Strukturálisan nem könnyű összehasonlítani a két vizsgált alakulatot. Külső szemmel ugyanis a Monarchia sokkal inkább számított egységes államnak, mint ma az Európai Unió látszik. Az okot nemcsak a sok európai szuverenista politikus vonakodásában kell keresni, hanem az objektív tényekben is. A külvilág általában nem a technikai szabványokra, a roamingdíjakra, a nem dohányosok védelmére vagy akár az egyes lakosok kiegészítő jogállására szokott figyelni, hanem az egységes külpolitikai fellépésre és a mögötte álló fegyveres erőre. Ebben a tekintetben az EU még mindig rosszabbul áll, mint a hajdanvolt Osztrák–Magyar Monarchia.
„Ausztria-Magyarország kormányzat, nem pedig ország”; „Lám Ausztria -Magyarország” – Otakar Valasek karikatúrája (1918) a Chicago Herald and Examiner számára; Library of Congress, Washington (a nyitókép ennek részlete)
Jó és rossz hír
Ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy az elmúlt évtizedekben semmi nem történt volna ezen a területen. Az EU-nak van közös külügyi szolgálata, létrejöttek az első gyors reagálású egységei, a határvédelem koordinálásában egyre komolyabb szerephez jut a Frontex Ügynökség stb. Ott vannak az EU közös döntéshozó szervei, az erősödő Európai Parlament, az egyre inkább elfogadottá váló közös uniós szimbolika, és így tovább. De mindettől még nem képez egyetlen államot, legfeljebb államszövetséget (azaz konföderációt).
Ez egyszerre jó és rossz hír. A konföderáció rendszerint az első lépcsőfokot jelenti a szorosabb integráció felé vezető úton. A konföderációs modell ugyanis tartósan nem szokott működőképes lenni. Emiatt belátható idő alatt vagy föderációvá alakul át (USA, Svájc stb.), vagy megszűnik (Szerbia és Montenegró államszövetsége, a különböző arab államok közös képződményei az 1970-es és 1980-as években stb.). Mindkét esetben kísérőjelenségként előfordultak fegyveres konfliktusok is. Az 1860-as években az amerikai polgárháborút Észak és Dél nemcsak a rabszolgaság, hanem a központ és a tagállamok kapcsolata miatt is vívta. Ebből a szempontból jobb volt a svájci modell, amelyben a konföderáció lassan átalakult föderációvá, és ez nem is nyilvánult meg az ország nevében (Confoederatio Helvetica). De ezúttal sem lehet megfeledkezni az 1847-es kisebb polgárháborúról, amely a katolikus és decentralista kantonokat tömörítő Sonderbund és a nagyobb központosítást szorgalmazó, liberális, protestáns kantonok között robbant ki. A svájci modell azóta is virágzik. A szorosabb együttműködés az állami lét szempontjából fontosabb területekre vonatkozik, közben a kis kantonoknak gyakran nagyobb a mozgástere, mint a jóval nagyobb német vagy osztrák tartományoknak. A „svájci út” mindenesetre fájdalommentesebb, és kevésbé tűnik kockázatosnak, mint a többi ismert szövetségi állam.
Bővíteni a saját „szuverenitásukat”
Noha a Monarchia tragikus végét látszólag a kisebb, illetve alávetett nemzetek elégedetlensége okozta, a nagy nemzetek törekvései reálisan sokkal veszélyesebbek voltak a létezésére nézve. A XX. század elején úgy tűnt, hogy senki sem szereti a Monarchiát, mindenki kritizálta, még azok is, akik domináns politikai helyzetben voltak benne. Mindenekelőtt a magyarok, akik mindig igyekeztek bővíteni a saját „szuverenitásukat” a birodalmon belül, de közben megfeledkeztek arról, hogy „nemzetiségi vulkán” tetején ülnek. A trializmusról pedig hallani sem akartak. A csehek politikai pozíciója ugyan nem volt olyan jó a Monarchián belül, de gazdaságilag ők is sokat profitáltak belőle. De még az ausztriai németek között is sokan voltak, akiket inkább a szomszédos nacionalista Németország vonzott (például Adolf Hitlert) a nehézkesen működő dualista Monarchiával szemben.
Jelenleg az EU-ban kissé hasonló a helyzet, főleg a francia és német belpolitikai eltolódások tükrében. Az EU hosszabb távon tud létezni a peremén elhelyezkedő kis és közepes államok nélkül, de Franciaország, Németország és Olaszország nélkül nincs egységes Európa. Lengyelország és Spanyolország pedig határeset.
A távoli és nemzetek feletti (azaz főleg a császárhoz hű) osztrák felső bürokrácia is – a brüsszelihez hasonlóan – sokáig szitokszó volt, legalábbis addig, amíg az emberek valamivel később nem ismerkedtek meg a csehszlovák, magyar, román, szerb vagy más kisnemzeti (a sor sokáig folytatható) bürokráciák eszközeivel és mentalitásával. Lehet ugyan fölényesen szidni a rosszul működő központi (akár a bécsi birodalmi vagy most a brüsszeli uniós) közigazgatást, de ilyenkor célszerű elgondolkodni azon is, hogy az mivel pótolható. Azon sem árt elgondolkodni, hogy sokszor a nem meritokratikus alapon kiválasztott nemzeti és helyi bürokrácia valóban mindig jobb-e, mint a szupranacionális megfelelője.
A másik hasonló vonás: a fáradtság
Az EU ugyan viszonylag új képződmény, de a történelmükbe belefáradt államokat tömörít. Ilyen „elfáradt” állam volt annak idején a Monarchia is, függetlenül attól, hogy ezt be akarta-e magának ismerni vagy sem. A hajdanvolt Monarchiához és a mostani EU-hoz hasonló alakulatokra nézve – a törékenységük, a roppant vegyes lakosságuk, az erős kulturális részidentitásaik, a történelmi küldetésükbe belefáradt és a hatalmi status quo maradékait védelmező tagjaik miatt – rendkívüli veszélyt jelentenek a nyílt háborúk is, különösen ha azok a közvetlen szomszédságukban zajlanak. Azokba ugyanis akarva-akaratlanul mások is közvetlenül bekapcsolódnak. Ez is fontos tanulság, amellyel a Monarchia tud segíteni az EU-nak, különösen a mostani orosz–ukrán háború árnyékában.
Manapság egyre többen érzik emiatt, hogy ennek a háborúnak objektíve három nagy vesztese lehet: a szomszédjuk által nyíltan megtámadott és emiatt a legtöbbet szenvedő ukránok, továbbá a kínai függőségbe kerülő oroszok, illetve az eddig ismert, 1945 után felépített jóléti és humanista Európa. És nemcsak a növekvő energiaárak és az abból fakadó drágább termékek miatt, hanem azon társadalmi-politikai folyamatok miatt is, amelyek az elmúlt néhány évben megkezdődtek.
Az EU és az Osztrák–Magyar Monarchia közötti párhuzamokra felfigyelt Ivan Krasztev neves bolgár politológus is, aki már az orosz-ukrán háború legújabb szakaszának kezdete előtt az EU szétesésének az esélyeit latolgatta. Krasztev megjegyezte, hogy annak idején a Monarchiát alapvetően a különböző ideológiájú (nemzeti) demokraták tették tönkre, sokszor jó szándékoktól vezérelve. A szomorú következmények pedig közismertek. A korabeli liberálisok és konzervatívok inkább meg akarták menteni ezt a nehézkes államalakulatot, de fokozatosan a politikai élet perifériájára szorultak. Pedig még az egyébként elégedetlen szociáldemokraták sem voltak eleve elutasítóak az internacionális jellegű Monarchiával szemben.
A „demokratikus birodalom”
A dinasztikus alapon létrehozott Monarchiával szemben az EU viszont demokratikus képződmény, mondhatni, önként létrehozott „demokratikus birodalom”. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a demokraták majd meg is mentik.
A sok aktuális krízis hatása alatt komoly csalódások tapasztalhatók Európában. Sokan azt is az EU-nak tulajdonítják, ami egyáltalán nem függ össze a létezésével, hanem egyszerűen a kordában nem tartott oligarchikus vagy vadkapitalizmus következménye. És vannak objektív trendek, illetve szubjektív szerencsétlenségek, kisiklások is. Ilyen például a globális gazdasági eltolódás az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán térsége között, a klímaváltozás, az egyes nyersanyagok lelőhelyeinek elhelyezése, a lakosság tűrőképessége stb.
De ez régen is így volt. Az EU és Európa megmentésén fáradozó értelmiségieknek, hivatalnokoknak és politikusoknak emiatt mindenképpen tanulniuk kell a múltból, például a korábbi összeomlások és szétesések tapasztalatából. Krasztev szerint a túlélés művészete egyben a flexibilis alkalmazkodás és a folytonos improvizáció művészete is. Az EU-nak egyébként sem kell minden ellenségét, ellenfelét legyőznie, néha elég, ha csak kifárasztja őket. Ez ugyan még nem garancia mindenre, különösen nem az örökkévalóságra, de azért ez is meg tudja hosszabbítani egyes entitások életét. Végső soron a hajdanvolt Bizánci Birodalom is majdnem ezer évvel élte túl a Nyugatrómai Birodalmat. Valójában ezt csinálták a Habsburgok és bécsi hivatalnokaik is – jobban vagy rosszabbul túlélésre játszottak. E politika mérföldköveit pedig a különböző kiegyezések és paktumok jelezték.
Krasztev szerint emiatt az európai vezetőknek nemcsak azt kell megérteniük, hogy 1918-ban miért omlott össze az Osztrák–Magyar Monarchia, hanem azt is, hogy 1848–1849-ben vagy 1867-ben miért menekült meg. Krasztev szerint nem a legitimitás növelésére való törekvés fogja feltétlenül megmenteni az EU-t, hanem a túlélési képességének a felmutatása válhat a későbbi legitimitása forrásává.
La force des choses
Kis túlzással a mostani kihívásokkal küszködő Európának egy újabb Klemens von Metternich hercegre lenne szüksége. A modern állam körülményei között ez akár egy csoport is lehetne. A Metternich név itt inkább szimbólumot vagy magatartási formát jelent. Akkor is, ha az utókor tudja, hogy a híres-hírhedt kancellár nem mentette meg a nagy közép-európai monarchiát, de az is biztos, hogy meghosszabbította a létét és egyben az európai békét is. A politikában az is számít, hiszen aki időt nyer, az életet is nyerhet.
De mi is lehetne a ravasz diplomata üzenete a mának? „A nemzeti mozzanat iránt nem volt érzéke – írta róla magyar életrajzírója, Niederhauser Emil akadémikus. – Az államot tartotta fontosnak, nem a nemzetet… Ezért egyfajta konföderált Európát képzelt el az államok formális egyenjogúságával. Ugyanakkor félreérthetetlenül kiállt amellett, hogy a kisebb államoknak el kell fogadniuk a nagyhatalmak álláspontját… Az a föderatív rendszer, amelyet voltaképpen a német birodalmi és az ausztriai (vagyis Habsburg birodalmi) tapasztalatából ismert meg, számára alkalmasnak tűnt az államok közti kapcsolatok rendezésére vagy inkább kezelésére. Nagy szerepet játszott ennek a felfogásnak a kialakulásában az az alapelve, hogy a dolgok ereje előtt meg kell hajolni (ezt is persze franciául fejezte ki: la force des choses), ennek nem lehet ellenállni. Vagyis a dolgokat úgy kell elfogadni, ahogy vannak.”
Metternich ugyanakkor más korban élt. Egy mai politikus nem tud figyelmen kívül hagyni nemzeti érzéseket, még akkor sem, ha éppenséggel azok romboló erejét akarja megzabolázni. De az is igaz, hogy a konkrétabb és jól körülhatárolt fogalmakkal könnyebb dolgozni, mint a képlékeny alakulatokkal. Ebből a szempontból az állam konkrétabb, keményebb fogalom, mint a sokféleképpen megragadható nemzet.
A Metternich-hasonlat egy ponton mégis sántít. A herceg több évtizeden keresztül azért tudott dolgozni, mert egyetlen főnöke volt (I. Ferenc császár és király), aki megbízott benne, vagy objektíve nem volt abban a helyzetben, hogy irányítsa őt (V. Ferdinánd). Az EU-n belül ez elképzelhetetlen, legalábbis addig, amíg demokratikus módon működik. A demokrácia nélkül viszont nincs sok értelme, hiszen – a jóléti rendszere mellett – az a legvonzóbb benne. Ez az életérzés lehet (lehetne) még mindig a legfőbb kiviteli cikke.
Együttműködés, nem pedig konfrontálódás
Az EU túlélése különösen fontos lehet a magyarokhoz hasonló módon megosztott, azaz több államban, részben kisebbségi sorban élő nemzetek számára. Főleg akkor, ha határvidékeken élő és globális mértékkel nézve kicsi nemzetekről van szó. Kevés kortársban tudatosodik, hogy Magyarországnak ritkán volt nagyobb beleszólása az általa lakott birodalmak működtetésébe, mint most. Nem árt tudatosítani azt a tényt is, hogy az EU-s kereteknél kevés hatékonyabb nemzetpolitikai-kisebbségvédelmi eszköz létezik. Az emberek, az áruk és a tőke szabad mozgása, valamint a demokrácia és jogállamiság bizonyos fokának garantálása nélkül ugyanis minden megnehezül ezen a területen (is). Az erős nemzetállamiság és a hatékony belső határok visszatérése nagyon sok pozitív folyamatot visszafordíthat. Nyilván az EU nem képes minden probléma megoldására, de azt nem is szabad elvárni tőle. Ahogyan nem lehet minden megoldást elvárni a nemzetállami, a regionális önkormányzati vagy helyi igazgatási szervektől sem. Mindenkinek és mindennek megvan ebben a saját szerepköre, feladata és felelőssége. Ezért fontos e szintek együttműködése és a nyílt konfrontálódásuk kerülése. Az EU-hoz hasonló képződmények ugyanis nem működhetnek az önmegtartóztatás, a mértékletesség és a realizmus nélkül.
A szerző történész, alkotmányjogás, az NKE tanára
