Az apartheid rendszer felszámolása óta tartott hetedik általános választáson megtörtént, amire eddig nem volt példa: Nelson Mandela egykori pártja, a pán-afrikai eszméket baloldali, szociáldemokrata gondolatokkal vegyítő Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), amely még 1912-ben részben Mahatma Gandhi hatása nyomán alakult meg, és amely 1960 és 1990 között illegalitásba kényszerült, elveszítette a többségét a dél-afrikai parlamentben. Az évtizedes börtönfogságából csak 1991-ben szabadult Mandela még a békés átmenet érdekében hozott létre egységkormányt 1994-ben a zulu nacionalista Inkatha Párttal, sőt a korábban az országot 1948 és 1994 között egyedül kormányzó, fehér szupremacista Nemzeti Párttal, most a májusi választást követően egykori harcostársának, a valaha sokak által utódjának tekintett Cyril Ramaphosa elnöknek viszont koalíciós kényszerrel kellett szembesülnie.
Foglyul ejtett állam
Dél-Afrika és az ANC már rég elveszítette azt a morális vezető szerepet, amelyet a kilencvenes években joggal töltött be. Ramaphosa elnök elődje, Jacob Zuma pedig korábban soha nem látott erkölcsi és gazdasági válságba taszította az országot. Zuma a Gupta fivérekkel együtt tankönyvi példáját valósította meg az állam foglyul ejtésének. A kontinens egykori szellemi és gazdasági vezető országát pedig nemcsak gazdasági válságba sodorta, hanem a valódi demokráciák családjából is kivezette:
a Dél-afrikai Köztársaság ma már hibrid rezsimnek minősül.
Ám az állam immunrendszerét mégsem sikerült teljesen felszámolnia: Zumát tulajdon pártja mondatta le az államelnökségről második ciklusa végén. Így a kormányzás minőségének tekintetében kifejezetten szerencsés, hogy július 1-jén koalíciós kormány alakult, hiszen az ANC évtizedes teljhatalmát és egyre csak mélyülő korrupciós válságát a koalíciós partnerek ellensúlyozhatják.
Bajlajstrom
Számos oka van az ANC gyengébb szereplésének, ezek ugyan eltérő intenzitással, de szerephez jutottak a kampány során. A Dél-afrikai Köztársaság hiába lép föl egyre markánsabban a nemzetközi porondon (BRICS-tagság, Izrael ellen indított per a Nemzetközi Bíróságon, a távlatilag fontos szerep az EU mintáját is követő afrikai egységszervezetben, az Afrikai Unióban), a belpolitikát, illetve a hazai közéletet folyamatos válságok jellemzik. Három évtizede nem sikerült rendezni a fehérek alkotta kisebbség helyzetét, a „fehér kártya” vagy az apartheid rendszer emlékezete minden választáskor előkerül, most sem volt másképp.
Drámai a közbiztonság helyzete, az állam minden szintjét és alrendszerét áthatja a korrupció és a nepotizmus, az utóbbi években pedig elkezdtek jelentős mértékben akadozni a közszolgáltatások.
Ez nemcsak azt jelenti, hogy tömegek egészségügyi ellátása megoldatlan, hanem azt is, hogy korábban elképzelhetetlen módon, tervezett áramszünetekkel igyekeznek orvosolni az állami energiaszolgáltató, az Eskom krízisét. A folyamatos áramszünetek következtében a szivattyúk működésében okozott kimaradások gondokat okoznak az ivóvízellátásban is. Hiszen a hatvanmilliós ország tározók – és az aprócska, de magaslati Lesotho ivóvízkészlete – nélkül aligha lenne képes kielégíteni a lakosság igényeit. Akik megengedhették maguknak, már kiépítették saját napelemes vagy generátoros megoldásaikat, hogy függetlenedni tudjanak a villamos hálózattól. Azok viszont, akiknek erre nincs módjuk, még kilátástalanabb helyzetbe kerültek a szolgáltatások ingadozásával. Dél-Afrikában világviszonylatban is az egyik legszélesebbre nyílt a szociális olló, amit az energiaválság csak súlyosbít. A Kínával éppen a tavalyi BRICS-találkozón kötött átfogó – sokak által vitatott – megállapodás lenne hivatott ezt enyhíteni.
Évtizedes téma a földreform kérdése.
Továbbra is a levegőben lóg a kompenzáció nélküli kisajátítás, a fehér földtulajdonosok rémálma. Még ma is a fehér afrikanerek kezében van a mezőgazdasági területek bő kétharmada, így az ANC és a szélsőbaloldali Economic Freedom Fighters (Gazdasági Szabadságharcosok, EFF) programszerűen hirdeti, hogy a fehérek tulajdonában lévő termőterületek jelentős részét fel kell osztani a feketék között. A vonatkozó törvényjavaslat eddig nem kapta meg a törvényhozásban a szükséges kétharmados többséget, a mostani koalíciós megállapodás érdekében pedig Cyril Ramaphosa semlegesítette a radikális földosztást követelőket. Hasonlóan éles viták övezik a bevándorlás kérdését. Mivel Dél-Afrika, mindenekelőtt Gauteng tartomány (az elővárosaival húszmilliós lakosságú Johannesburggal együtt) mindmáig a kontinens gazdasági csomópontja, tulajdonképpen a teljes szubszaharai térségből vonzza a bevándorlókat. Néhány évtizede még az volt az általános felfogás, hogy mivel az apartheid évtizedei alatt a térség államai segítő kezet – sőt adott esetben kiképzési lehetőséget is – nyújtottak az ANC száműzetésbe kényszerült tagjainak, ugyanez a szolidáris hozzáállás természetes a rezsimváltást követőn Dél-Afrikába érkező, többségében gazdasági bevándorló irányában is. A jórészt kiépítetlen határok azonban nemigen tudják feltartóztatni az illegális migránsokat. Többségük beéri a helyieknél alacsonyabb bérekkel, így valódi konfliktust jelentenek a munkanélküliséggel is sújtott, képzetlen dél-afrikai állampolgárok tömegei számára. Az utóbbiak azok, akik harminc évvel a rezsim változása után is több millióan élnek városszéli, közszolgáltatásokat javarészt nélkülöző nyomornegyedekben. A szubszaharai bevándorlók nagy száma miatt az idegengyűlölet sajátos formája, az afrofóbia még a lakhatási válság nélkül is komoly társadalmi kihívás lenne.
Lassú szakítás Zumával
A Zumát az elnöki székben váltó, korábban politikusból üzletemberré, majd ismét politikussá avanzsáló Ramaphosa teljes elnöki ciklusa sem volt tehát elegendő, hogy a társadalmi és szociális feszültségeket enyhítse. Sőt, még arra sem, hogy Zuma örökségével szakítani tudjon. Paradox módon a több száz büntetőügyben érintett, sőt börtönbüntetésre is ítélt Zuma azzal okozta az ANC vesztét – már ha a negyven százalék feletti választási eredmény annak számít –, hogy a saját maga politikai túlélését igyekezett biztosítani. A szavazók ugyanis a májusi választáson nagy számban fordultak el az ANC-től, viszont várakozáson felül támogatták, és az ország harmadik lenagyobb parlamenti erejévé tették az általa 2023-ban létrehozott uMkhonto weSizwe (A Nemzet Lándzsája, MK) nevű pártját. Az elnevezés is heves vitákat váltott ki, hiszen a felszabadítási mozgalomként induló ANC egykori katonai szárnyát hívták így, de a kampányban az MK még az apartheid rezsimmel való kollaborációval is megvádolta az ANC-t. Büntetett előélete miatt viszont az alkotmánybíróság eltiltotta Zumát a választásokon való indulástól, s ennek a döntésnek nagy volt a tétje, hiszen amikor 2021-ben letartóztatták, 1994 óta nem látott, háromszáz ember halálával és ötezernél több letartóztatással járó zavargások robbantak ki. Januárban az ANC felfüggesztette, majd július végén végleg megszüntette a korábbi pártelnök tagságát.
A Johannesburgi Egyetem főépülete; a Times Higher Education QS-világrangsorában a 312. intézmény ötvenezer hallgatót képez (az ELTE az 564.)
A választás eredménye
Ahogy a szivárványnemzethez illik,
a választáson aztán ötvennél több politikai szervezet vett részt.
Bár a többségét elveszítette, az ANC toronymagasan nyert: százötvenkilenc képviselőt küldve a négyszáz fős törvényhozásba. Viszont hetvenegy helyet elbukott, ami jelentős kudarc. A liberális, centrista DA tulajdonképpen megismételte 2019-es eredményét (ötévente tartanak választásokat), nyolcvanhét képviselői helyet szerzett, illetve a tartományok jelentős részében megtartotta második helyét a pártok erősorrendjében. Bombameglepetést ötvennyolc mandátumával Zuma pártja okozott, a populista szélsőségesség és a zulu nacionalizmus elegyével elsősorban Zuluföldön (KwaZulu-Natal) és Mpumalanga tartományban törve előre. Regionális jellegét azonban nem tudta levetkőzni, Fokföldön, Észak-Nyugat tartományban, Szabad Állam tartományban és Limpopo területén tulajdonképpen nem létezik.
Az ANC ifjúsági szervezetét egykor vezető Julius Malema által elnökölt, szélsőbaloldali populista, retorikájában és gyakorlatában is fehérellenes Gazdasági Szabadságharcosok (EFF) a korábbinál gyengébben szerepeltek, öttel kevesebb, harminckilenc képviselői helyet szereztek. A tradicionális zulu nacionalista IFP szerény növekedést könyvelhetett el, de hiába győzedelmeskedett a sajátjának mondható Zuluföldön, az MK az ANC-t megelőzve liheg a nyakában. Ezeket sorrendben követte a Patriotic Alliance, a Freedom Front Plus és az ActionSA.
Az új törvényhozást összesen tizennyolc bejutott párt alkotja.
Egységkormány
Így hétpárti koalíciós kormány állt föl, Ramaphosa pedig újabb elnöki ciklust kezdhetett. Az EFF is nyitott lett volna a koalíciós együttműködésre, de az ANC néhány nappal a választásokat követően ezt kizárta, akárcsak az MK-val való együttműködést. Bár a DA határozott tárgyalópartnernek bizonyult, az ANC kormányalakítási lehetőségei csak viszonylag voltak korlátozottak, hiszen az EFF és az MK kettősével is kényelmes többséget szerezhetett volna, és így az új, harminckét tárcával működő kormányban is meg tudta tartani a miniszteri posztok jelentős részét.
Az IFP kettő, az FFP, a Patriotic Alliance és a Pán-afrikai Kongresszus (PAC) egy-egy tárca vezetését vállalhatta, illetve Patricia de Lille, Fokváros DA-ből kilépett korábbi polgármestere, a szerény eredményt felmutató GOOD vezetőjeként is miniszteri székhez jutott. Nyilvánvalóan ez inkább szólt de Lille személyének és az ANC-vel való korábbi közös munkának, mint pártja megkerülhetetlenségének. A Democratic Alliance hat miniszteri posztja között viszont vannak kifejezetten fajsúlyos tárcák is.
A belügy, a közoktatás, a közmunkák és az infrastruktúra, illetve a Dél-Afrika esetében kifejezetten értékes erdészeti, halászati és környezetvédelmi terület mind komoly lehetőség a koalíciós partner számára.
Akárcsak az agrártárca, melynek vezetését John Steenhuisen, a DA elnöke vállalta.
Új hang
Nem meglepő módon, a mindmáig igazodási pontot jelentő Mandelához visszanyúlva, a 2024-es kabinetet is egységkormányként emlegetik, bár döntő különbség, hogy 1994-ben az államfői nagyság, ma pedig a politikai kényszer hozta létre a koalíciót. Mégis aligha véletlen, hogy
az új kormány és nemzetgyűlés alakuló ülésére a megújulást megtestesítő Mandela születésnapján került sor.
A kormányprogram elegyíti a piacpárti, befektetésösztönző gazdaságpolitikát a baloldali társadalmi érzékenységgel. Már az első komolyabb kormányon belüli vita is tükrözi ezt, hiszen az ANC kötelező egészségbiztosítást kíván bevezetni, a DA szerint azonban ez sérti a szabad biztosítóválasztás jogát. Az alakuló ülés maga szokatlan fegyelmezettségével és botránymentességével tűnt ki. Beszédében Ramaphosa elnök azt a reményt keltette, hogy az egységkormány a mérséklet irányába mozdul el, konszenzusra és együttműködésre törekszik mind a belpolitikában, mind a külügyek terén, ahogyan feltűnően hallgatott a radikális földosztásról, illetve nem ítélte el Izraelt, és nem magasztalta Oroszországot. Hogy a koalíciós együttműködés képes lesz-e meghaladni több évtized sérelmeit, és adhat-e új irányt a sokra hivatott országnak, még elválik, de a kezdet kétségtelenül biztató.
A szerző Dél-Afrika-kutató, Érd alpolgármestere
Nyitókép: Soweto ma is nyomornegyed, innen indult az apartheidellenes mozgalom
