„Nagy megtiszteltetés ez nekem, de alighanem én vagyok az első rendező ezen a színpadon, aki azt mondja, bárcsak soha ne készítettem volna el a filmemet. Inkább választanám cserébe, hogy Oroszország sohase támadja meg Ukrajnát, sohase ostromolja városainkat, sohase gyilkolja le ukrán honfitársaim tízezreit” – mondta beszédében a Húsz nap Mariupolban című, a város csaknem három hónapig tartó ostromának első heteit bemutató, a legjobb dokumentumfilm kategóriában nyertes alkotás rendezője, Msztyiszlav Csernov. Megrendítő szavai és filmje is jókor került a figyelem középpontjába, hiszen a szabadságáért korántsem kilátástalanul harcoló Ukrajna amerikai támogatása akadozik, és a nyilvánosság ereje hathat. Amikor egy nemzet élet-halál harcot vív, az üzeneteit nem a külön felhajtás, a csinnadratta, hanem a létező mondanivaló hitelesíti. A fotós, aki a 2000-es évek elején tűnt fel válsághelyzetek (Isztambul, 2013, Majdan, 2014) képi elbeszélésére érzékeny kamerájával, az Associated Press és a Frontline munkatársaként harmadmagával, amikor már minden külföldi tudósító elmenekült, Mariupolban maradt, hogy megörökítsék a város romba döntését. Bejárták a tudósítanivalót, akár kívülről mért csapást, akár belső meghasonlást, fosztogatást és – az internetszolgáltatás megszűntével – műholdkapcsolatot keresve. Az általuk készített képsorokból látta 2022 márciusában a világ a szétlőtt lakótelepeket, kórházakat, a színházat és a szülészetet. Filmjükben azonban a nemegyszer ismert tragikus jelenetek a részletekre figyelmes felvételsorok és a narrátorként is szereplő Csernov kommentárjai révén mutatják meg igazi mélységüket. A hibátlan angolsággal, de ukrános kiejtéssel elhangzó tömör, szikáran tárgyilagos kísérőmondatai különös élt adnak a látvány égbekiáltó fájdalmának – és önnön szerepének is, aki mint minden néző, lépten-nyomon tulajdon gyermekeire, létére gondol. Meg kell nézni.
Nyitókép: Jelent a filmből, lásd a honlapját itt.
