A dokumentum koncepcionálisan valóban szakít elődjeivel, funkcionális szempontból viszont nehezen tud túllépni rajtuk. Elviekben valamely nemzeti biztonsági stratégia az Egyesült Államok hivatalos és átfogó kül- és biztonságpolitikai programját jelenti, és feltételezi azt, hogy az elnökség szakpolitikai koncepcióihoz a Kongresszus erőforrásokat biztosít, már ha e két szereplő politikai akarata kellőképpen egybevág. Valójában azonban a stratégiákhoz eltérő elvárások fűződnek, a konszenzus pedig ritkaság Washingtonban, így a dokumentum továbbra is az elnöki vízió kommunikációjaként funkcionál. Jelen esetben azonban összefogott és következetes koncepcióról van szó, amelyhez szokatlan kivitelezés és kézenfekvő korlátok társulnak – ahogy ezt európai fogadtatása is mutatja.
Összefogottság és rideg következetesség
Bármilyen kapkodónak és következetlennek mutatkozik Donald Trump külpolitikája, a nemzeti biztonsági stratégiája esetében csapata jól összpontosított. Egyrészt az 1986-os Goldwater-Nichols törvény értelmében a mindenkori elnöknek a hivatalba lépését követő év költségvetési tervével egyidőben kell ismertetnie a nemzeti biztonsági stratégiáról szóló jelentését a Kongresszus részére: ez a gyakorlatban valamely januári határidőt jelent, ám az elmúlt három évtizedben (a Clinton-elnökség néhány jelentését leszámítva) egyedül a Trump-adminisztráció készült el határidőn belül (2017-ben, illetve most). Másrészt e legújabb dokumentum szerzői arra törekedtek, hogy minél jobban eleget tegyenek az 1986-os törvényben foglalt tartalmi követelményeknek. Az utóbbiak alapján a stratégiáról szóló jelentésnek átfogó képet kell adnia mindenekelőtt az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából létfontosságú amerikai érdekekről és célokról a világban. A 2025-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia láthatóan e „központi, létfontosságú” érdekekre összpontosít. Egyfelől elődjeihez hasonlóan ismerteti a legalapvetőbb amerikai politikai, katonai, gazdasági, technológiai és kulturális érdekeket, másfelől kijelenti, hogy elődjeivel ellentétben figyelme „nem minden országra, régióra, témára” terjed ki. Ennek megfelelően az Egyesült Államok világhatalmi helyzetét is szűkebben vett érdekként értelmezi: a globális hegemóniát részben tarthatatlannak tekinti, ugyanakkor igényt tart az amerikai elsőségre. Mindezt a dokumentum terjedelme is szemlélteti: szemben a korábbi hatvan-hetven oldalas jelentésekkel, az új stratégia nyilvános verziója mindössze huszonkilenc oldal.
A kendőzetlen őszinteség és lényegre törés Európa vonatkozásában is érződik. A dokumentum felerősíti azt az évtizedek óta kibontakozó trendet, miszerint az Egyesült Államokat érdekei elsősorban nem az Óvilághoz, hanem a Távol-Kelethez kötik: Barack Obama és Hillary Clinton 2011-es pivot/rebalance (elfordulás/újraegyensúlyozás) kezdeményezése óta ez senkit nem érhet meglepetésként. A Trump-adminisztráció újítása, hogy Európát Latin- és Dél-Amerika is megelőzi, bár történelmi és geopolitikai szempontból ez is logikus, még ha a Monroe-doktrína 2013-as megtagadása után a mostani „Trump-kiegészítés” fordulatnak számít is. A 2025-ös stratégia szerint „Európa stratégiai és kulturális szempontból az Egyesült Államok számára létfontosságú marad”, ugyanis a globális gazdaság, technológiai fejlesztések és kulturális értékek terén szerepe még mindig meghatározó. Amerikai szempontból a probléma abban áll, hogy bár az alacsony védelmi kiadások egy ideje növekedésnek indultak, az európai gazdasági és társadalmi modell alapvetően nem erre rendezkedett be, miközben a könnyelmű bevándorláspolitika (vagy épp az integrációs modellek hiánya) mellett jelentkező alacsony reprodukciós ráta együttesen politikai válságokhoz (vagy inkább bizonytalanságokhoz) vezet. Washington rideg következtetése, hogy egyes európai államok idővel elveszíthetik politikai és stratégiai szempontból megbízható szövetségesi státuszukat. Mindeközben a dokumentum központi amerikai érdekként azonosítja a Moszkvával való stabil kapcsolat létesítését is, amivel sokak szemében Európa és Ukrajna sorsára hagyását sugallja, de az angolszász geopolitikai gondolkodással összhangban központi érdeknek mondja ki az Európa feletti ellenséges dominancia megakadályozásának és az ukrán állam fennmaradásának, életképességének biztosítását.
Szokatlan megoldások és javaslatok
Az 1986-os Goldwater-Nichols törvény alapján a nemzeti biztonsági stratégiai jelentésnek ismertetnie kell az érdekek és célok megvalósításához szükséges képességeket és azok állapotát, illetve alkalmazásuk javasolt módszerét. Konkrétan tisztáznia kell, hogy a stratégia végrehajtásához milyen amerikai külpolitika, globális kötelezettségek és védelmi képességek kellenek, hogy mindezek milyen arányban és minőségben állnak rendelkezésre, hogy az amerikai politikai, gazdasági, katonai és egyéb típusú hatalomnak milyen rövid- és hosszútávú alkalmazása javasolt. A 2025-ös stratégia e tekintetben már lazább: hol a már jól ismert amerikai katonai és gazdasági eszköztár kiemelt elemeit hangsúlyozza, hol pedig szokatlan megoldásokhoz fordul. Egyfelől a stratégia általános prioritásai jól tükrözik a második Trump-adminisztráció eddigi külpolitikai gyakorlatát, melyben a kábítószer- és embercsempészet elleni fellépést, a szövetségesi tehermegosztás módosítását, a kereskedelmi kapcsolatok újrahangolását és az ipari termelés hazahozatalát többek közt az erélyes katonai fellépés, a védő- és büntetővámok, illetve az energiaügyi források és eszközök segítik elő. Másfelől a dokumentum az amerikai hatalom számos alapelvét felsorolja az érdekalapú külpolitikától kezdve a nemzetállami szerep és szuverenitás megerősítésén át a hatalmi egyensúlyig bezárólag: mindezek realista gondolatvilágról árulkodnak, ugyanakkor a stratégia külön hangsúlyozza, hogy a trumpi külpolitika leírásához egyetlen bevett elmélet vagy jelző sem alkalmas, így az amerikai fellépés jellemzésére marad az „America First” kifejezés.
Az érdekekkel társított célok, illetve a megvalósításukhoz szükséges eszközök és módszerek terén Európa kísérleti terepasztal lett. Egyrészt mivel amerikai olvasatban az európaiak politikai, társadalmi és gazdasági helyzete az amerikai külpolitikai kötelezettségekre és a szövetségi képességekre is közvetlen hatással van, az Egyesült Államok célja, hogy segítsen „Európának javítani jelenlegi pályáján”. Mindazonáltal ennek pontos módszereit a stratégia csak részben közli: ilyen dokumentumban szokatlan (a transzatlanti vitákat nézve viszont kézenfekvő) módon Washington szorgalmazza a nemzeti identitást és szuverenitást előtérbe helyező kormányok és pártok erőteljesebb fellépését az európai politikában. A stratégia támogatja az amerikai szempontból kiemelt térségekkel és országokkal való élénkebb kereskedelmi, védelmi, politikai és kulturális együttműködést, de ennek kihívásait és lehetőségeit nem tisztázza, ahogy pillanatnyi helyzetét sem minősíti. Másrészt a politikai-ideológiai affinitástól függetlenül érződik az az amerikai szándék, hogy Washington az átfogó szervezetek helyett inkább a kompetensnek tekintett államokkal való két-, esetleg többoldalú partneri és szövetségi kapcsolatot alakítson ki.
A NATO eszközként való kezelése nem új jelenség, a Bush-adminisztráció terror elleni globális háborújában már lehetett találkozni vele, de az európai szövetségesek osztályozása inkább csak kormányzaton kívüli elemzők részéről volt tapasztalható. Harmadrészt Washington központi érdeke és célja, hogy rendezze Európa és Moszkva kapcsolatát, és mielőbb lezárja az orosz-ukrán háborút: itt kézenfekvő az amerikai diplomácia közvetítő szerepe, ugyanakkor nem világos, hogy milyen eszközökkel és módszerekkel késztetheti az oroszokkal szemben keményvonalas politikát képviselő európai országokat álláspontjuk megváltoztatására, és hogy ezt milyen időtávon biztosítaná. Szintén furcsa javaslat az, hogy a NATO kibővítése ne legyen se alapfeltevés, se realitás, a szervezet ne tűnjön „folyamatosan bővülő szövetségnek”, ami a gyakorlatban a tagállamok egyhangú döntésének függvénye, és így végső soron bármikor megvalósítható. A furcsaság abból is adódik, hogy ezzel az elzárkózással a stratégia mintha az orosz igénynek kívánna megfelelni.
Kézenfekvő korlátok
Bár az Egyesült Államok 2025-ös nemzeti biztonsági stratégiája az érdekek és célok tekintetében következetes, az eszközök és módszerek tekintetében pedig elszánt amerikai külpolitikáról tanúskodik, megvalósításának kézenfekvő belső és külső korlátjai vannak. Egyrészt a dokumentum a Kongresszus részére készül, ahol változtatást nem, de reakciót még magára ránthat: a NATO továbbra is a képviselők és különösen a szenátorok támogatását élvezi. A 2026-os védelmi költségvetési előirányzatokról szóló törvény tervezetét a Szenátus úgy fogadta el szeptemberben, hogy tiltotta, illetve feltételekhez kötötte az Európában állomásozó amerikai erők létszámának hetvenhatezer fő alá csökkentését, amerikai katonai létesítmények átadását, illetve a Szövetséges Erők európai főparancsnokának átengedését. Másrészt a politika mellett az amerikai társadalom is megosztott a Trump-adminisztráció egyik legfőbb érdekérvényesítő eszközével és módszerével szemben: a védő- és büntetővámok hazai gazdasági hatása erősen vitatott, miközben a törvényességüket a Legfelsőbb Bíróság jelenleg is tárgyalja. Harmadrészt Európa sem él politikai vákuumban: az amerikai-európai kapcsolatok politikai-ideológiai alapon történő szelektív támogatása érthető reakció Donald Trump részéről, hiszen ő már évek óta saját bőrén tapasztalja az európai politikai és intellektuális elit nyíltan részrehajló bánásmódját. Ugyanakkor a kanadai konzervatívok idei választási kudarca a kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a jószándékú politikai támogatás is lehetnek kontraproduktív, amennyiben olyan páratlan szereplőtől jön, mint Donald Trump. Hasonló igaz magára a nemzeti biztonsági stratégiára: szakmai szempontból természetesen komolyan kell venni, de végső soron kommunikációs termékként is jelentkezik, és ez utóbbi minőségében hozzáadott értéke korlátozott.
A szerző az NKE John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa
Az új amerikai nemzeti biztonsági stratégia itt olvasható.
Nyitókép: JD (James David) Vance alelnök és Donald J. Trump elnök nemzetbiztonsági értekezleten a Fehér Házban idén Június 21-én (fotó: The White House / Wikimédia)
