Ha a háborúnak elsőként az igazság, akkor másodikként a politikai illúziók esnek áldozatul. Hogy mi lesz a vége valamely háborúnak, soha nem lehet tudni. Ezért Thuküdidésztől Clausewitzig a hadtudósok azt tanácsolják, hogy ne folyamodjunk hozzá, hacsak nem világos és elérhető célok vezérelnek bennünket. Az erőszak tisztáz. Vlagyimir Putyin esetében leleplezte az eurázsiai illúziót, az orosz állam hiányosságait, fegyverpiacvesztéseit, és fenyegeti az Orosz Föderáció integritását is, és végső soron Nagy-Kína szolgai szatrapaságává fokozza le azt.

A politikai realizmus visszavág

Európának a háború nemcsak tisztába tette a posztszovjet Oroszországhoz fűződő viszonyát, hanem rávilágított a karbonsemleges energiapolitikája és a gazdaságbiztonsági stratégiája mögött meghúzódó tévképzetekre is. Jelentőségteljes, hogy eközben az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália a különböző nemzetközi környezetvédelmi egyezmények iránti elkötelezettsége ellenére továbbra is biztonságban tudhatja fosszilis tüzelőanyag- és uránenergia-forrásait.

Európa viszont nem. Három évtizednyi környezetvédelmi büntető kormányzás után nagyon nehéz tél, bizonytalan politikai és gazdasági jövő elé néz. A XVIII. század óta minden európai háborút az erőforrásokért vívtak – népességért, szénért, vasért, olajért vagy gázért. A modern történelemnek ezt az alapvető tényét az európai elit félcédulás, tanulatlan tanácsadói hatására figyelmen kívül hagyta. Az ukrajnai háború és az elhibázott szankciórendszer azonnal napvilágra hozta Nyugat-Európa függőségét az orosz gáztól és olajtól. Következésképpen, a csatatéren a közelmúltban elszenvedett orosz vereségek ellenére Európa továbbra is felemás módon támogatja Ukrajnát, a demokráciát és a szabadságot.

Az energiaválság állatorvosi lóként példázza, hogy a „történelem végének” elvont normái és transznacionális idealizmusa által megbabonázott elit hogyan teremtette meg a tökéletes feltételeket ahhoz, hogy a politikai realizmus visszavágjon. Miközben Európa semmibe vette a geopolitika kemény igazságait, az ajtóstól rontott rá. Oroszország szomszédainak ismételt figyelmeztetései ellenére a nyugat-európai diplomaták vitatták, hogy vajon Putyin veszélyt jelent-e a békére és a stabilitásra. „Hallgatnunk kellett volna azokra, akik ismerik Putyint – ismerte be Ursula von der Leyen. – Hallgatnunk kellett volna az Unión belüli hangokra – Lengyelországban, a balti államokban, Közép- és Kelet-Európa más országaiban.”

Tévképzetből válság

Az európai tévképzetből hamar energiaválság támadt, ami pedig elkerülhető lett volna. Megalázta az egész EU-t, miközben az Egyesült Királyságban ugyanez egy egész nemzedék közös, többpárti politikai hibájából következett. A nyugat-európai politikai elit összeesküdött, hogy vihart támasszon. Németországban a vörös–zöld lobbi nyomására a látszólag konzervatív Merkel-kormány elhatározta, hogy 2022-ig felszámolja az összes, az ország energiaellátásának tizenhárom százalékát biztosító atomerőművet. 2021-ben hármat zártak be.

Németország természetesen központi szerepet visz az európai gazdaságban. Mivel Oroszország fegyverként használja az energiakivitelt, Németországnak az ipari termelés hatvanöt százalékos visszaesésével kell szembenéznie, ha Putyin teljesen elzárja a csapokat. A pánik mértékét jelezte, hogy a Scholz-kormány szeptember végén lefoglalt három németországi orosz olajfinomítót a készleteivel együtt. A vagyonelkobzásra az Észak-Korea-, Irán-, Venezuela-, a volt Szovjetunió- és a mostani Oroszország-féle lator államok adják a fejüket. Nyugati demokráciákban ez nem szokás.

Olaszországban jórészt az energiaválság idézte elő a Giorgia Meloni vezette populista koalíció választási győzelmét. „Olasz öngyilkossággal” érnek fel az energetikai szankciók, mondta egyik szövetségese, Matteo Salvini.

Egy nemzedék vétke

Eközben az Egyesült Királyság, amely az EU-ból 2020-ban kilépett, továbbra is elkötelezett a nettó nulla széndioxid-kibocsátás programja mellett. Az uniós szabályoknak való megfelelés érdekében 2000 és 2017 között alapterhelést biztosító villamosenergia-termelő kapacitásának több mint egyharmadát megfelelő pótlás nélkül számolták fel. Jóváhagyták viszont az időjárásfüggő megújulók alkalmazását és a kontinensről történő energiaimportot szolgáló több összekötő vezeték létesítését, így kiszervezve a brit energiaipari munkahelyeket, rugalmasságot és energiabiztonságot. Az új atomerőmű már húsz éve késik. Tony Blair, Gordon Brown, David Cameron, Theresa May és Boris Johnson egyaránt vezényelték a brit energiabiztonság sokszínűségének és rugalmasságának leépítését, amivel az ország háború utáni legnagyobb politikai melléfogását követték el.

Eközben az engedelmes médiának és az euróklikknek azt mondják, hogy továbbra is Oroszországra és Ukrajnára hivatkozzanak, mint a máskülönben nagyon is elkerülhető energiaválság okára.

Az EU, az Egyesült Királyság, a francia és a német kormány, a tanácsadóik, a médiájuk és tudományos berkeik váltig azt állítják, hogy a Covid-járvány és az ukrajnai háború csak átmeneti zavart támasztott a karbonsemlegességhez vezető úton az évtized végéig. Miközben a mostani válságot valójában a nettó nullás menetrend, a kibocsátáskompenzációs politika és a Stephen Soukup volt amerikai kötvénykereskedő kifejezésével a „woke-tőke” diktatúrája okozta.

Energetikai törékenység és woke

Azzal, hogy démonizálták a gázt, az olajat és a szenet mint átmeneti energiahordozót a széndioxid-kibocsátás nélküli jövő előtt, az Egyesült Királyság és az EU súlyos önsorsrontást hajtott végre az energetikai önállóság terén. A termodinamikailag nem hatékony és környezetkárosító „megújulók” erőltetett bevezetése – az energia helyes, teljes élettartamra vonatkoztatott számítása (energiabefektetésből kinyert energia; Energy Return on Energy Invested, EROEI) – magas fogyasztói költségeket, az ellátás nagyfokú törékenységét és az európai gazdaság energetikai alapjait aláásó környezetirányítási kritériumokon keresztül bóvlivagyontárgyak elterjedését eredményezte. Ráadásul, ironikus módon a környezeti károk enyhítéséhez sem járult hozzá érdemben. Az ENSZ 2006-ban indította el a Principles of Responsible Investment (felelős befektetés elvein) alapuló nemzetközi hálózatot, amelyhez az ESG- (környezetvédelmi, társadalmi felelősségi, irányítási) kritériumokat, valójában roppant gazdasági és geopolitikai következményekkel járó woke-eszméket magukévá tevő különböző nyugdíj- és befektetési alapok csatlakozhatnak. 2017 közepére az ESG-mozgalom már a fősodort képviselte, mára az aláírók kezelt eszközállománya eléri a 121,362 billió dollárt.

A karbonsemlegesség magyarázza, hogy az Egyesült Királyság miért nem fejlesztette a palagáz-kitermelést, és miért nem engedélyezte az északi-tengeri olaj további feltárását, és miért választotta inkább a zöld erényekkel való hivalkodást (virtue signalling, ’erényjelzés’) a széndioxid-kibocsátás kompenzálásával és a közel-keleti cseppfolyósított földgáz behozatalával. Ez a mechanizmus – akárcsak a hírességek, akik magánrepüléseiket kompenzálandó fákat ültetnek az Amazonas vidékén, vagy a repülőutasok, akiket arra kérnek, kárpótoljanak karbonlábnyomukért – csak a többmilliárdos pénzügyi szolgáltatási ágazatot gazdagítja, és az egyre inkább megkérdőjelezi az ESG-re alapozott befektetéseket. Nem más ez, mint XXI. századi megfelelője a XVI. századi, a bocsánatos bűnökért tömegesen eladott búcsúcéduláknak, amelyekkel a vatikáni építkezések költségeit akarták fedezni. Részben ebből következett a reformáció és az évszázados vallásháború, a XVII. század „globális” válsága.

Az energiaválság tehát leleplezte az egy nemzedék óta követett, veszedelmes tévtanokon alapuló drákói, elavult célokat és hitvány irányítást. Az elhibázott energiapolitika hatalmas károkat okoz a háztartásoknak, az iparnak és a gazdaság egészének. Fékezi a beruházásokat és a munkahelyteremtést. Európának fel kell fognia, hogyan és miért vallottak kudarcot politikai vezetői a nemzeti érdekek eme legkritikusabb területén.

A tragédia az, hogy az Európán jelenleg végigsöprő energiaársokk kellett ahhoz, hogy a politikai elit felébredjen. Miközben azt várhattuk volna, hogy von der Leyen nemrégiben elhangzott mea culpája felpezsdíti az EU-t, ehelyett még inkább kiéleződött a keményebb álláspontot képviselő, további szankciókat, nagyobb katonai és humanitárius segítségnyújtást követelő keleti tagállamok és a nyugatiak ellentéte, amelyek Németországgal az élen csak az elhúzódó konfliktus politikai és gazdasági következményeire összpontosítanak.

A szerző a londoni King’s College vendégtanára, a budapesti Danube Institute vendégkutatója

Fordította: Pásztor Péter

Borítókép: Az Északi Áramlat 2 gázvezeték építése – nem gazdasági racionalitás indokolta