A hívő keresztény, francia Delors (1925) közgazdaságtant hallgatott a Sorbonne-on, a jegybankban dolgozott; bár átállt a baloldalra, fogadott el feladatot a gaulle-ista kormánytól is, majd a szocialista François Mitterrand elnöksége alatt lett pénzügyminiszter, illetve 1985–1994 között az Európai Bizottság elnöke. A német jogász, adóhivatali tisztviselő Schäuble (1942) Helmut Kohl kancellársága, az újraegyesülés idején került a kormányba. Noha egy őrült merénylő lövése folytán egész életére kerekesszékbe kényszerült, folytatta belügyminiszteri munkáját. Majd követte Kohlt a pártelnöki székben, és az Európát megrázó nagy pénzügyi válság idején, 2009 őszétől pénzügyminiszterként szolgált Angela Merkel alatt egészen 2017-ig. Kritikus időszakok tették próbára mindkettőjüket; noha az előbbi inkább építkezhetett, az utóbbinak több jutott a válságkezelésből.

Delors bizottsági elnöksége alatt rendkívüli gyors fejlődésen ment át az európai közösség, nyilván a tagok akaratából, de az általa vezetett Európai Bizottság sikeres, agilis működésének is köszönhetően. Ez volt a Bizottság fénykora: ekkor zajlott le a spanyol és a portugál csatlakozás, kötötték meg az emberek szabad mozgását megkönnyítő schengeni egyezményt, illetve fogadták el az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad mozgását biztosító Egységes Európai Okmányt. A Bizottság pedig felzárkóztatási programokat vezényelt. Végül 1989-ben megszületett a Delors-terv, amely már bőven hivatali idején túl, hozta létre a közös európai valutát.  

A közös piachoz eleve hozzátartozna a közös fizetőeszköz, de különösen a gazdaságilag és pénzügyileg, intézményileg és politikailag mind szorosabban összefonódó unióhoz. Sokan azonban korainak ítélték a monetáris uniót, tartósabbnak a tagországok különbözőségeit. Mindenesetre az euró ma húsz tagállam fizetőeszköze, és az amerikai dollár után egyértelműen a második legfőbb világpénz.

A magyar rendszerváltozás felől nézve magam már akkor sem tudtam elnyomni azt az érzésemet, hogy az európai közösség még a berlini fal leomlása előtt, 1988–1989-ben meghozott elmélyítési döntésével – hiszen a monetáris unió projektje az volt – szándékolatlanul elodázta a nekünk az 1990-es évek elején megígért bővítést. A Nemzeti Bank képviseletében tapasztalhattam, hogy a nyugati jegybankelnökök és a Delors-bizottság (benne Lámfalussy Sándorral) milyen részletes és nehéz vitákat folytattak a közös pénz szabályairól, mígnem 1999-ben megszületett az euró. Ám ez le is kötötte a Bizottság és a Tanács erejét; másodlagos maradt a keleti bővítés. Eleve meg kellett várnunk a finn, a svéd, az osztrák belépést. Pedig minél korábban kerül be az új tag a klubba, annál inkább tudja alakítani és magáénak érezni a közös joganyagot, szabályokat, munkastílust, kapcsolati hálót.

Jacques Delors mindenképpen nagy alakja volt a kornak, fáradhatatlan hajtóereje az európai egységnek. Kiemelkedő politikus, mondhatnánk, csakhogy mára ez megnevezés más színezetet nyert. Működését tekintve inkább jön az ember nyelvére a tisztségviselő szó.

A sokban hasonló Wolfgang Schäuble szintén nem foglalkozott a napi népszerűséggel, pénzügyminiszterként kemény konfliktusokba állt bele. A nagy globális pénzügyi válság után maga volt a megtestesült pénzügyi szigor. Sorozatosan ütközött az EU déli peremvidékének kormányaival. Következetesen képviselte a takarékos, megszorító német álláspontot. Igaz, akkor még nem álltak készen azok az uniós kontrolintézmények és kimentési keretek, amelyek a válság keserű tapasztalatai nyomán kialakultak: az euróövezet nemcsak valutaunió, hanem bankunió is, bankfelügyeleti és kimentési eljárásokkal, előbb-utóbb közös betétbiztosítással.    

A nagy döntések meghozatalához kellenek az elkötelezett személyiségek is. Wolfgang Schäuble és Jacques Delors egyaránt kitartóan dolgozó, hálátlan feladatokat is elvégző tisztségviselője volt a politikai közösségének, az európai közösségnek. Döntéseiket mint eddig is, még sokáig vitatják az elemzők. Már csak azért is, mert a hivatali idejüket megterhelő feszültségek, belső ellentmondások, szerkezeti gondok jó része még velünk él.

A szerző közgazdász, az MNB korábbi elnöke