Az új német kormányszövetség programjának kulcsmondata így hangzik: „Meg akarjuk változtatni az Alaptörvényt, hogy a Német Szövetségi Gyűlés megválasztására az aktív korhatárt tizenhat évre csökkentsük.” Amiben a szociáldemokraták, a zöldek és a szabaddemokraták százhetvenhét oldalas szerződésükben megegyeztek, az nem más, mint a német politika korszerűsítése, habár ennél többet ígér a „Merjünk többet haladni” jelszó, amely Willy Brandt fél évszázaddal korábbi varázsigéjét, a „Merjünk többet demokratizálni” kifejezés balos pontosítását adja. A koalíció állítólag nem a középkorúak és idősek elégedettségét, hanem a fiatalok boldogulását akarja előmozdítani, többnyire az utóbbiak mércéje szerint, amely így szól: „Ti, politikusok feleltek a jövőnkért.”

Ha az ENSZ főtitkára, a pápa, Merkel kancellár, az Egyesült Nemzetek közgyűlése és az Egyesült Királyság parlamentje 2018–2019-ben komolyan vette az akkor tizenhat éves Gretát, akkor milyen érvvel lehetne feltartóztatni a választói korhatár csökkentését tizen-
nyolcról tizenhat évre?

Egyrészt a másfél millió további választójogosult az eddigi hatvanmillióhoz képest nem nagy szám, habár döntő lehet abban, hogy melyik politikai irány jut az élre. Másrészt sokkal látványosabb változás – helyesbítek: haladás –, mint az elektromos autók elterjedése.

A korszerűsítés persze felületes, mert az állam által biztosított legfontosabb állampolgári jog, a választójog kiterjesztése nem jár együtt a nagykorúság újbóli meghatározásával, ami az új kormányszövetségre jellemző következetlenség. Amikor régen a nagykorúságot huszonegyről tizennyolc évre szállították le, súlyos érvnek számított, hogy akire rábízzák egy páncélos vezetését, annak a választójog és az üzletkötés joga is jár. A mostani politikai tervek szerint a választójog – még az Európai Parlament esetében is – kevesebb érettséget
feltételezne, mint egy autó vezetése: még jogosítvány birtokában is csak kísérővel lehet tizennyolc év alatt személygépkocsit vezetni. Talán a fél választási ciklus lejártával kiderül, hogyan halad a német politika elgrétásítása a törvényhozásban.

Hasonlóan divatos és átgondolatlan a kormánypártoknak az az ötlete, hogy a szövetségi parlament ciklusát négyről öt évre hosszabbítsák meg, a kancellár hivatali időtartamát viszont korlátozzák – mintha megelégelték volna, hogy a CDU kancellárjai, isten tudja, milyen hosszan kormányoznak: Adenauer tizennégy és fél évig, majd Kohl és Merkel – de hát ezt mondani sem kell. A tárgyalófelek nem ütköztek meg azon, hogy ez a törekvésük módfelett személyre szabott alkotmánymódosításnak tűnhet: Olaf Scholz kancellár hatvanhárom éves, és két négyéves ciklus után hetvenegy éves lesz. Ha viszont a parlamenti ciklust meghosszabbítják, akkor nyolc év helyett kilencet tölthet hivatalban, többet, mint akármelyik eddigi szociáldemokrata elődje, tovább úgysem maradna, mert azzal csak azt érné el, hogy az ellenzék pont őt hasonlítja Trumphoz. Ő persze visszavághatna, hogy Adenauer hetvenkét évesen alakított először kormányt.

Nem számít, hogy Scholz miniszterei közül mennyien bevált vezetők és hányan kezdők. A német közigazgatás (Beamtenschaft) olyan felkészült, hogy minden szakmailag járatlan, de közismert politikust felszínen tud tartani; a zöldek és a szabaddemokraták ellenzékből jönnek, a korábbi kormánytagok fölött pedig eljárt az idő. A lényeg, hogy egyik miniszterjelöltre sem fogta rá senki: valaki más jobb lett volna. Így a lehető legerősebb csapat kíséri a kétségtelenül tapasztalt, ha nem is mindig bevált Scholzot a négy nagy feladatkör teljesítésében, a problémák szándékuk szerinti megoldásában.

Egyelőre a pandémia leküzdése áll az első helyen, de ez már néhány hét múlva megváltozhat, ha az amerikai elnöknek – nem az új német külügyminiszter asszonynak – nem sikerül az orosz–ukrán–nyugati, európai és a északatlanti bonyodalmakat elsimítani. Tervezhetően a törvényhozás és a kormányzat a klímaváltozásra adandó válaszra és a társadalom átalakulásának kezelésére összpontosít. Ezekben a témakörökben nem napokon, heteken vagy hónapokon múlik, hogy sürgősen vagy megfontoltan kell-e dönteni.

A lényeg, hogy minél nagyobb, illetve mai kedvelt kifejezéssel minél hatásosabb és tartósabb (nachhaltig) tárgyi, nem csupán politikai vagy népszerűségi szempontból értékes eredményt, sőt sikert lehessen elérni.

A digitalizálás szorgalmazása azonban nem sok szót érdemel. Ezt a folyamatot az üzleti érdekek és egyéni szenvedélyek amúgy is siettetik, a közpénzeket pedig úgyis kikényszerítik rá, akármit gondol a kormány, vagy határoz el a parlament. Ehhez hasonlóan a bürokrácia visszaszorítása is örökzöld politikai téma, melyet minden párt kedvel, illetve alapelvei szerint értelmez és kiaknáz a nyilvánosság előtt. A tömeges új előírások sohasem növelik a bürokráciát, mint tudjuk, a megoldást mozdítják elő!

Sokkal érdekesebb, hogy a kormányszövetség úgy véli, a mainzi mRNS-oltóanyag előállításával Német-
ország „vezető”, még inkább „irányadó szerepre” (Leitfunktion) tett szert a biotechnológia tudományos és gazdasági fejlesztésében. Aki emlékszik még arra, hogy milyen hévvel utasították el a közelmúltban épp ezek a pártok az „irányadó” jelzőt német vonatkozásban, az tényleg csak az idők változását állapíthatja meg. Mindenesetre Németországot a koalíció az elektro-
mobilitás és a „zöld hidrogén” „irányadó piacává” akarja emelni.

A kormányprogram ott, ahol a zöldek versenyeztek a szabaddemokratákkal, ijesztően aprólékos és egyben fennhéjázó: „A tengerek [az összes?!] természetes szén-dioxid tárolási képességét fejlesztési programokkal akarjuk javítani (hínárral, algaerdőkkel).” Mivel az a legenda járja, hogy Scholz a tárgyalások részleteivel behatóan és sokat egyeztetve foglalkozott, az a benyomás támadhat, hogy a jövendőbeli kancellár azért tűrte el a sok pitiáner kikötést, mert attól félt, hogy vagy
a szabad demokraták vezére, Christian Lindner, vagy
a zöldek szerteágazó szakembergárdája „elégtelenség” ürügyén végül nem szavazza meg az egyezséget, illetve a kritikusok száma az egyes pártokban ünneprontóan magas lesz. De végül mindhárom párt különböző döntéshozó szervei nagy többséggel jóváhagyták a megállapodást, amely karácsony után már alig fog szerepet játszani. Miért? Éppen azért, mert olyan átfogó. Néhány, kölcsönös jóindulattal elfogadott, talán huszonöt oldalon megfogalmazott sarkalatos pont egyenkénti megsértése vagy figyelmen kívül hagyása miatt érdemes koalíciós vitát kockáztatni és nyilvánosság előtt vállalni. De a „nemzetközi erdővédelem” esetleges sikertelensége és az idevágó megegyezés kudarca miatt még a parlament folyosóin sem érdemes panaszt emelni a kormánypártok bármelyike ellen.

Az apróságokkal teletűzdelt sarkalatos pontok közé tartozik az elhatározás, hogy évente négyszázezer lakást kell építeni, köztük százezer szociális bérlakást. Négy évre számítva ez több mint másfél millió új lakást tesz ki. Aki fennakad, mondván, ez a szám roppantul hasonlít a 2015-ben az évi előrejelzések szerint várható menekültek számához – hagyományosan százezrek jöttek sok éven át Németországba –, az elfogultan gondolkodik. A német társadalom lakásigénye akkor is nő, ha egyetlenegy bevándorló sem érkezik. Még 1989-ben, a német egység előtt egy építési miniszter, egyébként a parlamenti kupola ötletadója, abba bukott bele, hogy alábecsülte a németek lakásigényét. Az egyedülálló fiataloknak, úgy tűnik, akkora lakás kell, mint amilyenben sok öregasszony él, miután az egy, két vagy három gyereke kirepült, ő pedig megözvegyült. Hogy ez a lakásépítési roham hogyan egyeztethető össze a szén-dioxid-kibocsájtás elleni harccal és a természeti területek megóvásával, az ugyanolyan rejtély, mint a szélturbinák tervezett megsokszorozása. A kormányszövetség pártjainak esze agában sincs Angela Merkel atomenergia elleni döntését megkérdőjelezni, hiszen ez a téma tette lehetővé a zöldek összefogását és felemelkedését: tavaly nyáron a közvélemény nem Scholz, hanem Annalena Baerbock kancellárságát való-
színűsítette, és addigi képességeit mérlegelte.

A választás, bár Scholznak kedvezett, Baerbock jelentőségét nem rombolta le. A zöldek társelnöke, nem maga a kancellár lesz Orbán Viktor vitatkozó fele. Scholz sok mindennel foglalkozott, ami egy szociáldemokrata csúcspolitikus karrierjéhez szükséges, de külpolitikával még európai keretben sem. Ebben hasonlít a fiatal Kohlra és szociáldemokrata utódjára, Gerhard Schröderre. Világválság esetén persze minden kancellár gyorsan külpolitikussá érik, de addig a külügy-
miniszter viszi a soros ügyeket.

Így Baerbock kezében van, hogyan is viszonyul
a német kormány Orbán Magyarországához.

A koalíciós szerződésben a kormánypártok érzékel-
tetik, hogy Lengyelországgal másként bánnak majd, mint Magyarországgal. Akármennyit tud a sok új képviselő, aki csak 1989/90 után járt iskolába, és a mai európai helyzetet tartja természetesnek, a második világháborúról és annak következményeiről egyet biztosan tud: Lengyelország a hitleri Németország áldozata
volt, azzal szemben nem szabad semmi módon vétkezni; Willy Brandt varsói térdre borulása minden diák számára tananyag, és messze nem csak baloldali fiatalok tartják őt példaképnek. Ezért emelik ki a koalíciós pártok, hogy a lengyelországi szörnyűségek emlékét kegyelettel őrzik. És a mai helyzetre nézve hangsúlyozzák: „Németországot és Lengyelországot mély barátság köti össze.” Ehhez képest a politikai viták és veszekedések a PiS-szel úgyszólván említésre sem méltóak. Úgy látszik, Magyarország ilyen említést nem érdemel; a határnyitás és egyéb közös tettek eltörpülnek a mai harag mellett.

Ez a látványos különbségtétel a hárompárti tárgyalások véletlen eredményeként alakulhatott ki, de egy nagyobb terv is kifejezésre juthat benne. Ha nincs más lehetőség az uniós politikában való előrehaladásra, akkor Lengyelországot a mély barátság kötelékeire hivatkozva ki akarják vonni a visegrádi négyek közül, ami azonnal véget vetne ennek a közép-kelet-európai együttműködésnek. Lengyelország a nagy cél eléréséhez kell: az „alkotmányozó konvent” és a „föderális európai szövetségi állam” (Bundesstaat) a vízió. És ezen belül persze egy olyan társadalom, mely megfelel a zöld, illetve szivárványszínű elképzeléseknek. Az európai értékrendszerben a fő hangsúly arra esik, hogy minden ember maga határozza meg a mivoltát. Az egyén nyilatkozatát az állam kötelezően elfogadja, ebben egyeztek meg a németországi koalíciós partnerek, és ezt akarják európai szinten is kötelezővé tenni. A törvényalkotás persze nem zárult le, valójában még el sem kezdődött, sem nemzeti, sem európai szinten. Egy azonban biztos, legalábbis valószínű. Akármilyen nagy haladást vagy az eddigi rend felforgatását idézi is elő az új kormányszövetség hivatalba lépése, abban senki se reménykedjen, hogy ebben
a német alkotmánybíróság majd megfékezi vagy kiigazítja a törvényhozót.

Először is a vesztes mindig fellebbezne az Európai Bíróságnál, másodszor a német alkotmánybírák a klímaváltozási ítéletükben kimutatták, hogy szívesen járnak Greta nyomdokaiban, és a politikusokkal szemben az ifjúság jövőjének őreként lépnek fel. Pedig a hétszázharminchat képviselő között minden valószínűséggel több anya és apa van, aki nemcsak a gyerekei, hanem az unokái és dédunokái, sőt ükunokái jövőjére is gondol, mint a bírói testületben. Ezek tekintetében alighanem eltörpül a különbség aközött, hogy milyen politikát folytat majd a piros-zöld-sárga kormányszövetség, és aközött, hogy milyet folytatna egy fekete-zöld-sárga kormány, ha a CDU/CSU-nak sikerült volna a szociáldemokratákat megelőznie. De talán száz oldallal rövidebb koalíciós szerződést kanyarítottak volna – és az már maga nagy könnyebbség lett volna minden német olvasó számára. ◼