Fenntartásunk a kérdéssel kapcsolatban nem alaptalan. A politika autonómiáját maga Krisztus hangsúlyozta, amikor arra szólított fel, hogy adjuk meg Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré (Mt 22,21). A vallásnak és a politikának ez a határozott szétválasztása megdöbbentő volt a korabeli zsidók és rómaiak számára, és azóta is olyan markáns eleme a kereszténységnek, amely más vallásoktól megkülönbözteti. De éppen a bibliai idézet jelez egy állandó feladatot is a hívő számára: a politikával való számvetést, és különösen annak végiggondolását, hol és hogyan kell a határait meghúzni.

A ma emberét sokkal jobban megragadják és lekötik a politika, mint a hit kérdései. Ezért talán éppen a politika irányából, a politika és a vallás közötti határvonal „túlsó” oldaláról tud a hithez is közelíteni. S konkrétabban talán Benedek pápa gondolkodásához is ez adhatja kezébe a kulcsot. Ebből indult ki James V. Schall, a jeles jezsuita politikatudós és esszéista, akit a Crisis Magazine kért fel egyfajta nekrológra az egyházfő „politikai filozófiájáról”. (Az amerikai szerzőt ismerő olvasó meglepődhet, hiszen Schall 2019-ben elhunyt. A lap előre megrendelte az írást, így az most posztumusz jelent meg – frissességéből nem veszítve.)

Amerikába érkezés 2008-ban

 

Miért fontos a hit szempontjából a politika? Miért kell a kettő közötti „határhúzogatással” foglalkozni? Schall szerint a választ – elsőre meglepő módon – XVI. Benedek talán leginkább teológiai, a megváltásról és a belé helyezett reményről szóló enciklikája adja meg. Tegyük hozzá, hogy a Spe salvi a pápa legszemélyesebb hangvételű, egészében saját tollú körlevele. Az enciklika kérdése: „Mit remélhetünk?” Vajon a reményünk egy kielégítő élet a halálunkig itt, a földön, vagy valami, ami ezen túl van? A modern kort a remény nagy eltolódása jellemzi az előbbi felé, még a hívők körében is. Jól tükrözi ezt, hogy az egyházon belül is háttérbe szorult a „négy végső dologról”, a halálról, az ítéletről, a pokolról és a mennyországról való beszéd. Helyette sokszor a hitnek az e világi életet segítő, terapeutikus szerepe kerül előtérbe.

Ha reményeinket ebbe az életbe helyezzük, ha a boldogságunk beteljesedését ebben az életben várjuk, az reálisan azt is jelenti, hogy ebben az életben kell legyőznünk, de legalább elfogadhatóvá szelídítenünk a szenvedést és az igazságtalanságot. Mindazt, ami bennünket érint, és ami szeretteinket és az ártatlanokat érinti, akikért fáj a szívünk. De képesek vagyunk-e rá? Nos, ha erre törekszünk, akkor csak magunkra, a saját emberi eszközeinkre számíthatunk. Nincs olyan isteni ígéret, hogy a szenvedést és az igazságtalanságot elfogadható módon mérsékelni tudjuk ebben az életben. A keresztények számára ez különösen egyértelmű: Krisztus a kínszenvedésével és a kereszthalálával éppen az ellenkezőjét adta a tanítványai tudtára. Az ígéret nem a szenvedés eltörlése, hanem az elviseléséhez és a mélyebb megértéséhez nyújtott segítség. Ami tehát Istent illeti, a „megváltást”, a boldog élet reményét csak a halál után teljesíti be.

Az ember magára utaltsága az e világi boldogság keresésében felértékeli a politikát. A szó tág értelmében vett politika ugyanis az emberi tevékenységeknek és erényeknek az a rendje, amelyet az emberek közösen kialakíthatnak. A kérdés így az lesz, mit remélhetünk a politikától. Mivel emberi dolgokról van szó, ez a megfigyelhető tények kérdése. Benedek pápa ezek vizsgálatára hív. Az európai gyökerű civilizációs fejlődés eredményei elismerésre méltók: a politikának megvan a maga tere a fejlődésre. Mégis úgy tűnik, minél nagyobb reményt helyezünk a politikába, az annál nagyobb katasztrófába torkollik. Benedek Immanuel Kantot idézi, akinek a francia forradalomra adott reakciói mintegy megadják a modernitás mintázatát. A német filozófus kezdetben „Isten országának” földi eljöveteléről elmélkedett, de a jakobinus terror után meg kellett állapítania, hogy a jóra való emberi törekvések Isten nélkül a „visszájára fordított vég”-hez, a gonosz jó feletti uralmához vezetnek. Ugyanez ismétlődik a marxizmusban, a tudományos-technológiai fejlődésbe vetett hitben és a szenvedést nem enyhíteni, hanem kiiktatni remélő mind újabb törekvésekben.

Miből fakad a politika ismétlődő kudarca? Abból, hogy a politika olyan reményeket vindikál magának, amelyek beteljesítésére nem képes.

Az ember azonban nem adja alább reményeit, ami végül is szétrobbantja, lerombolja az ésszerű politikát. Az eltúlzott politikai reményeket jól tükrözi, hogy a modern ideológiák lépten-nyomon a keresztény megváltástan valamilyen szekularizált változatát fogalmazzák meg. Tegyük hozzá, ez nem csak az ateista eszmékre igaz, de bizonyos fokig a keresztények körében is tetten érhető, amikor a nemzeti, a szociális vagy éppen ökológiai problémákat az e világon túl beteljesedő boldogság, az „örök élet” kihívásai elé helyezik, vagy velük egy fajsúlyúnak tekintik.

A politika és a vallás tehát az emberi remények beteljesítésének két nagy eszköze. Folyamatosan választanunk kell, melyikbe milyen reményünket helyezzük. Ha olyat várunk a politikától és ettől a világtól, amit csak Isten és a túlvilág nyújthat, a hitet is aláássuk és a politikát is lerontjuk.

De mi az, amit elvárhatunk a politikától? És mi marad a hitre? Hogyan találhatjuk meg a kettő helyes viszonyát? Schall XVI. Benedek híres „regensburgi előadásához” irányít bennünket. Eszerint a kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha az e világi, pusztán emberi és a túlvilági, isteni dolgokról való gondolkodásunk összeér. Ha emberi ésszel tudunk mindkettőről gondolkodni, sőt a kettőt össze is tudjuk kapcsolni. A politikát és a vallást tehát az igazságot kereső emberi értelem kapcsolhatja össze. De hogy erre képes-e, egyáltalán nem magától értetődő. Előadásában a pápa egy bizánci császár és egy perzsa tudós vitáját idézi fel, utalva rá, hogy az iszlám szerint Istent nem köti az emberileg felfogható racionalitás, míg a keresztény hit szerint „nem értelmesen, nem »logosszal« cselekedni ellentétes Isten lényegével”. Hozzátehetjük, hogy sok mai európai ember számára is hihetetlennek tűnik, hogy Istenhez az emberi racionalitáson keresztül juthat el. Még keresztények körében is azt látjuk, hogy a hit a szubjektivitás, az érzelmek, az identitás kategóriáiba tolódik át az igazságot kereső értelem szférájából.

Benedek nagy pápai programja az emberi értelem, a ráció „jogainak” helyreállítása volt. Ezen alapult nála a politika és a vallás közötti kapcsolat tisztázása is. Schall ezt tömören így foglalja össze: A politika és a filozófia feladata, hogy végiggondolja mindazt, ami saját hatókörén, a halandó emberi lét körein belül felmerül. Tegye fel a kényelmetlen kérdéseket, és tisztességesen ismerje be, amit nem tud megválaszolni. Ha így tesz, be fogja látni, hogy ezen a világon nem érhető el az igazságosság, és – amint Szókratész és Krisztus példája mutatja – nem a halál a legnagyobb rossz. Így jut el arra a pontra, ahol láthatóvá válik, hogy a keresztény válasz: a túlvilágon helyreálló igazságosság, sőt az azt meghaladó irgalom, amelyhez a hit révén már itt, a földön is kapcsolódhatunk, legalábbis nem ésszerűtlen, megfontolásra érdemes.

Egy fontos gyakorlati következtetés, hogy a politikának teret kell adnia az igazság szabad keresésének mind önmagáról, mind a vallásról. Azt nem pótolhatják, nem szoríthatják ki az erőszak, a hatalmi szó, a manipuláció fegyverei.

Az értelem munkája folytatódik, amikor a keresztény tanítással szembesül. Az egyháznak az isteni kinyilatkoztatás történeti, tényszerű igazságát és a benne foglaltak észszerűségét mindig újra fel kell mutatnia, számot vetve a legkülönbözőbb történeti, tudományos, lelki és egyéb emberi érvekkel. Ahogyan tette Benedek is a Jézus életéről szóló trilógiájában, bemutatva, hogy ha minden bizonyítékot megfontolunk, akkor arra jutunk, hogy a Názáreti Jézus valóban az volt, akinek vallotta magát.

A Krisztus által hirdetett remény nem pusztán információ, hanem már most átalakítja az életet – így végül magát a politikát is. Mivel nem ezen a világon teljesedik be, megszabadítja a politikát az eltúlzott elvárások terhétől. Egyszersmind erőt ad túllépni a kétségbeesésen, de a cinizmuson és a fanatizmuson is. „Akinek reménye van, az másként él; új életet kapott ajándékba” – írja Benedek az idézett körlevelében. De tovább is megy. A remény nem pusztán ígéret, hanem már most valódi örömöt ad annak, aki elfogadja: „A hit által csírájában már jelen van bennünk, amiben remélünk.” A hit révén már valamelyest megízleljük az eljövendő öröm édességét és nagyszerűségét. Az öröm pedig a jósághoz köt minket, és az eszünket, a földi dolgokról való gondolkodásunkat „a jó és a rossz megkülönböztetése” felé orientálja. „Isten országa” nem valósul meg a politikában, de feldereng a szívek jóságában. Ezen – és csak ezen – keresztül pedig a politikát is átformálhatja.

 
A szerző közgazdász, az ELTE ÁJK tanára

XVI. Benedek Prágában, 2009-ben