Nevét nemcsak a kisebbségtörténet, hanem a nemzeti történelem lapjaira is beírta a felvidéki magyarság megmaradásáért, helyzetének javításáért vállalt szinte gigászi küzdelmével. Nagy ívű elméleti-stratégiai koncepciói a rendszerváltás utáni magyar nemzetpolitika irányvonalát is meghatározták. Valódi közéleti ember volt, aki úgy küzdött saját népe érdekeinek érvényesítéséért, hogy az egyetemes közjó szolgálatát soha nem tévesztette szem elől.

Pozsonyi egyetemistaként ismertem meg őt, azt követően, hogy

aláírta a Charta 77 cseh polgárjogi aktivisták által kiadott ellenzéki nyilatkozatot.

Sok barátommal együtt példaképként tekintettem rá, s ő ezzel a viszonnyal soha nem élt vissza. A példaképi magaslat az évek során lassan barátsággá szelídült, még akkor is, ha e barátságnak volt néhány válságos pillanata is. Kezdetben, nem sokat tudva múltjáról leginkább azért becsültük őt, mert a Charta aláírói között kevés volt a szlovákiai szlovák és még kevesebb a magyar személyiség. Aki nevének nyilvánosságra hozatalával együtt vállalni merte ezt a lépést, bizton számíthatott retorziókra, s az ezzel együtt járó társadalmi kiközösítésre. Miklós nemcsak vállalta az életében permanenssé váló állandó megfigyelést, lehallgatást, munkahelyi zaklatást, hanem a Charta 77 mintájára beindította a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának (CSMKJB) tevékenységét is.

A felvidéki magyarság jogegyenlőségéért folytatott küzdelme azonban sokkal korábban megkezdődött, az 1968-as reformpróbálkozás csehszlovákiai magyarságot érintő önrendelkezési mozgalmával, amely

valóságos „kispárttá” formálta a felvidéki magyarok egyetlen kulturális szervezetét, a Csemadokot.

Az önrendelkezési mozgalom létrehozta a Magyar Ifjúsági Szövetséget, illetve országos klubmozgalmat és nyári művelődési tábori sorozatot indított el. Miklóst ott találjuk mindezen mozgalmak vezető szervezői között. Aktív tevékenységét a varsói szerződés csapatainak bevonulása, illetve az ezt követő kommunista restauráció szakította félbe, ami számára a közéletből való eltávolítás első stációját hozta magával. Ezt követően egy darabig szűken vett szakmájára, a geológiára összpontosított.

A CSMKJB 1978-as megalakítása után jogvédő tevékenységét már szigorú konspiratív eszközökkel kellett folytatnia. Ekkor kerül szorosabb kapcsolatba a csehországi és a magyarországi ellenzéki mozgalmak tagjaival. Küzdelmének célja, hogy a magyarság elleni állami intézkedésekkel (iskolabezárások, nyelvi, kulturális és gazdasági jogok korlátozása) szembeni védelmet az általános emberjogi sérelmek szintjére emelje, illetve hogy ezen intézkedéssorozat ellenében megszervezze a felvidéki magyarság országos tiltakozó mozgalmát. Az ellencsapás sem maradt el. A csehszlovák rendőrség a munkahelyén tartóztatta le, amit hetekig tartó kihallgatássorozat és egyéb zaklatás, házkutatások követték. Útlevelét bevonták, ismerősi körét is kihallgatásokra idézték be, majd az államrend felforgatásának vádjával bírósági eljárást indítottak ellene. 1982. november 10-től vizsgálati fogságba helyezték, majd 1983. január 31-én megkezdődött bírósági pere is. A pert számos külföldi szervezet (köztük a Magyar Írószövetség) tiltakozására felfüggesztették, majd február 22-én szabadlábra helyezték. Mivel továbbra is kapcsolatot tartott fenn a cseh és a magyarországi antikommunista ellenzékkel, és a CSMKJB-tevékenységét is folytatta (a második nyilvánosság fórumain rendszeresen jelentek meg a bizottság jogvédő és tiltakozó dokumentumai), 1984. május 10-én ismét letartóztatták és börtönbe zárták. Bebörtönzése az előzőnél is nagyobb tiltakozási hullámot váltott ki (PEN Club, Amnesty International), amit részben a Budapesten megalakult Duray Bizottság, részben az amerikai Magyar Emberi Jogok Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation – HHRF)  szervezett. 1985. május 10-én bírósági ügyét átminősítették, majd szabadlábra helyezték.

Összesen négyszázhetven napot ült börtönben ítélet nélkül.

Szabadlábra helyezése után is folytatta egyre szerteágazóbb ellenzéki tevékenységét.

Nagy hatású művének 1983-as New York-i kiadása Csoóri Sándor bevezetésével (Kapaszkodás a megmaradásért)

1987-ben, külföldi intervencióra visszakapta útlevelét, és kiutazási engedélyt kapott az USA-ba. Előadói körútján több mint száz előadást tartott, és számos publikációt jelentetett meg. A bársonyos forradalom megindulását követően, 1989. november 28-án tért vissza Csehszlovákiába, ahol miniszteri jelölést kapott a rendszerváltást követően megalakuló első szövetségi kormányban. Ebben a  kormányban helyet kaptak a kommunista párt képviselői is, akik megvétózták jelölését, így kimaradt a kormányból.

Ezt követően Együttélés néven Esterházy János példájára megalakította a csehszlovákiai magyarság önálló politikai pártját. Pártja jelöltjeként 1990-ben tagja lett a csehszlovák parlamentnek (Szövetségi Gyűlés), ahol egyebek mellett egyik kezdeményezője volt a kommunista múltat vizsgáló átvilágítási törvénynek. Csehszlovákia szétválása után, 1994-től 2010-ig  a szlovák parlamentnek is megválasztott tagja volt.

1996-ban egyik kezdeményezője volt a szomszédos államok területén működő magyar politikai s társadalmi szervezetek budapesti találkozójának,

majd ebből kiindulva a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) máig intézményszerű rendszerességgel működik magyar–magyar csúcstalálkozóként. Közreműködött a Magyar Igazolvány és a státusztörvény jogi-politikai előkészítő munkájában. Az SZDSZ–MSZP kormányzás alatt Szlovákiában és Magyarországon is lejárató kampányt indítottak ellene, melynek hátterében – ő úgy tudta – a két ország biztonsági szolgálatai álltak.

2010-ben fejezte be aktív politikai pályafutását. Ettől kezdve a nemzetpolitika és a nemzetstratégia kérdéskörében írt és publikált számos jelentős tanulmányt. Több szakértői munkacsoport aktív tagja volt. 2011-ben megválasztották a felvidéki magyar társadalmi szervezeteket tömörítő Szövetség a Közös Célokért társulás elnökévé. Meghívott előadója volt több felsőfokú magyarországi tanintézménynek. Az ő nemzetpolitikai munkásságának is köszönhető, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen 2012-től pedagógiai programba illesztve oktatnak nemzetismereti szaktantárgyat. 

Aktív közéleti szerepvállalása mellett többtucatnyi önálló kötetet, szaktanulmányt, elemzést és egyéb publikációt jelentetett meg. „Az a típusú ember volt, aki egy nap alatt legalább kettőt élt”, fogalmazott találóan nekrológjában a Felvidek.ma hírportál: „Írt, tanított, rendszert váltott, s az élen állt akkor is, amikor ez életveszélyt jelentett számára, de aki háttérben is tudott maradni, amikor ezt kívánta tőle a közösség érdeke.”

Az őt időről időre kalodába záró, helyenként gyűlöletbe átcsapó meg nem értés és mellőzöttség szinte mindig annak volt köszönhető, hogy kevesen tudták vállalni mindazt, amit magára vállalt, úgy az üldöztetés, mint a társadalmi-politikai építkezés elméleti és gyakorlati megvalósításának terén. Óriási tudáskészlete, stratégiai összefüggéseket látó és megtervező gondolkodásmódja nemegyszer zavarba hozta kortársait, barátait és ellenségeit egyaránt. Mert végső elszámolásként arról is szót kell ejteni, hogy Miklós munkatársaitól, önmagához híven ugyancsak elvárta a makulátlan tisztességgel és maximális bevetéssel elvégzett munkát.

Szellemi, politikai hagyatékának feldolgozására remélhetőleg minél előbb sor kerül, de én politikai munkásságánál is fontosabbnak tartom azt az önazonosságot, lelki hovatartozást erősítő magatartást, amit Miklós egész életével sugárzott, s amely jelentős mértékben erősítette a felvidéki magyarság  nemzeti és történelmi tudatának fennmaradását.

Nemcsak a küzdeni tudásból adott emberséges példát, hanem arra is tanította népét, hogy az Úristentől kapott jogunk van lelki, nemzeti önazonosságunk fenntartásához.

Jogunk van a mindenkivel egyenrangú emberi méltóságunk megőrzéséhez, még akkor is, ha a többségi-nemzeti akarnokság másodrangú állampolgárként kezel is bennünket. Jogunk van őseinktől örökölt hitünket, hagyományainkat megőrizni, még akkor is, amikor a körülmények ennek feladására, a látszólag könnyebb utat jelentő beolvadásra késztetnek bennünket. S mindebből következően jogunk és kötelességünk a megmaradás szolgálata, mert ezzel tartozunk eljövendő számadással a Teremtőnek. Ebben a kérdésben soha nem volt hajlandó megalkudni. Egyenes gerincű maradt akkor is, amikor a rezsim az 1968 utáni időszakban oly sok pályatársa gerincét megroppantotta, életét tönkretette, vagy júdáspénzért megvásárolta. Ő a hazát és a hitet soha nem tette alku tárgyává, s akkor állt a felvidéki magyar népcsoport élére, amikor arrafelé nagyon sokan elvesztették a reményt és feladták a jövőbe vezető hitet.

Emlékszem két bebörtönzés közti meggyötört arcára. Amikor azt kérdeztem tőle, miben lehetek segítségére, azt válaszolta, „már az is nagy dolog, hogy meglátogatsz. Sokan az utcán sem mernek találkozni velem, inkább áttérnek a másik oldalra”. Mindezt nem szemrehányóan mondta, inkább a valós helyzetet tudomásul vevő végtelen szomorúsággal. Mert bizony ilyenek, pontosabban ilyenek is voltunk mi, akkori szlovákiai magyarok (akár a többi nép...).

Miklóst családi háttere, csodálatos édesanyja és felesége, Zsuzsa és annak családja, illetve erős hite, a magyarság elkötelezett szolgálata, legendás műveltsége és tudása, önbizalma és lelkiereje mentette meg a félelem útvesztőitől. Sem nyájas szavakkal, sem fizikai erőszakkal nem lehetett őt megtéveszteni vagy megfélemlíteni. Megkérdeztem, megverték-e a börtönben. Azt válaszolta, hogy egy alkalommal igen, miután kihallgatása során hitet tett az általa fontosnak tartott értékek mellett, melybe a magyarság és kereszténység egyaránt beletartozott. Erre hárman rohantak rá a cellában, fejére zsákot húztak, ütlegelni kezdték, majd magára hagyták. Mit éreztél ekkor? – kérdeztem. „Azt, hogy jó úton járok, s tudom, mi történik velem és miért” – válaszolta.

S az áldozathozatal nem is oly sokára meghozta a maga gyümölcsét. Duray Miklós  kimondott és felvállalt, egyéni rendszerellenes tiltakozása ezrek által felvállalt bátorsággá változott. Azokra gondolok, akik Miklós felvállalt kiállásából erőt merítve a magyar iskolák bezárása elleni országos ellenállási hullámot erősítve alá merték írni a tiltakozási íveket, akik röplapokat szórtak, illegális összejöveteleket és védelmi bizottságokat szerveztek, s végül meghátrálásra késztették a hatalmat, amely visszavonta a magyar iskolák átszervezésének (de facto felszámolásának) ördögi tervét. Később, a mellőzöttség és margóra szorítás időszakában Miklós azt is elmondta egyszer, hogy

minden üldözés és zaklatás ellenére talán ebben az időben volt a legmagabiztosabb és – nehéz még kimondani is a szót – legboldogabb.

Mező Gábor írta le a hasonló elszántsággal a rendszerrel szembeszálló Pákh Tiborról: „Ki tudja, ha ő nincs, akkor mi marad meg belőlünk? Ki mentette volna meg a lelkünket? Ki maradt volna meg helyettünk önmagunknak? ...magunkra maradva kuporogtunk volna ebben a rettenetes, vörös télben, mi, kis gyufaárus magyarok, tényleg szál-, szálegyedül. De nem így történt. Isten küldhette őt hozzánk ebben a szörnyű időben.”

Igen, merjük beismerni, az Isten küldte Miklóst is barátnak, testvérnek, rokonnak és küzdőtársnak közénk, s földi életének utolsó előtti napján, a halálos ágyán még megszervezett számára egy végső munkatalálkozót Kerényi Lajos atyával, a magyarországi börtönpasztoráció kiemelkedő apostolával. Az atyától tudom, hogy Miklós, letéve földi életének terheit, szentségekkel és szent útravalóval ellátva mély lelki békében váltott jegyet az örökkévalóságba. Oda, ahol immár ismét együtt lehet szeretteivel és elődjével, Esterházy Jánossal, aki egyik börtönből írt levelében úgy fogalmazott, hogy legfőbb vágya, hogy halála előtt bűneit megbánva, az eucharisztiát magához véve távozhasson ebből a világból. Az Úristen a kért kegyelmet a vele raboskodó Vasil Hopko görögkatolikus püspök személyén keresztül adta meg számára. S lám, Isten szolgája, közbenjárva Miklós testvérünk lelkének is kijárta odaát ugyanezt a kitüntető kegyelmet. Bizonyára várta őt a kapuban, s az is biztos, hogy most már együtt tartják vigyázó szemeiket rajtunk, hogy az ő példájukra, nekünk is az isten- és nemzetszeretet legyen iránymutatónk, halálig tartó küzdelmünk eszköze pedig a mély keresztény erkölcsiség és az igazsághoz hűséggel való ragaszkodás legyen mindvégig. Köszönjük, János és Miklós testvérünk a tőletek kapott példát, s számítunk további pártfogó jelenlétetekre eljövendő küzdelmeink során is.

A szerző szociológus, történész, nyugalmazott diplomata

Borítókép: Duray Miklós szlovákiai magyar politikus, író Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében 1963–2015 című kötetének bemutatóján a fővárosi Magyarság Házában, 2016. november 8-án (fotó: Szigetváry Zsolt/MTI)