A „rossz közérzet”-ről szóló, gyakran hírhedtnek mondott, ámde jellegzetes beszédében nemcsak korának kihívásait, hanem azt a „bizalmi válságot” is ecsetelte, amelyet főként a Kennedy- és King-gyilkosságok, Vietnám és a Watergate miatt örökölt. Külpolitikája kiváló céltáblát jelentett kritikusainak, annak ellenére, hogy ugyanazt a kártyapaklit használta, amelyet elődei hagytak rá.

A reálpolitika halott, éljen a reálpolitika!

Jimmy Carter alázattal próbálta jóra fordítani szűkös lehetőségeit. Beiktatási beszédében Mikeás prófétát idézte: „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben” (6,8). Az Egyesült Államok harminckilencedik elnöke ezt az intelmet a külpolitikába is átültette. Úgy vélte, hogy az amerikai hatalom lényege nem a kényszerítő erő, hanem az „eszmék nemessége”. Ennek megfelelően igyekezett elfordulni Henry Kissinger reálpolitikájától. Carter főként azt kifogásolta, hogy a korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó (és külügyminiszter) kizárólag a hatalmi blokkokra és befolyási övezetekre összpontosított, de Carter elítélte a külpolitikai döntéshozatal átláthatóságának hiányát is, nevezetesen azt, hogy Kissinger a végrehajtó és a törvényhozó hatalom érintettjeinek tudta nélkül indított el kezdeményezéseket. A Notre-Dame Egyetemen tartott beszédében Carter felvázolta az amerikai külpolitikai magatartás új hangsúlyait: az emberi jogokra való összpontosítást, a demokráciákkal való megerősített szövetséget, az amerikai és a szovjet stratégiai nukleáris fegyverek további csökkentését, a tartós közel-keleti béke érdekében tett nagyobb erőfeszítéseket, illetve a nemzetközi fegyvereladások visszafogását.

Az egyik nagy külpolitikai siker, az 1978. szeptember 17-én aláírt Camp David-i megállapodást előkészítő többnapos, titkos tárgyalások egyike Menáhem Begin izraeli miniszterelnökkel és Anvar Szadat egyiptomi elnökkel (fotó: CIA)

 

Carter új útja azonban tele volt aknákkal. Először is az emberi jogok köre és terjedelme (mely konkrét jogok és pontosan hol?) sziszifuszi feladattá tette védelmüket. Másodszor néhány új fejleményt aligha lehetett változásként definiálni: a transzatlanti kapcsolatok hullámzásának kialakult történelmi mintája volt, míg Washington Moszkvával és Pekinggel szembeni álláspontját ugyancsak a geopolitikai realitások határozták meg. Carter talán hátat fordított az „árukapcsolás” és a „háromszögelés” nixoni–kissingeri elképzeléseinek, de hozzájárult a folyamathoz azzal is, hogy a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat az Amerikai Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között ő hozta tető alá. Bár Carter az enyhülést „túlértékeltnek” nevezte, az mégis megkötötte a kezét. Új megközelítése valójában jól illeszkedett a hidegháború korabeli szakaszába. Carternek inkább az enyhülés korlátaival kellett szembesülnie. Annak elveit globális kontextusban akarta alkalmazni, az amerikai–szovjet kapcsolatokon túlmutatóan, ami Moszkva számára azt a benyomást kelthette, hogy a Szovjetunió jelentősége Washington napirendjén meggyengült. Végül Carter külpolitikai fordulatát részben éppen saját doktrínája vonta kétségbe, amely kimondta, hogy az Egyesült Államok szükség esetén katonai erőt fog alkalmazni nemzeti érdekeinek védelmében a Perzsa-öbölben.

Az enyhülés kiszélesítése, hasonló eredménnyel

Carter kezdetben éppen azért bírálta az enyhülést, mert az túl nagy mozgásteret adott a szovjeteknek Kelet-Európában. Az 1976-os elnökválasztási kampánya során végig bírálta republikánus elődjét, amiért az elárulta az emberi szabadságjogokat és a nagyobb függetlenség lehetőségét a régióban. Egyfelől kiemelte Gerald Ford elnök baklövését is, miszerint „Kelet-Európában nincs szovjet dominancia, és a Ford-kormányzat alatt soha nem is lesz”, illetve Helmut Sonnenfeldt külügyminisztériumi tanácsos vitatott megjegyzéseit arról, hogy „olyan fejlődésre törekszik, amely a kelet-európaiak és a Szovjetunió közötti kapcsolatot szervessé teszi”. Másfelől Carter óvatos volt azzal is, hogy ne tegyen konkrét ígéretet arra vonatkozóan, hogyan változtatna az USA Kelet-Európa-politikáján. Nemzetbiztonsági Tanácsa 1977 februárjában kezdte meg az európai kérdések átfogó felülvizsgálatát, szeptemberben pedig elnöki irányelvet adott ki a Kelet-Európával kapcsolatos politikáról. Az utóbbi lényegében a keleti blokk országai közötti különbségtételre szólított fel a belpolitikai szabadság és a külpolitikai függetlenség szintje alapján. E kettős gondolatmenetnek megfelelően Lengyelország és Románia „továbbra is előnyben részesülne a kormánytisztviselők látogatásai, valamint a gazdasági kérdések és a különböző csereprogramok kezelése tekintetében”, míg a Magyarországgal való kapcsolatokat „gondosan javítani kell annak demonstrálása érdekében, hogy pozíciója” hasonló legyen Lengyelországéhoz és Romániáéhoz. A többi kelet-európai országnak a Carter-kormányzat az enyhülés politikai (diplomáciai) és gazdasági (kereskedelmi) előnyeit nem kívánta felajánlani.

 

A hadászati támadó fegyverek korlátozásáról szóló szerződés (SALT–II) aláírása Leonyid Brezsnyevvel Bécsben 1979. június 18-án, a megállapodást végül a Szovjetunió Afganisztán elleni támadása miatt az amerikai Kongresszus nem ratifikálta, és így a másik fél sem (fotó: Bill Fitz-Patrick)

 

E politika egyik legfontosabb mérföldkövét jelentette, hogy Washington 1978. január 6-án visszaadta Magyarországnak a Szent Koronát. A korona visszajuttatásának amerikai gondolata a Carter-kormányzatnál korábbra nyúlik vissza, de az ő külpolitikai csapatának több tisztviselője kezdettől fogva támogatta (míg mások hónapokig hezitáltak). A szorgalmazói úgy vélték, hogy ez a magyar kormány érdemeinek elismerése mellett erősítené a magyar nemzeti identitást és az Egyesült Államok magyarországi befolyását, így összességében előnyös lenne Washington számára. „A korona visszaadása – érveltek –, teljes mértékben összhangban lenne az enyhülés kiszélesítésére és folytatására irányuló erőfeszítéseinkkel.” A Carter-kormányzat szemszögéből a fő kritikusok az amerikai–magyar közösség tagjai voltak, különösen a Magyar Szabadságharcos Szövetség, amely szerint a Szent Koronát „nem szabad visszaadni, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak, és szabad választásokat nem tartanak” Magyarországon, és semmiképpen sem Kádár Jánosnak, „az 1956-os forradalom árulójának” uralma alatt, míg több prominens emigráns támogatta. Végül Carter csapata úgy döntött, hogy megkockáztatja a közvélemény elutasító reakcióját, de összességében elégedett volt a döntéssel.

Sor a Szent Korona megtekintéséhez a Magyar Nemzeti Múzeum előtt 1978-ban (fotó: Fortepan, Gábor Viktor)

 

 

A Szent Korona másolata a Jimmy Carter Könyvtár és Múzeumban (Atlanta, Georgia)

 

Az enyhülés korlátai Románia esetében még nyilvánvalóbbak voltak. A Carter-kormányzat Kelet-Európáról szóló 1978-as éves jelentése úgy értékelte, hogy az országot az amerikai kormány elhanyagolta. A jelentés egyrészt elismerte, hogy „Románia emberi jogi helyzete javításra szorul”, másrészt megjegyezte, hogy az ország „egyértelműen a Szovjetuniótól való függetlenség legnagyobb fokát mutatta”. 

Nicolae Ceaușescu pohárköszöntőt mond a Fehér Házban 1978 áprilisában

 

Az eredeti politikai irányelveknek megfelelően Jimmy Carter 1978. április 12-én Washingtonban fogadta Nicolae Ceaușescut, ezzel Nixon és Ford nyomdokaiba lépve, akik mindketten találkoztak a román diktátorral hivatalos amerikai látogatásai alkalmával. Így bármennyire is kiszélesítette Carter az enyhülést, és hangsúlyozta a szabadságjogokat, a nemzetközi politika kemény realitásai hasonló kimeneteleket biztosítottak.

 

A szerző az NKE John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa

Nyitókép: Jimmy Carter portréja gyászlepellel borítva a Fehér Házban 2024. december 30-án, a jobb oldalon a felesége, Rosalynn Carter portréja (Adam Schultz hivatalos fehér házi fotója)