Az Európa és Oroszország közötti energetikai kapcsolatok az orosz–ukrán háború utóbbi bő két éve alatt viharos gyorsasággal épültek le. Moszkva földgázembargója és az Európai Unió olajipari bojkottja nagyjából az 1970-es évek végének volumenére szorította vissza a felek közötti kereskedelmet. Még ha Budapestről nézve nem nyilvánvaló is, az orosz vezetékes gáz- és olajszállítások már csak az ókontinens itteni, délkeleti sarkában vannak jelen, Európa többi részén szinte teljesen megszűntek. Hovatovább kevés esély nyílik a trend megfordítására. A földgáz esetében Oroszország talán még hajlandó is lenne újra megnyitni a csapot, de ma már hiányzik ehhez az infrastruktúra. Az olajszállításokra kivetett nyugati szankciók visszavonásához pedig legalább a háborúnak, de alighanem a Putyin-rendszernek is véget kellene érnie.

Háború utáni olajrendszer

Sokan az 1973-as olajsokkal állítják párhuzamba a mostani helyzetet. Akkor is látszólag háború indította el az ágazat jelentős átrendeződését, változtatta meg annak geopolitikai viszonyait, felgyorsította az olajkiváltást, a fűtőanyagcserét, illetve megnyitotta a szovjet olaj és földgáz előtt Nyugat-Európa kapuit. Ahogy a mostani energiaválság a fél évszázados szovjet/orosz energiakorszaknak, úgy az 1970-es évek válsága a majdnem évszázados amerikai olajkorszaknak vetett véget. Egészen a második világháborúig Nyugat-Európát – ha nem kizárólagosan is, de döntően – közvetlenül Amerikából látták el.
A világháborúban a kölcsönbérlet keretében nyújtott minden második hajótonna-szállítmány olaj- vagy olajtermék volt, lehetővé téve a náci Németország relatíve gyors legyőzését. Később ezt váltotta fel az 1970-es évekig az amerikai és nyugati koncessziókból származó arab olaj, amelynek termelését és szállítását Washington ellenőrizte, és sokáig sikerrel garantálta. Ezt a második világháború utáni olajrendszert joggal emlegetik a Marshall-terv és a NATO megalakítása mellett a transzatlanti szövetség harmadik sarokköveként. Csak miután ez a modell ellehetetlenült és az Egyesült Államok olajpiaci dominanciája megroppant, gyorsulhatott fel a nyugat-szibériai olaj és földgáz hosszú menetelése az ókontinensen, jöhetett létre az az állapot, amely most, 2022-ben ért véget.

A szovjet „hazai”
energiastratégia része

Ehhez képest Kelet-Európa szocialista blokkjában a második világháborútól kezdődően a szovjet energiapolitika érvényesült. „Kelet-Európa része volt a Szovjetunió hazai energiastratégiájának”, ahogy Thane Gustafson, a kései szovjet szénhidrogénexport avatott kutatója írta. A tervgazdaság viszonyai meghatározták a meredeken növekvő fogyasztási dinamikát, amelyet először szovjet olajjal, majd az 1960-as évek végétől kezdve a Moszkva által kínált egyéb energiahordozókkal, nukleáris erőművekkel, földgázzal és szovjet villamosenergia-exporttal kiegészítve próbáltak ellátni. Gyakorlatilag csak szovjet energiát lehetett importálni, a szovjet blokk országainak energiapolitikáit csak az erőforrás-ellátottság differenciálta. Ahol volt hazai szénvagyon (Lengyelország, kisebb mértékben Bulgária) vagy szénhidrogénkészletek (Románia), ott az importfüggés alacsonyabb maradt, a többi ország, az NDK, Magyarország, Csehszlovákia pedig az összes energiahordozóból szovjet behozatalra szorult. Ezek a mintázatok alig változtak 1989 után. Az Elbától nyugatra nem épült szovjet nukleáris erőmű, és a növekvő keleti export ellenére sem alakult ki orosz piaci erőfölény, sem az olaj-, sem a gázpiacon. Ezzel szemben az Elbától keletre egészen a 2010-es évek végéig csak a Gazprom dominálta gázpiacok és az orosz Urals által meghatározott olajpiacok léteztek. Ebben az értelemben nem volt és most sincsen egységes európai piac, az orosz energia beágyazottsága fundamentálisan más maradt a kontinens két felében.

Kész alternatíva

Csakhogy mint minden hasonlat, 1973 és 2022 összevetése is felemás. A hetvenes évek kettős olajársokkja globális volt. Bő egy évtizedig tartott, és igazában ágazati konfliktus, nem az arab–izraeli háború váltotta ki. Ezzel szemben az európai orosz energiaszállítások ilyen drámai végjátéka politikai okokból történt, az ágazati viszonyokból legfeljebb sokkal lassabb és konszolidáltabb eltávolodás következett volna. A hetvenes évek energiaválsága fűtőanyagváltást indukált, az olajat helyettesítő energiahordozók terjedtek el. A bő évtizedes folyamat során infrastruktúrát, új erőműveket és hálózatokat kellett felépíteni. Ezzel szemben a 2020-as évek gázpiaci drámája diverzifikációs sokk volt – ugyanazt a fűtőanyagot kellett máshonnan behozni –, a gázszektoron belül maradt és mintegy két évre szorítkozott. A hatás szinte kizárólag Európát érintette, az ázsiai és az amerikai piacokra alig terjedt át. Legfőképpen pedig míg 1973-ban nem állt rendelkezésre gyors és könnyű ágazati megoldás – fél tucat olajtermelő adott sakkot a fejlett világ hatalmainak –, addig 2022-ben, ha még félkész állapotban is, de készen állt az alternatíva az orosz energia kiváltására.

Három tényező segítette hozzá Európát ahhoz, hogy túlélje az Oroszországtól való váratlan búcsút. Közülük legfontosabb az amerikai palaolaj- és palagáz-forradalom volt. Ez a 2000-es évek második felétől terjedő technológiai újítás korábban kiaknázhatatlannak gondolt geológiai tartalékokhoz tudott hozzáférni elsősorban az Egyesült Államok területén. Az utóbbi olajtermelése két és félszeresére, gáztermelése duplájára nőtt másfél évtized alatt. Ma az amerikai felhozatal olaj tekintetében másfélszerese a szaúdinak, gáz esetében pedig a teljes orosz szektor termelésének. Ennek legfontosabb következménye, hogy az észak-amerikai kontinens a korábbi várakozásokkal ellentétben felhagyott az energiaimporttal. Így a katari, a szaúdi, az ausztrál vagy az orosz projektfejlesztéseknek eredetileg az amerikai piacra szánt termelése Ázsiára és Európára zúdult.

Fagyvizionálás

A második, főleg a földgázt érintő technológiai változás a cseppfolyósított szállítási megoldások (LNG) piaci térnyerése volt. Az ezredforduló óta majdnem négyszeresre nőtt ez a piac, 2020-ra könnyedén lehagyva a földrészek közötti távolsági vezetékes gázszállítások volumenét. Ellentétben a XX. századdal, amikor a földgáz kereskedelme a kontinensek földrajzi korlátai közé szorult, ma már ez is globális árucikk, fizikailag szállítható a világ bármely pontjáról bárhova. Talán ennek következményeit Moszkva nem vette figyelembe, amikor azt vizionálta emlékezetes Gazprom-videójában, hogy a csapok elzárásával kezelhetetlen fűtési helyzetet idéz elő Európában. Ezzel szemben olyan mennyiségű földgázt tudtunk a magas árak miatt megtakarítani, illetve LNG-t Ázsiából az ókontinensre átirányítani, amellyel 2022–2023-ban kibírtuk a hiányt, a későbbiekben pedig kiválthattuk az orosz földgázt.

Fogyasztáscsökkenés

A harmadik tényező az európai piac XXI. századi gyengélkedése volt. Míg a 2008-as válság előtt sokan a földgáz aranykorára számítottak, a Nemzetközi Energiaügynökség hétszázmilliárd köbméteres fogyasztást is el tudott képzelni az EU-28-ban 2020-ban (háromszáznyolcvanmilliárd lett végül az EU-27-ben), addig a valóság Jonathan Stern szavaival az „európai földgáz sötét korát” hozta el. Sok oka volt ennek, de semmiképp sem a földgáz ára. Az utóbbi a 2010-es évek második felében indokolatlanul olcsó volt, még ha annyira nem is, mint a palagázban dúskáló Amerikában. Szerepet játszott ebben az európai gazdaság gyengélkedése, azon belül az energiaintenzív ágazatok kitelepülése az Egyesült Államokba és Kínába, az uniós klímapolitika, a megújuló források terjesztésének előtérbe helyezése az általános emissziócsökkentési célokkal összhangban, illetve a melegedő telek. Az egyetlen, az orosz gáz terjedését lehetővé tévő dinamika az európai belső gáztermelés zsugorodása volt, aminek révén az EU importráutaltsága a háború előestéjén elérte a kilencven százalékot. Hasonló, a keresletcsökkenés tekintetében még drámaibb folyamatok zajlottak le az európai olajpiacon is. Mindkét energiahordozó tekintetében már csak tíz százalék körüli az EU súlya a világ fogyasztásában, némileg megkérdőjelezve, hogy az mennyiben tekinthető a három nagy globális piac egyikének.

Ellátásbiztonsági önbizalom

Ilyen léptékű ágazati átalakulások hatással vannak a nemzetközi politikára is. A Közel-Kelet jelentősége az amerikai politikában csökkent, illetve annak hangsúlyai átalakultak. A közepes olajtermelők, mint például Irán 2012-es nemzetközi, illetve 2018-as egyoldalú bojkottja, a Líbia iránt mutatott amerikai érdektelenség elképzelhetetlen lett volna az ellátásbiztonság kapcsán eluralkodott washingtoni önbizalom nélkül. Litvánia, majd Lengyelország energiapolitikai biztonságiasítása, az orosz energiaimportról való leválása a 2010-es évek második felében puszta vágyálom maradt volna enélkül. És valóban, az energiabiztonságról folytatott transzatlanti vitákban hosszú idők után megint volt igazi amerikai ajánlat az orosz import kiváltására. Amerika kétségtelenül magabiztosabb volt európai ügyekben is, mint enélkül lett volna, bár ezzel bármilyen mértékben magyarázni az orosz–ukrán háború kitörését továbbra is bizonyítatlan konteó.

Maradandó megtakarítás

Ami hasonló volt 1973-ban és 2022-ben, az a váratlanság, a szakpolitika felkészületlensége a válsághelyzetre, illetve ebből következően az adaptáció piaci jellege. A piaci adaptációk főleg árkríziseken keresztül hatnak. Míg a hetvenes évek olajsokkjának árgörbéje durván hat év alatt mutatott negyvenszeres növekedést, addig itt egy év alatt a földgázpiacon következett be tizenötszörös árnövekmény. A magyar gáz- és áramimportszámla 2022-ben a nemzeti össztermék nyolc százalékáról tizenegyre nőtt. Teljesen egyértelmű volt, hogy ezt a régiós országok, kiváltképp a nálunk is szegényebb és/vagy ráutaltabb társadalmak nem fogják tudni hosszabb távon megfizetni. Az ilyen típusú prohibitív árazás, főleg egy helyettesíthető termék piacán szélsőséges keresleti kiigazítást eredményezhet, ahogy a magyar esetben két év alatt huszonnégy százalékos fogyasztáscsökkenést okozott. Bármilyen fájdalmas is ez, ennek jelentős része maradandó megtakarítás, üdvös fejlemény a nemzeti energiapolitika szempontjából.

Kilátások

Milyen energiapiacok várnak ránk a következő évtizedekben? Egyrészt Európa alapellátás nélkül maradt. Nem lesz egyetlen domináns beszállító, mint amilyen korábban az Egyesült Államok, majd az amerikaiak által felügyelt arab olaj, azt követően pedig Oroszország volt. A lehetőségekhez mérten diverzifikált, sokszereplős rendszer épülhet ki, amelyben a nemzetek maguk felelnek saját importportfóliójukért. Hozzá kell tenni, hogy ez a mai technológiai megoldásoknak, illetve a dekarbonizáció miatt csökkenő európai fosszilis felhasználásnak köszönhetően sokkal inkább megteremthető, mint volt az elmúlt évtizedekben. Az európai energiapolitika nagy kérdései már nem a fosszilis ellátásbiztonság, hanem a megújuló villamosenergia-termelés körül csoportosulnak.

Még ha az orosz olaj és földgáz jelen marad is Európa egyes sarkaiban, korábbi jelentőségét már aligha nyerheti vissza. Mind a Gazprom által provokált gázválságot, mind a nyugati hatalmak által bejelentett olajbojkottot átvészelte-végrehajtotta a kontinens, annak költségei évről évre apadnak. Az európai energiaellátás megoldható nagyarányú orosz részvétel nélkül, miközben az orosz–nyugati bizalom minden korábbinál alacsonyabb szintre süllyedt. Ezek a sebek aligha gyógyulnak be teljesen a belátható egy-két évtizedben, amíg a fosszilis energiahordozók nagyarányú felhasználása velünk marad. Az európai energiapolitika orosz ellátásbiztonsági dossziéját valószínűleg lezárhatjuk, most már minden ágazati figyelem a klímapolitikai szegmensre hárul.

 

A szerző közgazdász, ruszista, az NKE John Lukacs Intézetének munkatársa

Nyitókép: Jön a cseppfolyós gáz a Pomerániai-öbölbe, hiába tilatkoznak a zöldek a neokolonializmus és a szénkibocsátás jelszavaival; 2023. májusi akciójuk installációjának részlete látszik az előtérben