Hidegháborús emlékeit idézte fel bevezetésképpen: akkor a Nyugat erős szövetségi rendszerként állt szemben a Szovjetunióval.

Nagyobb, erősebb és gazdagabb volt az ellenfelénél. A nyugati rendszer működött, míg a keleti nem. Ráadásul az emberek többsége hitt is a nyugati eszmékben.

Ám mostanra – folytatja Lucas – mindebből semmi nem érvényes. A nyugati szövetségi rendszer megosztott és zavarodott. Az amerikai vezetés régóta szeszélyes és kiszámíthatatlan. Az új Trump-adminisztráció előreláthatólag csak még rosszabb lesz. Ráadásul a nyugati gazdasági és politikai modell sem működik a legjobban.

Az európai hadseregek pedig teljesen felkészületlenek az elkövetkező háborúra.

Lucas a kilencvenes évek elején a balti államokban élt, és azt is felidézi, hogy ott már akkor teljesen világos volt, hogy Oroszország nem az a feltörekvő piac és megbízható biztonsági partner, amelynek akkoriban Nyugaton vélték. Birodalmi-hatalmi berögződéseket követő rablóvezérek és titkosszolgák irányították már akkor is. Oroszország már abban az időben is piszkos trükköket vetett be a balti államokban, köztük a propagandát, a megvesztegetést, a fizikai megfélemlítést, a felforgatást, a szabotázst és a lélektani hadviselést. Fegyverként használta a történelmet, és másokat vádolt nácizmussal, miközben elhallgatta saját, tömeggyilkosságokkal terhes múltját. Amikor Lennart Meri észt miniszterelnök

1994-ben arra figyelmeztette a Nyugatot egy hamburgi fórumon, hogy a szovjet birodalmi nosztalgia új orosz imperializmust táplál,

az orosz delegáció vezetője dühödten vonult ki a teremből, maga mögött bevágva az ajtót. Mily meglepő: Putyin volt az. A jövő történészei csodálkoznak majd, hogy még jóval a háború előtt miért nem volt a Nyugat sokkal keményebb Putyinnal, hiszen tudta mindenki, hogy Ukrajnát nem is tekinti országnak.

E történelmi vakságnak köszönhetően, mondta közönségének Lucas, a jelenkor legkomolyabb védelmi-biztonsági válságával kell szembenéznünk.

Egyelőre az ukránok fizetik meg az árát. Roppant áldozatukkal időt nyertek az európai szövetségeseknek, amit viszont azok elvesztegettek.

Nem segítettek akkor, amikor igazán hatásos lett volna, és most is halogatják, lassítják. Az ukránok meg pusztulnak. A szankciók is elbuktak, mert nem kényszerítették ki a betartásukat. Még saját biztonságuk megőrzése érdekében sem. Az oroszok továbbra is folytatják Európa ellen az évtizedekkel korábban elkezdett hibrid háborújukat, amelyre a NATO-nak továbbra sincsen hatékony válasza. Mi történik, ha az oroszok megbénítják a Brit Légitársaságot? Kiutasítunk egy orosz diplomatát? Rakétatámadást indítunk ellenük? Eltitkoljuk? Nincs eszközünk ezeket a támadásokat elhárítani. Az oroszok ezt pontosan tudják. A NATO-t nem ilyen konfliktusokra találták ki. Arról nem is beszélve, hogy a NATO a lőszerektől a légi utántöltésig mindenben az amerikaiaktól függ. Az oroszok meg vannak győződve: fokozhatják hibrid háborújukat.

Mindennek következtében Lucas szerint három nagyon komoly veszély leselkedik az európai közösségre.

Az első Ukrajna veresége.

Még nem látszik a háború vége, de egyre valószínűbb, hogy az ukránokat a nyugati nemtörődömség és cinizmus rákényszeríti a fegyverszünetre, feláldozva területeiket és biztonságukat. Ennek következtében államuk szétesik, a nép traumatizálódik, milliók elmenekülnek, azaz Európa keleti határán hatalmas Bosznia keletkezik.

A második nagy veszély, hogy a nukleáris fegyverkezés elharapódzik.

Putyin bebizonyította, hogy a nukleáris zsarolás működik. Ha Ukrajna megtartotta volna atomfegyvereit, az oroszok nem merték volna megtámadni. Ha a Nyugat nem ijed meg Putyin nukleáris kardcsörtetésétől, időben leszállította volna az ukránoknak a hatékony védelemhez szükséges fegyvereket. Vagyis az Ukrajnának adott nyugati garanciák fabatkát sem érnek. Miért higgyen tehát Japán, Dél-Korea, Tajvan vagy netán Lengyelország az amerikai nukleáris védernyőben?

A harmadik, legfenyegetőbb veszély magára a NATO-ra leselkedik.

Képzeljük el – mondja Lucas –, hogy mi történik, ha az oroszok megtámadnák az egyik északi NATO-tagországot: zsoldosok, irreguláris erők betörnek a Balti-államokba, Lengyelországba, Finnországba, elektronikus hadviseléssel megbénítják a légvédelmét, a kritikus infrastruktúráját. „Felszabadítási frontok” robbantani kezdenek Rigában, Tallinnban, Vilniusban. Vezetőket gyilkolnak meg. A dolog fegyveres válaszért kiált. Ám Putyin megcsörteti az atomszablyáját, NATO-válasz esetén nukleáris csapással fenyegetőzik, a mostani állás szerint pedig a NATO nem tesz semmit. El tudjuk-e képzelni a jelen pillanatban – szegezi közönségének a kérdést Lucas –, hogy Németország rakétacsapást mér Kalinyingrádra? Vagy hogy a Fehér Ház engedélyezi, hogy NATO-hadihajók blokád alá vegyék Szentpétervárt? A britek bevetik támadó kiberfegyvereiket az orosz energiahálózat ellen? Nem igazán.

Márpedig ha ez így van, ez azt jelenti, hogy egy ilyen orosz támadás pillanatában a NATO megszűnik létezni.

Lucas az angol izolacionistákat is megszólítja: a finn védelmi doktrína szerint az országnak három-négy hónapig kell önállóan, segítség nélkül kitartania a védekezésben, a britek képtelenek lennének négy napig segítség nélkül harcolni. Egy hét után a légvédelem teljesen kimerülne. Orosz bombák és rakéták támadnák városainkat, akárcsak most az ukrán városokat. Maradna a nukleáris elrettentés. Csakhogy itt a bökkenő. Azok használatához amerikai beleegyezés kell. Márpedig melyik Joe Biden vagy Donald Trump menne bele a nukleáris világvége elindításába, ha az USA nincs megtámadva?

Mágikus gondolkodás áldozataivá váltunk, mondja Lucas, elhittük, hogy az Ukrajnának adott fegyverek megfordítják a háború kimenetelét, a szankciók térdre kényszerítik az oroszokat, a nép fellázad a putyini rezsim ellen, hogy Hszi Csin-ping majd megállítja Putyint. Az európaiak továbbra sem értik meg, hogy

Putyin a legfontosabb csatát tulajdonképpen megnyerte: próbára tette a Nyugatot, és gyöngének találta. Fel akarja számolni Európa 1991 utáni biztonsági rendszerét, meg akarja törni a NATO-t, és azt akarja, hogy az amerikaiak kivonuljanak Európából. És jó úton halad afelé, hogy ezeket a célokat elérje.   

Mi tehát a teendő?

Először is, mondja Lucas, véget kell vetni a Donald Trumpon való siránkozásnak. Biden elnöksége is katasztrofális volt. Amióta Georg W. Bush megindította a terrorellenes háborúját, Európa csak másodlagos kérdés az USA számára. Nem léptünk ennek megfelelően: évtizedek óta spórolunk a védelmi kiadásokon, az ábrándozást pedig művészi szintre fejlesztettük. Vagyis ahelyett, hogy a transzatlanti kapcsolatok sorsán sopánkodnánk – fejtegeti Lucas –, tudomásul kellene vennünk, hogy a NATO túl nagy, túl lassú, túlságosan vegyes és túlságosan megosztott. Koalícióra kellene lépnünk azokkal, akik akarják azt, képesek rá, és tisztában vannak a fenyegetéssel. Erre szólított fel Donald Tusk lengyel miniszterelnök is. Ne feledjük, Lengyelország mára komolyabb hagyományos katonai erővel rendelkezik, mint Nagy-Britannia. A koalíció magja lehetne a britek vezette dán, észt, finn, izlandi, lett, litván, holland, norvég és svéd Összhaderőnemi Expedíciós Erő, és kiegészülhetne Lengyelországgal, Csehországgal és Romániával.

Akárki csatlakozik a koalícióhoz, öt sürgős feladat áll előtte.

Először is fel kell fegyverezni Ukrajnát, hogy győzni tudjon.

Ez azt jelenti, hogy ezt saját készleteinkből és a piacon beszerezve kell biztosítani, de legfőképpen be kell fektetni az ukrán védelmi iparba. Lucas szerint az nem pusztán megfordítaná az erőviszonyokat a hadszíntéren, hanem világos üzenet is lenne Putyin számára. Nem szabad elfelejteni, hogy az orosz gazdaság mérete körülbelül az olaszéval egyezik meg. Vagyis, ha összeáll a koalíció, és érvényesíteni akarja erejét, jóval erősebb lenne. Másodszor: fel kell használni a befagyasztott orosz vagyonokat. Ez Lucas szerint megvalósítható és törvényes. A mintegy háromszázmilliárd dollár elég lenne ahhoz, hogy Ukrajna megnyerje a háborút, és elkezdje az ország újjáépítését. Harmadszor: repüléstilalmi zónát kellene bevezetni Nyugat-Ukrajna felett. Ez egyrészről tehermentesítené az ukrán légvédelmet, s így az a frontvonalra koncentrálhatna, másrészt lehetővé tenné, hogy a koalíciós csapatok, miként Macron elnök is javasolta, ukrán földre lépve segítsenek a kiképzésben, a logisztikában és az aknamentesítésben, egyértelművé téve az ukrán győzelem és biztonság melletti elkötelezettséget. Negyedszer:

meg kell erősíteni az európaiak védelmi és elrettentő képességét – főleg lőszergyártással és logisztikával, nem pedig csúcstechnikai rendszerekkel.

Továbbá a szankciókat hatékonyan érvényesíteni kell, illetve vissza kell verni a hibrid támadásokat, megbüntetni az elkövetőket. Ötödször: támogatnunk kell az Egyesült Államokat Kínával szemben. Katonai téren nem menne velünk sokra, de az ellátási láncok biztosításával és a technológiai előnyünk visszaszerzésével, a diaszpórába való kínai beszivárgás megakadályozásával, illetve a Tajvan melletti kiállással annál inkább. Már csak azért is, mondja Lucas,

mert minél több terhet vállalunk a szövetség biztonságáért, annál valószínűbb, hogy az USA komolyan veszi európai partnereit, és nem vonul ki a kontinensről.

„Még nem késő cselekedni – zárja beszédét Lucas –, de hamarosan az lesz.”

 

 

Nyitókép: Litván és brit katona balti hadgyakorlaton 2019-ben