„A történelem tanítása – folytatta beszédében az elnök –, amely a herrenchiemsee-i alkotmánytervezeten vörös fonalként húzódik végig: egy demokráciának képesnek kell lennie megvédeni magát az ellenségeivel szemben.” Mindez azt jelenti, hogy a herrenchiemsee-i alkotmánytervezetben, amelyen az NSZK, majd az újraegyesítés után a Német Szövetségi Köztársaság alkotmánya is nyugszik, lényeges szempont volt, hogy a jövőbeni alkotmány lehetetlenné tegyen egy olyan hatalomátvételt és a parlamentáris demokrácia felszámolását, mint amelyet az NSDAP hajtott végre az 1930-as években. Ugyanakkor, bár a köztársasági elnöknek tisztsége szerint a pártok fölött kell állnia, szavait sokan értették úgy, hogy alig burkoltan a szélsőjobboldali AfD jelentette veszélyre utalt. A „demokrácia védelmének” pedig az egyik legradikálisabb, alaptörvény adta eszköze egy párt betiltása, ha annak programja és törekvései bizonyíthatóan alkotmányellenesek.
A Grundgesetz 21. cikkének második bekezdése kimondja: „Azok a pártok, melyek céljuknak tekintik, illetve a követőik viselkedése alapján arra törekszenek, hogy a szabad, demokratikus rendet megváltoztassák vagy megdöntsék, vagy a Német Szövetségi Köztársaság fennállását veszélyeztetik, alkotmányellenesek.”

A közelmúltban a német nyilvánosságban az AfD betiltását többen is lehetségesnek és kívánatosnak tartották,

köztük a szociáldemokraták (SPD) elnöke, Saskia Esken, valamint a zöldek pártelnöke, Ricarda Lang is. Marco Wanderwitz kereszténydemokrata (CDU) politikus vagy éppen Dietmar Hipp, a Der Spiegel szerkesztője már nemcsak lehetőségről beszéltek, hanem konkrét lépéseket szorgalmaztak. A határozottabb fellépést támogatja a Német Emberi Jogok Intézete is, amely szerint a betiltás törvényi feltételei adottak. Az AfD vezető politikusai, köztük Tino Chrupalla és Alice Weidel hiába próbálják rendszerkonformistaként feltüntetni a pártot, annak összefonódása a németországi szélsőjobboldali mozgalmakkal nehezen tagadható. A Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal szerint a pártnak legalább tízezer tagja szimpatizál különböző radikális szervezetekkel. Björn Höcke, a párt türingiai vezetője 2020-ban feloszlatta a szélsőséges Flügel- ('szárny') frakciót, de egyesek szerint az AfD-delegáltak negyven százaléka kapcsolatba hozható vele. Az AfD rendezvényein és pártgyűlésein rendre előkerülnek a hagyományosan populista-szélsőjobboldali témák és összeesküvés-elméletek. Ezek szerint a migráció Németországban a globalista elit által irányított népességcsere-program, a bevándorlóháttérrel rendelkező németek „nem igazi németek”, a demokratikus pártok a „Rendszer” részei, a Szövetségi Köztársaság és az EU valójában „diktatúrák”. Ezért „rendszerváltás 2.0-ra” van szükség, amelyet az AfD hajtana végre, ha hatalomra kerülne, s amely az EU-ból való kilépést is magában foglalná.

Vagyis a párt nyíltan hangoztatja, hogy a parlamentáris demokrácia megdöntésére törekszik – érvelnek a betiltást szorgalmazók –, s ezért alkotmányellenes.

Az AfD-t már megalakulásától kezdve vádolják szélsőjobboldalisággal. Betiltásának gondolata viszont mostani, látványos erősödésével függhet össze. A legújabb közvélemény-kutatások alapján a pártnak több államban – különösen a volt keletnémet tagállamokban – a korábbi tíz-tizenöt százalék helyett húszszázalékos vagy akár afölötti a támogatottsága, ami azt is jelenti, hogy a CDU után a második helyre lépett fel, és a kormánykoalíció összes tagjánál jobban áll. Politikai áttörést is sikerült elérnie, amikor történetében először egyik jelöltjük 2020-ban Sonneberg járásban megnyerte a helyi választásokat. Legújabban pedig a 2023-as bajorországi és hesseni tartományi választásokon érte el a párt megalakulásától számítva legjobb eredményeit.

Az előretörés okait több szinten is lázasan kutatják. Az egyik leginkább kézenfekvő magyarázat szerint mindez alapvetően külső okoknak köszönhető. A német társadalom és gazdaság alig tért magához a Covid–19-járvány okozta sokkból, amikor kitört az ukrajnai háború, amelynek következtében a 2015-ös menekültválság után még több menekült érkezett az országba. Az Oroszország elleni szankciók pedig elvágták a német ipart az olcsó orosz gáztól, ami visszavetette a termelést. Azonban számosan úgy vélik, hogy a kormánykoalíció is sokat tett azért, hogy a szavazók kiábránduljanak a konszenzusokra építő politikából. A bevándorlás kezelését sokan átgondolatlannak és kaotikusnak, a zöldek energiapolitikáját, az atomerőművek végleges bezárását és a szénkitermelés kényszerű fokozását abszurdnak tartják, és ami talán a legkomolyabb probléma, a koalíciós partnerek fontos kérdésekben nem értenek egyet, ami elhúzódó vitákat gerjesztve gyengíthette a választói bizalmat. A pártok nyilvánvalóan érzékelték a problémákat, és próbálnak is megoldásokat találni, fontos például, hogy mindhárom részről egyre gyakoribbak a pragmatikus nyilatkozatok a menekültválsággal kapcsolatban.

Ami az AfD jelentette veszélyt illeti, a párt betiltása egyfajta végső politikai fegyver a centrumpártok számára, s ez egyúttal azt is jelenti, hogy összességében nem valószínű. Az NSZK története során két pártot ítéltek alkotmányellenesnek, és ennek megfelelően be is tiltották őket: 1952-ben a Szocialista Birodalmi Pártot (SRP), amely egyértelműen az NSDAP utódpártja volt, majd négy évvel később a Német Kommunista Pártot, amely Sztálin utasítására nem tekintette legitimnek és nem is szentesítette a nyugatnémet alaptörvényt. Az újraegyesítés után egyetlen pártot próbáltak meg betiltani, a neonáci Német Nemzeti Pártot (NDP, 2023-tól Die Heimat, ’Haza’), ráadásul nem is egyszer, de a teljes betiltás mindannyiszor meghiúsult, mert bár az nem volt kérdés, hogy a párt nézetei nem egyeztethetők össze az alkotmánnyal, a bíróság a szervezetet túl kicsinek találta ahhoz, hogy valódi fenyegetést jelentsen a köztársaság alkotmányos rendjére.

Az AfD esetében a helyzet tulajdonképpen fordított. Azok, akik amellett érvelnek, hogy nem szabad megkockáztatni egy ilyen eljárást, egyrészt úgy látják, hogy a párt nem egyértelműen alkotmányellenes, másrészt most már akkora a társadalmi bázisa, hogy ennyi embert egyszerűen nem szabad kizárni a rendszerből. Az eljárás szorgalmazói szerint viszont éppen addig kellene ezt megkísérelni, amíg még nem késő, hiszen az most már egyértelműen látszik, hogy politikai eszközökkel az AfD erősödése nem állítható meg. Ezzel szemben a betiltás elleni legsúlyosabb érv az, hogy ha esetleg sikerülne is betiltani a pártot – aminek a jogi procedúra miatt e nézetet vallók szerint nagyon csekély a valószínűsége –, annak fordított hatása is lehet, hiszen az AfD követői számára nyilvánvalóan igazolná egyik legfőbb vádjukat, miszerint a rendszer antidemokratikus.

Mindenesetre Olaf Scholz kancellár mindenkit nyugalomra intett, mondván: „Németországon kívül sok stabil nyugati ország van, ahol erős a szélsőjobboldal”, valamint biztos benne, hogy az AfD a következő szövetségi választásokon is úgy fog szerepelni, mint 2021-ben, vagyis nem fogja túllépni a tíz százalékot.

Sok múlik azon, hogy a Németországban ma egyértelműen tapasztalható gazdasági, társadalmi és politikai problémákat miképpen értelmezzük. Ha ezek csak egy átmeneti, nehezebb periódus tünetei, akkor új fellendülés is várható, ahogyan a második világháború után eddig mindig történt. S ekkor a nacionalista-populista pártok is feltehetően fokozatosan el fogják veszíteni a talajt a lábuk alól. Ellenben, ha a problémák mélyebben gyökerező és összetett válság jelei – ahogyan számos elemző állítja –, akkor a német demokráciának valószínűleg meg kell tanulnia együtt élnie a szélsőjobboldallal. Ez a kihívás, tekintve, hogy a háború utáni német alkotmányosság a „soha újra fasizmus” elvén nyugszik, nagyon komoly dilemma elé állítja a német politikai rendszert és a választókat.

Nyitókép: "Az AfD kapja be! Ukrajna győzni fog!" - németországi falfirka 2022 októberéből