Destabilizálni, ahol lehet

•Februárban lesz tizenkét éve, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, de a negyedik éve tartó teljes körű háborúval sem tudta térdre kényszeríteni, csatlós állammá tenni azt. Mit ért el és veszített Oroszország?

Megvalósította a szárazföldi korridort a Krím-félszigethez, ami jól kommunikálható az orosz társadalom felé. De tragédiával fizet érte: óriási az embervesztesége (mintegy háromszázezer halott), a gazdaságát hadialapokra helyezte, amiből egyelőre nem leli a kiutat. A szankcióktól fuldoklik. Német gazdasági kapcsolatait teljességgel elveszítette. Politikailag-gazdaságilag Kínától függ. A Primakov-doktrína arról szólt, hogy az unipoláris világrendet többpólusúvá kell alakítani, de nem arról, hogy ebben Oroszország Kína vazallusává válik. A Nyugattal vívott proxiháborúja kínai–nyugati proxiháborúba ment át, ahol ő Kína proxija. Elhangzanak a lózungok, hogy a globális többség megerősödik a Nyugattal szemben, igazságosabb világrendet hoz létre, de a mai orosz hadtudomány tisztában van vele, hogy az ország közvetlen geopolitikai környezete egyre inkább ellenséges. A NATO katonai infrastruktúrája közelebb települ a határaihoz. Lengyelország regionális középhatalommá nőtte ki magát. A finn és svéd csatlakozással megkétszereződött a NATO–orosz határ, a Balti-tengeren hatszoros a nyugati fölény. Nagy hatótávolságú csapásmérő eszközök célozzák a környező NATO-országokból. A háború Ukrajna demilitarizálásáért indult, ehelyett az regionális katonai hatalommá vált, jóval militarizáltabb, mint valaha. Stratégiai értelemben totális kudarc a háború.

 •Hol tart a front?

A legforróbb pont Pokrovszk és Mirnohrád ikervárosa, amely több mint egy év ostrom után eleshet. Az oroszoknak végül sikerült beszivárogniuk az előbbibe, és házról házra harcolnak, utóbbit pedig bekerítették. Az oroszok célja felzárkózni a komolyan erődített Kramatorszkra és Szlovjanszkra délnyugati irányból is. Ezek elfoglalása még évekbe telhet, de ha a rövid távolságú drónok és tüzérség hatótávján belül kerülnek, a települések élhetetlenné válnak. Mindeközben az ukrán társadalom egészének akaratát próbálják megtörni a hátországi csapásokkal. A frontharcok mellett ezzel állítják a legnagyobb kihívás elé Ukrajnát. Mára óriási mennyiségben állítanak elő nagy hatótávolságú drónokat, és növelni tudták a ballisztikus rakéták és robotrepülőgépek gyártását is. Alkalmazásukban is előreléptek. Az eddigieknél jóval hatékonyabban tudják támadni az ukránok infrastruktúráját, túlterhelni légvédelmüket, várhatóan a legkeményebb telet idézve elő számukra. Hogy megosszák Ukrajna nyugati támogatóit és társadalmát, a tárgyalóasztalnál látszatkompromisszumot ajánlanak: immár az orosz alkotmányba foglalt négy megyéből hajlandók „feladni” az el nem foglalt területeket, de Doneckből igényt tartanak az ukránok ellenőrizte huszonöt százaléknyi területre, cserébe létrejöhet a tűzszünet. A kimerült ukrán társadalom egy része pedig azt gondolhatja, az elnéptelenített területeket jobb átadni, mint harcolni. Csakhogy ezzel a legfontosabb kiépített védelmi rendszerüket adnák fel, amibe védelmi szempontból nem lehet belemenni.

•Hogyan értékelik az orosz katonai szakértők a teljesítményüket?

Az orosz szakirodalomban nincs őszinte vita. A kritika szinte kizárólag a haderő teljesítményére korlátozódik, szóvá téve például, hogy az orosz légierő nem tudta kivívni és megtartani a légi fölényt, vagy hogy az állomány nem volt mentálisan felkészítve az invázióra. Ugyanakkor a sorok között a politikai felelősség is kiolvasható, amikor arról írnak, hogy leértékelték az ukrán társadalom és katonaság elszántságát és képességeit. Bírálták azt is, hogy a vezetés nem hatékonyan alkalmazza az élőerőt, amin azt kell érteni: a villámháború kudarcából nem vonták le a következtetést, hogy jelentős erőfölényből kell lenyomni az ukránokat. Ez persze totális mozgósítást föltételezett volna, amit a politikai vezetés mindenképpen el akar kerülni, apránként pótolva a veszteségeket. Ezért tud a front csak lépésről lépésre haladni. Mondják, az oroszoknak kifogyhatatlan tartalékaik vannak, csakhogy a társadalom alapvetően demobilizált, egygyermekes családmodellre épül, nincs arra felkészülve, hogy mozgósított tömeghadsereget állítson ki, a rendszer stabilitásának fenntartása pedig elsődleges. A kormányzat ezért mindent megtesz, hogy a költségeket távol tartsa Szentpétervártól és Moszkvától, a terheket a kiszolgáltatott periféria viseli. Ám a modell kimerülőben van: tavaly az orosz hivatalos adat szerint négyszáznegyvenezren mentek el szerződéses katonának, az idén ez a szám várhatóan negyvenezerrel kevesebb lesz. Kényszerítéshez lehet folyamodni, főleg a periférián. A sorkatonai szolgálat továbbra is érvényben van, a bevonulókat pedig könnyen rá tudják kényszeríteni a szerződéses szolgálatra, főleg a megszállt ukrán területeken.

•De meddig lehet?

Hosszan elhúzódó gazdasági válság van, de két-három évig még biztosan képes lesz folytatni a háborút Moszkva. Középtávon kiéleződhet és akadályozhatja a háborús erőfeszítést. Az orosz vezetés tisztában van ezzel a stagflációval, de az ukránok súlyos helyzetével is, azzal, hogy rászorulnak a Nyugat támogatására, amelyből az USA kiszállt, és azzal is, hogy az Unió-ban vita van a februárban kifutó támogatáscsomag utáni segítségadásról: vagy hitelt vesznek fel, amit sokan nem szeretnének, vagy a befagyasztott orosz vagyont adják át, amitől sokan, különösen a betétkezelő belgák berzenkednek, hiszen ez egyet jelentene az orosz vagyon elkobzásával, azzal, hogy az EU-ban nincs vagyonbiztonság. Mindebből az oroszok azt szűrik le, hogy jobb kitartaniuk, mert Európa és az ukránok hamarabb merülnek ki.

Putyin márciusban a breszt-litovszki békéhez hasonlította a helyzetet: ha a cári Oroszország nem ugrik ki a háborúból, és a hátországa kitart még négy hónapig, a győztes oldalon kerül ki belőle. Vagyis: ha kicsit kitartanak még, ezúttal győzedelmeskedhetnek. Az orosz hadtudományi irodalom a háború elején megfogalmazott célt, Ukrajna nácitlanítását és demilitarizálását teljességgel irreálisnak véli. Az orosz külpolitikai elit egy része pedig kész lenne fegyverszünetet kötni, abban bízva, Ukrajna harc nélkül is destabilizálható. Milliós hadseregét nem eresztheti szélnek Ukrajna, hiszen az oroszok rögtön megtámadnák, amúgy is egyértelműen arra készülnek, hogy egy-két év múlva újból nekiessenek. Annak fenntartása viszont hatalmas pénzügyi terhet ró majd a várhatóan súlyos gazdasági és demográfiai problémával küzdő Ukrajnára.

•Másra is irányulnak a bírálatok?

Előbb vegyük sorra, amit jónak tartanak. Légvédelmi rendszereik az ukrán dróntámadások kilencvenöt százalékát semlegesítik, és a nyugati eszközöket is jól megfogják. Az elektronikai hadviselésben szintén jók. Bírálják, hogy senki nem látta előre, hogy mivel a csúcstechnológia mindkét oldalon egyaránt adott, nem gyors lefolyású manőverező hadviselés, hanem állóháború alakul ki. Ebből kilépni csak technológiai ugrással vagy olyan erőfölénnyel lehet, amelyet az oroszok sem tudnak előteremteni. Rengeteget fejlődtek az oroszok a stratégiai csapásmérésben és a drónhadviselésre való kiképzésben is. A kreativitás és kezdeményezőkészség hiányát azonban nem tudják orvosolni. Ez a fontos szerepet betöltő civilek és önkéntesek révén van meg az ukránokban már 2014 óta: ők kezdték a polgári felhasználású drónokat, fejlett döntéstámogató rendszereket alkalmazni, ügyesen versenyeztetik egységeiket, hamar becsatornázták a hadiiparba a kisvállalkozásokat. Ebből sok mindent átvettek az oroszok, de a kezdeményezés hiánya mélyen gyökerezik az orosz katonai kultúrában, hiszen jobb nem tenni semmit, mint szembemenni az esztelen paranccsal. Ez a szovjet berögződés azonban az ukrán oldalon is kiütközik, hiszen az oroszokkal szemben kezdetben jól vizsgázó fiatal ukrán tisztek közül sokan elestek.

 •A drónfal valóban működik?

Ennek köszönhető, hogy az ukránoknak tavaly nem kellett lejjebb szállítaniuk a mozgósítási korhatárt. Tavaly 2,4 millió drónt tudtak gyártani, az idén már négymilliót. Csakhogy nem sikerült stabilizálniuk a frontot, közben az oroszok paritásba kerültek a drónok terén, gyalogos rohamcsoportjaik pedig a frontális támadás helyett az ukrán védelembe való beszivárgással alkalmazkodtak a helyzethez. Szó van azonban egy másik „drónfalról” is, mely nem a harctéren próbálná megállítani az orosz előrenyomulást, hanem a hátországot védené az orosz dróncsapásoktól. Olcsó elfogó drónokból állna, és az ukrán nagyvárosokat és energetikai létesítményeket oltalmazná meg a csapásmérő drónokkal szemben. Ez jelenleg még csak tesztelés alatt áll.

•Az egymilliós ukrán hadsereg a térség legütőképesebb ereje lett. Mi ennek a távlati jelentősége?

Orosz szempontból az, hogy Ukrajna katonai értelemben regionális hatalommá vált, sok olyan nyugati és saját fejlesztésű fegyverre, rakétára, robotrepülőre és drónra tett szert, amellyel a háború előtt nem rendelkezett. Márpedig éppen ezt megakadályozandó indították az oroszok a háborút. A szomszédban tehát nagyon komoly, tapasztalt hadsereg szerveződött.

•Mennyiben alakította át a modern hadviselést ez a háború?

Az orosz hadtudomány – valószínűleg tévesen – kivetíti e háború a tapasztalatait egy NATO-val szembeni háborúra is. A nyugatiak pedig – talán némi arroganciával – továbbra is azt gondolják, hogy a légifölény sikeres kivívásával manőverező hadviselést tudnának folytatni a jövő háborújában. Fontos a földrajzi különbség is: valószínűleg máshogy nézne ki egy háború a Baltikumban, és nagyon máshogy egy Kína és Tajvan közti konfliktus. Ráadásul az Ukrajnában látott technológiai forradalomnak még csak az elején vagyunk. Kezdetben mindenki a betárazott mennyiségeket hiányolta, a gyártás fölpörgetését követelte, csakhogy a drónokból, utánpótlást biztosító és sebesültevakuáló szárazföldi pilóta nélküli járművekből nem érdemes tartalékolni, mert néhány hónap alatt elavulnak. A gyártókapacitások meglétéről kell gondoskodni, arról, hogy a civil gyártókatbe tudja csatornázni a hadiipar. Persze a komplex rendszerekből kell tartalékolni, a lőszergyártást fel kell futtatni, ahogy mára zajlik is. A háború arra is rámutatott, hogy az elavultabb fegyverek a fronton hatékonyabbak lehetnek, ha azok tartósabbak, javításuk pedig gyorsabb és egyszerűbb a drága és komplex eszközöknél.

A háború a NATO-tagországokat további komoly kockázattal szembesítette a Trump-kormányzat révén: az európai haderők messzemenően rászorulnak az amerikai hírszerzésre, kommunikációs és döntéstámogató rendszerekre, márpedig ezeket gombnyomással ki lehet kapcsolni, ahogyan Ukrajnával történt, amikor a békefeltételek elfogadására akarták rákényszeríteni. Ezek európai kifejlesztése nem megy egyik napról a másikra. Erősen aggódnak az európaiak e kiszolgáltatottságuk miatt.

•Miért teszi egyre gyakrabban próbára különféle hibrid hadviselési, drónos akciókkal Oroszország a NATO-t?

Az oroszok háborús doktrínájában központi szerepet visz a kényszerítés. Ha a NATO-val kellene háborút vívniuk, nem elégedhetnének meg a védelemre való berendezkedéssel, ki kell kényszeríteniük saját kompromisszumfeltételeik elfogadását, márpedig ezt akkor tudják elérni, ha nyomást gyakorolnak a nyugati elitekre, precíziós fegyvereikkel kiütik azok gazdasági potenciálját, infrastruktúráját, ami olyan drasztikusan csökkenti életszínvonalukat, hogy a társadalom kikényszeríti az orosz feltételek elfogadását. Erre kidolgozott eszköztárukat vetik be és tesztelik most az oroszok Ukrajnában, részben nyugati tapasztalatok alapján: a kritikus infrastruktúra elleni csapások döntőnek bizonyultak Jugoszlávia békére kényszerítésében a NATO 1999-es légi művelete során. Stratégiájuk magában foglalja a hibrid hadviselést is. Felfogásukban ezt is a Nyugat veti be ellenük és más országok ellen: színes forradalmakat szít, és a közösségi médiával kiviszi az embereket az utcára. Szerintük ők csupán tükörválaszt adnak erre. Céljuk leválasztani a Nyugatot Ukrajnáról, jelezni a nyugati társadalmaknak: igenis van költsége Ukrajna támogatásának. Ha jobban belebonyolódnak a háborúba, egyre több kibertámadás és szabotázs zavarja meg mind súlyosabban az életüket. A lengyel példa világos: miközben a lengyeleknél arról folyik a szó, hogy lelőnék Ukrajnában az orosz rakétákat, drónokat, nem tudnak saját légterükben leszedni tizenkilenc orosz drónt.

Nyitókép: Jójárt Krisztián (fotó a kutató archívumából)