás miatt korlátok közé kényszerített demokratizálódási törekvéseiben,

a közigazgatás, a gazdaság és a szellemi élet újjáépítésében. Részese lehetett az összeomlás szélén álló magyar gazdaság talpra állításában, a földreformban, a hiperinfláció megfékezését elősegítő pénzügyi stabilizációban, a forint bevezetésében és az 1945 utáni szövetkezetpolitika kidolgozásában. Törvényhatósági, parlamenti képviselőségével párhuzamosan számos gazdasági, kulturális és társadalmi tisztséget töltött be. 1945-ben a Magyar Művészeti Tanács (MMT) főtitkárává, az Országos Földhitelintézet elnök-vezérigazgatójává, majd az 1947-ben létrejött hitelszövetkezeti csúcsszerv, az Országos Szövetkezeti Hitelintézet elnökévé, 1949-ben elnökhelyettesévé nevezték ki.

Farkas kiváló menedzserpolitikusi képességeiről, erkölcsi megbízhatóságáról, önzetlenségéről és segítőkészségéről barátai és párttársai is elismerően szóltak. Szabó Lőrinc 1945 tavaszán azt írta, hogy „jól simul rá új nagy pozíciójának ruhája, kitölti az egészet”, alig egy évvel később Illyés Gyula pedig azt jegyezte fel naplójában, hogy ő „[…] becsületes. A bőre olyan, hogy nem tapad meg rajta a piszok, ha nyúlkál is benne. Mint a kacsa tollán a sár.” Granasztói Pál építész, urbanista, író, aki Farkas Ferenccel elsősorban mint az MMT főtitkárával állt kapcsolatban, azokat a pozitív tulajdonságait emelte ki, amelyek miatt annyian becsülték:

„Kedvesebb, jószándékúbb, energikusabb közéleti embert, az értelmesség, az éles, gyors gondolkodás ilyen fokán nem ismertem.”

Azt, hogy 1946 elején Farkas Ferenc még mennyire bizakodott az ország jövőjének jobbra fordulásában, ami saját közéleti-politikusi tevékenységének is célt és értelmet adott, Polóny Elemér festőművész barátjának írt sorai támasztják alá: „Nem olyan reménytelen a helyzet, ahogy látod, és hidd el, sokszor gondolok arra, olyan váratlan fordulat, javulás állhat be minden téren, amelyet emberi ésszel, logikával előre nem láthatunk. Gondolhatod, hogy magam is mennyire vágyódom már egy kis béke és csend után, és abban reménykedem, hogy a mi nélkülözéseink és szenvedéseink egy nyugodt, szép jövőnek az alapját teremtik meg, és a két kisfiam, akik, minden büszkeség nélkül írom, aranyos, egészséges vasgyúrók, már ebben a boldogabb korban fogják leélni békés és a mienknél valószínűleg emberibb életüket.”

Farkas optimista várakozását nem igazolta az idő. Kovács Imre 1947. februári kilépését követően fokozatosan

elszigetelődött a parasztpártban, 1948–1949-ben összes pártpolitikai tisztségétől megvált.

A diktatúra kiépülése alól ő sem vonhatta ki magát. 1949-es visszavonulása kis híján tragédiával végződött: azt feltételezve, hogy a kommunisták a parasztpártiakkal folytatják a leszámolást, az országban eluralkodó terror nyomása alatt 1950 februárjában öngyilkosságot kísérelt meg, de sikerült az életét megmenteni.

1953-tól az OTP kötelékébe tartozó Pedagógus és Tanulók Takarékpénztára vezetőjeként nevéhez fűződött az évtizedeken át sikeresen működő iskolai takarékbélyeg létrehozása. A közélettől teljesen visszavonult parasztpárti politikus az 1956-os forradalom kitörése utáni napokban tért vissza a politikába.

A Petőfi Párt néven újjáalakult

Parasztpárt a továbbra is közbizalmat élvező Farkas Ferencet választotta meg ideiglenes főtitkárnak, majd Bibó Istvánnal együtt őt jelölte államminiszternek.

Ellentétben korábbi, Ottlik Géza által is említett miniszteri felkérésével, ezúttal nem tért ki a történelmi feladat elől. Jóllehet ekkor már nem volt optimista, mint 1946-ban, a politikai szerepvállalást az adott helyzetben morális kötelességének érezte.

Ő tartotta a kapcsolatot Nagy Imrével, és ő vett részt a kormányalakítással kapcsolatos üléseken. 1956. november 3-án Mindszenty bíboros beszédét követően ő ismertette a rádióban a koalíciós pártok nevében a kormány álláspontját és jövőbeli feladatait. A november 4-i hajnali, második szovjet támadás hírét követően nem ment be a Parlamentbe, hanem barátoknál és a budapesti belga követségen kért néhány napra menedéket. Jóllehet 1956 végéig még részt vett a politikai kibontakozásban és a memorandumakcióban, 1957. május elején lemondott főtitkári tisztségéről.

A közélettől visszavonult, egyre ritkábban mozdult ki családja köréből

 

Néhány napos előzetes letartóztatás ellenére a forradalom alatti politikai tevékenysége miatt nem emeltek ellene vádat. Egészségi állapota megromlása miatt rövidesen nyugdíjba vonult. Az 1950-es évek második felétől egyre ritkábban mozdult ki szentendrei otthonából és családja köréből, de még ekkor is minden alkalmat megragadott, hogy barátainak, rokonainak megpróbáljon segíteni, közbenjárni az érdekükben. Nem viselte jól a mellőzöttséget és a passzivitást, azt, hogy

a kor, amelyben élt, nem kedvezett a hozzá hasonló mentalitású emberek érvényesülésének.

1966 januárjában, hosszú szenvedés után bekövetkezett halálának hírét szomorúan fogadták barátai, ismerősei. Genthon István Farkas Ferenc özvegyének, F. Györffy Anna grafikusnak írt részvétnyilvánításában ifjúkori barátja szeretetre méltó személyiségéről és műpártoló áldozatkészségéről emlékezett meg: „Mély megrendüléssel kaptam a hírt feledhetetlen Ferkónk távozásáról. (…) Ha az élet az utóbbi években messze is sodrott minket egymástól, nem törülhette el a hosszú évtizedeket, melyeket nap mint nap együtt töltöttünk.

Okossága, elragadó humora, igazi barátsága egy olyan adomány volt számomra, mely elkísér a sírig.

Előszedem a Villon-kötetet, amellyel e nagy elfeledett igazi hazai kultuszát elindította, az Ars Hungarica-sorozatot, mely annyit tett a modern magyar művészetért, s meghatottan gondolok Rá, aki a háttérben, szerényen, de szívósan mindezt tető alá hozta.”

Kovács Imre Rekviem egy hű magyarért című írásában pedig arra a parasztpárti küzdőtársra emlékezett, aki polgári származása ellenére „magáévá tette és szívvel-lélekkel támogatta radikális földreformprogramunkat: értette a történelem szavát és parancsát. Egy feltétele volt: a törvényesség betartása.” Nekrológjában felidézte az egyik pártértekezleten folytatott beszélgetését Rákosi Mátyással, aki megkérdezte tőle, „ki az a komor tekintetű, ősz hajú ember” a csoportjukban. „A legönzetlenebb magyar Széchenyi óta” – válaszolta Kovács Imre.