Természetesen gyerekként segítettem otthon, takarítottam, bevásároltam, és szívesen szüreteltem a rokonok, ismerősök kertjében, szőlőjében. Az igazi diákmunkát tizennégy évesen, a kereskedelmi szakközépiskolában kezdtem. Beléptettek a helyi iskolaszövetkezetbe, amely az iskolai büfét üzemeltette. Minden osztály egy ideig maga működtette a büfét. Mi intéztük a beszerzést, kentük a szendvicseket, és persze árusítottunk. Ott tanultam meg, hogy nincs ingyenebéd, ha fizetés nélkül eszünk a büfében, akkor záráskor veszteségesek leszünk. A szakközépben természetesen szakmai gyakorlat is volt, közértekben dolgoztunk. Heti egy napon és nyaranta négy héten át ismerkedtünk az élelmiszer-kereskedelem titkaival: az élelmiszer-pazarlás – és a bolti veszteség – csökkentése miatt levágtam a vajról a szavatossági dátum utolsó számjegyét, így akár kilenc nappal tovább eladható volt, hétvégére lefagyasztottuk a kenyeret, ami így hétfő reggelre is puha maradt, vagy a lédig juhtúróba kevertem bele a maradék sajtokat. Úgy döntöttem, nem leszek boltos, hanem továbbtanulok a Közgazdasági Egyetemen. Leendő közgázosként el is mondtam a Hírháttér című tévéműsorban, hogy azért mentem egyetemre, mert nem akarok dolgozni. Másnap elvittek Szombathelyre, ahol majd egy évig kellett kétkezi munkát végeznem. Harmadnap levetítették a tévében, amit előfelvételis sorkatonaként nem nézhettem már meg.
A laktanyában mindig takarítani kellett, ha nem a körletet, akkor a járműveket, vagy hófúvásban az utakat. De valahogy mégsem kiváló takarító lettem, hanem sunnyogó, aki megpróbálja elkerülni a munkát. Szerencsémre olyan századba kerültem, amelyet néha kölcsönadtak dolgozni. Ősszel mezőgazdasági munkát végeztünk – nekem a szüret a Káli-medencében nem volt újdonság – tavasztól vagy Budapesten építettük a siketek sportcsarnokát, vagy Tatán a tiszti lakótelep árkait rendeztük. Utóbbi nyaralásnak is beillett, mert délutánonként a strandra mentünk, ahol nem voltak egyenruhások, csak csinos csajok. Rájöttem, hogy az értelmes fizikai munka sokkal jobb, mint a katonásdi.
Az egyetemen elhatároztam, hogy nem fogok dolgozni a tanulás mellett, inkább az ösztöndíjra hajtok. De mivel a szomszédunk takarítót keresett a bérlőjének, úgy döntöttem, hogy havi ezer forintért megéri újra seprűt fogni. Később egy csoporttársnőm szólt, hogy lehet menni gyümölcsöt szedni egy új diákszövetkezeten keresztül. Mivel hatvanforintos órabért is adtak a kedvenc melómért, nem mondhattam nemet. Utána egy másik olyan munkát is találtam ott, ami érdekelt: egy pici használtautó-ügynökségnél dolgoztam, sőt ott végeztem a szakmai gyakorlatomat. Érdekes volt egy kisvállalkozás élete a szocializmus utolsó éveiben a vadkeleti autópiacon. A legemlékezetesebb az volt, hogy a főnököm telefonját lehallgatták, ha szidtuk a rendszert, bontották a vonalat. Amikor megjelent az első hirdetési újság, jelentkeztem hirdetésszervezőnek. Nem szerettem, de ott megtanultam eladni olyanoknak is, akik nem akartak vásárolni.
Egyik csoporttársam vezető lett az iskolaszövetkezetben, felajánlotta, hogy legyek középvezető. Néhány partnerüknél én lettem a közvetítő a cég, a diákok és a szövetkezet között. Megtetszett a dolog, szívesen csináltam, de szerettem volna feljebb kerülni a ranglétrán. Szerencsére szólt egy barátom, hogy segítsek neki céget alapítani. Megszületett hát a Mindenes Kisszövetkezet, merthogy azt hittük, mi mindenhez értünk. Szerveztünk ügynöktanfolyamot – nem titkos ügynököknek, mint sokan gondolták –, társasutat Isztambulba, nyelviskolát, Lasszó néven társkeresőt. Mégis a diákmunkánál kötöttünk ki a végén.
A rendszerváltás idején elsősorban a kampánymunkákra kellett a diákmunkaerő. Karácsony előtt a csokigyárban dolgoztunk, sajnos sokan hamar abbahagyták a munkát, vagy azért, mert annyi csokit ettek, hogy rá se bírtak nézni, vagy azért, mert a portán elkapták őket lopásért. Tavasszal az adóhivatalban kellett a sok segítő kéz, az adóbevallások adatait rögzítettük, teljesítménybérben. Okos hallgatók megbütykölték a programot, amivel meggyorsították a munkájukat. Ezzel jókora jövedelmet értek el, na meg a hivatali vezetők rosszallását, hiszen nem lehet csak úgy belenyúlni egy ilyen fontos programba. Felelős vezetőként persze nekem kellett elvinnem a balhét. Szerencsére azt nem tudták, hogy szívesen böngésztük ismert emberek adóbevallását is.
Eljött az az idő, amikor már személyesen is igénybe kellett vennem a diákok munkáját. Egy kedves gyógytornász hallgatónak feltűnt, hogy gerincbetegségem van, így attól kezdve évtizedekig végzős hallgatókkal gyógytornáztam, akik olcsóbbak, lelkesebbek és napra-
készebbek voltak a régi motorosoknál.
Az egyetem után nem volt kérdés, hogy hol fogok dolgozni, hiszen már megvolt a munkahelyem, de végzett tanárként nem akartam veszni hagyni a tudásomat. A Közgazdasági Politechnikumról írtam a diplomamunkámat, nagyon megtetszett az iskola szellemisége, ezért jelentkeztem óraadónak. Egy év marketingoktatás után tizenöt évig az ott induló nemzetközi Young Enterprise (YE) programban voltam segítőtanár. Ez arról szólt, hogy egy tanév során a tizedikes tanulók saját „vállalkozást” alapítanak, termelnek valamit, amit reklámoznak és értékesítenek. Év végén azután elszámolnak a bevétellel, és lezárják a céget. Nekem jutott az iskolában
a legjobb csapat, akik kitalálták és megcsinálták a LapPack mappát, ami a YE-vásárokon nagy sikert aratott. Megnyertük az országos versenyt, így kijutottunk az éves YE-világtalálkozóra, Oxfordba.
Diákszövetkezetünk közben egyre profibb lett, egyre több volt vele a munka, heti hat-hét napot dolgoztam. Huszonnyolc évesen úgy éreztem, elég volt, kiöregedtem már a diákmunkából, így felmondtam, kiköltöztem Albániába, hogy megvessem a turisztikai vállalkozásom alapjait. Hazatérve munkát vállaltam egy nagy cégnél, és azt hittem, végleg búcsút vettem a diákmunkától. Öt hónap múlva már egy új iskolaszövetkezet elnöke voltam. Megkeresett néhány volt kollégám, hogy ők saját céget szeretnének, szervezzem meg. Sikerült is rábeszélnem az ELTE vezetését, hogy nekik is kell egy diákszövetkezet, és a bölcsészkari HÖK támogatásával a cég meg is alakult. Nehezen indultunk, minden munkát elvállaltunk. Küldtünk pszichológiai kísérleti alanyokat, élő sörös-
üvegeket, titkos vásárlókat. Dolgoztunk a Xénia-láznak is, ami a szocialista kormány egyik nagy korrupciós ügye volt. Nekünk se akartak fizetni, de albán tapasztalataimnak hála, jobb belátásra bírtam őket. Fejlődött a szövetkezet, ezért én is szereztem egy HR menedzseri diplomát a Közgázon, hogy lépést tartsak a változásokkal. Azóta eredményesen működünk, folyamatosan alkalmazkodva a piaci változásokhoz.
Bár nem gondoltam volna, hogy bármi új lehet még számomra ezen a területen, mégis az iskolai közösségi
szolgálat elrendelése engem is meglepett. Először szülők jöttek hozzánk, hogy szeretnék, ha elismernénk ennek valamelyik diákmunkánkat: ha már muszáj csinálni, legalább keressen is vele a gyerek. Ez persze nem lehetséges. Utána a gyerekeim jöttek, hogy szerezzek nekik igazolást anélkül, hogy bármit is csinálnának. Mint kiderült, többen csak papíron teljesítették a kötelező ötven órát. Természetesen inkább olyan helyet kerestem nekik, ahol hasznos munkát végezhettek.
Az elmúlt negyvenegy évben a diákmunka meghatározó volt számomra. Dolgoztam, dolgoztattam, szerveztem, menedzseltem, tanítottam, közben megismertem valamennyi oldalát. Segített nekem képben maradni a fiatalokkal, láttam, hogyan változik a hozzáállásuk, mi a fontos számukra. Megváltozott a környezet is, hiányzik a személyes kapcsolattartás, cserébe az internet megkönnyíti a munkámat. Talán emiatt nem érzem úgy, hogy öreg vagyok a diákmunkához, talán azért, mert aki sokat van fiatalokkal, maga is ifjú marad.◼
A szerző évtizedek óta egy
diákmunkaerő-közvetítő cég tulajdonosa
