Az esemény jelentősége túlmutat a formalitásokon: Joe Biden visszalépésével a demokrata kampány látszólag útvesztőbe került, ám „a cselekvés arénájában a fenyegetettség vagy a válság szinte előfeltétele a kommunikációnak”, ahogy a radikális chicagói politikai gondolkodó, Saul D. Alinsky írta, és útmutatását követve a Demokrata Párt a szó minden értelmében hazatalált.

A hangulat hasonló: az 1880-as demokrata konvenció 

 

A politizálás gyakori közhelye, hogy minden válság lehetőség is egyben. A gondolatot, hogy ilyenkor rendkívüli reformra vagy opportunista lépésre van szükség, egyesek a zsarnoki hatalomtechnikai megoldásokat kínáló Niccoló Machiavellire, mások a radikális politikai erők hatalomszerzését szorgalmazó Alinskyre vezetik vissza. A „forradalmi” áttörések hatékony és hatásos megvalósítása mögött sokszor erkölcsileg megkérdőjelezhető hatalomfilozófia áll, ami kommunikációs palástolással jár. Miközben az idei választási kampányban a demokraták látványosan kényszerpályán mozogtak, az elmúlt hónapok kaotikus közéleti fejleményeit a Demokrata Párt olyan politikai manőverekre használta, amelyek évek óta kívánt (nyíltan kevéssé hangoztatott) eredménnyel kecsegtettek.
 

Tudatos sodródás

Az amerikai politikai életet rendkívüli sokkhatások érték az idén. Tavasszal a legerősebb ellenzéki indulót az ellenlábasai megpróbálták (példátlan módon) jogilag ellehetetleníteni, miközben az újrázásra készülő elnökről különleges ügyész állapította meg, hogy szellemi állapotánál fogva érdemben nem vonható felelősségre a minősített dokumentumok korábbi szakszerűtlen kezelésének ügyében, nyáron pedig mindkét szereplőt merényletkísérlet érte. Donald Trump esetében a gyilkos szándék, ha hajszálon múlott is, szerencsére kudarcot vallott – ne is gondoljunk bele, milyen következményekkel járt volna, ha nem. Biden esetében a félreállítási szándék pedig alighanem mindenki számára kedvezőnek bizonyult: újraválasztási kampányának saját pártelitje parancsolt megálljt, miután a június 27-i (egyébként példátlanul korai) elnökjelölti vitán az elnök látványosan gyenge teljesítményt nyújtott.

Biden elnök alkalmasságának kérdése látszólag összezavarta a demokrata kommunikációs gépezetet: míg néhány tanácsadó és celeb (például David Axelrod és George Clooney) visszafogottan, addig a kiemelt sajtóorgánumok és véleményvezérek – köztük a The New York Times és a progresszív közősségimédia-hírműsor, a The Young Turks (’Ifjú Törökök’) – élesen szembeszálltak a Biden-kampánnyal. A káoszt jól szemléltette Joe Scarborough MSNBC-műsorvezető kétszeri pálfordulása, de az is furcsa, hogy a demokraták úgy tekintik Bident alkalmatlannak a megmérettetésre, hogy közben az elnöki teljesítményét sikeresnek, a hátralevő időben padig kormányzásra alkalmasnak mondják.

 

Az 1968-as, szintén Chicagóban megrendenzett demokratapárti konvenció előtt  a vietnami háborút ellenző tüntetők farkasszemet néznek a Nemzeti Gárda kivezényelt tagjaival, a tüntetés komoly erőszakba torkollott. Lyndon B. Johnson elnök korábban váratlanul visszalépett a jelöléstől, a helyette beugró Hubert Humphreyt azonban a republikánus Richard Nixon az elnökválasztáson legyőzte. 

Az ambivalencia nem véletlen. Bár Kamala Harris előválasztási indítása életszerűtlen volt, a Demokrata Párt hosszabb távon hozzá hasonló profilú, fiatalabb elnökben gondolkodott (ahogy a Republikánus Párt is), ha másképp nem, hát alelnöki hatalomöröklés útján. Csakhogy évekig Joe Biden volt az egyetlen, akivel ki lehetett állni. A Demokrata Párt már 2020-ban is olyan figurát keresett, aki mérsékelt liberálisként mutatva be magát elfedi a progresszív programot. E szerepet pedig Biden sokáig képes volt betölteni, középutasként meglehetősen radikális belpolitikát vitt. A pártelit cserébe segítette újabb indulását, ennek megfelelően módosította az előválasztási eljárást, és aláásta más jelöltek esélyeit. Amikor kiderült, hogy Bident többé nem lehet az élre állítani, úgy tetszett, zátonyra futott a demokrata jelölési folyamat. A pártelitnek mégis sikerült úgy osztogatnia a lapokat, hogy Harris személyében komolyabb politikai megmérettetésen át nem esett és ezért annál progresszívebb jelöltet állíthasson.

Schrödinger jelöltje

A demokraták nemzeti konvenciója (és általában a kampányuk) furcsa kettősséget mutat. Egyfelől a Demokrata Pártot az öröm és remény motívumai uralják: a pártelit összes kiemelkedő alakja az Obama és a Clinton házaspártól kezdve Bernie Sanders szenátoron át Alexandria-Ocasio Cortez képviselőnőig felvonult Chicagóban, Harris személyében a megújulás lehetőségét látták. Másfelől a bideni örökséget nem lehet letagadni: a párt az elmúlt években balra tolódott, így számos programelem a jelenlegi kormányzat munkájának továbbvitelét jelenti.

Schrödinger macskájához hasonlóan Kamala Harris programja is kétértelmű: egyfelől regnáló alelnökként kormányzati teljesítményéért szeretné learatni a babérokat a demokrata szavazók körében, másfelől nem kíván támadási felületet adni a republikánusoknak a Biden-kormány vitatott intézkedéseiért. Mindkét szemponthoz illeszthető, hogy különmegbízottként ő felelt a déli határért a kormányzatban, vagy hogy az ő támogatásának is köszönhető a 369 milliárd dolláros inflációcsökkentésről szóló törvény elfogadása: míg az előbbi szerepéről az amerikai sajtó következetlenül tudósít, az utóbbi törvény pénzügyi hatásai megkérdőjelezhetőek és szembeállíthatók Harris ár- és inflációcsökkentésre vonatkozó ígéretével.

Több forma és stílus, kevesebb tartalom

Nem véletlen, hogy a demokrata kampány a felszínre (Kamala Harris immár sokadik bemutatására) koncentrál, miközben a szakpolitikai elemek (kampányígéretek) terén szűkszavúbb, olykor ködös. A helyenként mégis megmutatkozó demokrata program (például huszonnyolc százalékos társasági nyereségadó, élelmiszerárak korlátozása, lakásépítési program, az abortusz Roe kontra Wade-ítélet szerinti országos szabályozása) inkább mondható progresszívnak, semmint mérsékeltnek. A koronavírusjárvány és a BLM-tüntetések kapcsán progresszív politikát folytató Tim Walz minnesotai kormányzó (sokak számára váratlan) jelölése is ezt erősíti.

 
Telefonbeszélgetés Julija Navalnajával, a börtönben meghalt orosz ellenzéki politikus özvegyével 
 
 
Ennek megfelelően a Kamala-koalíció is a korábbi Obama-koalíciót próbálja imitálni, vagyis a különböző kisebbségi csoportok sokszínű szövetségét igyekszik összekovácsolni a párt bal szárnyával. Beszédes, hogy a pártkonvención a Trump-ellenes szövetség, a rendszerszintű elnyomás (rasszizmus és gazdasági egyenlőtlenség), illetve az abortusz kérdése került reflektorfénybe, de nem maradt el az identitáspolitika sem (a párt programjának bevezetője mindenekelőtt fejet hajt az észak-amerikai őslakos törzsek előtt).

A kampány hátralévő időszakában tehát újra felhevülnek az indulatok. A republikánusokhoz hasonlóan a demokraták konvenciója is külön időt szentelt az elnökjelöltek személyének: a hazai tábor számára hangsúlyozni kellett Harris népszerűségét (amely hónapokkal korábban harmatgyenge volt), Trump személyével pedig az egzisztenciális fenyegetés gondolatát társítani (mintha nem is ő ellen követtek volna el merényletet alig másfél hónappal korábban). Választási üzenetük szerint a demokraták Trumppal, az esküdtszék által elítélt korrupt és koros milliárdossal szemben az ereje teljében álló korábbi államügyészt, a kiszolgáltatottak szószólóját állítja. Ez persze inkább csak forma és stílus. A tartalmi kérdéseket szőrmentében érinti. Harris okos, mondják konzervatív megfigyelők, legalábbis okosan hallgat ezekről.

Egyelőre nem sikertelenül: átvette a vezetést ellenfelétől mind a közvéleménykutatások, mind a fogadóirodák szerint.

A szerző politológus, a NKE John Lukacs Intézetének munkatársa

Nyitókép: Tim Walz és Kamala Harris egyik fellépése a nemzeti konvención augusztus 20-án