Honnan jött az a gondolat, hogy Magyarországon éljen, és agytrösztöt alapítson, vezessen?

Elég régóta foglalkoztat Magyarország. 1956-ot tizennégyéves fejjel értem meg. Ha politikai érésemet nem is, kamaszodásomat a szuezi válság és a magyar forradalom határozta meg. Katolikusként tudtam a Mindszenty-ügyről is. Utáltam a kommunizmust, és el akartam jönni Pestre, hogy kivegyem a részem a forradalomból. Csak hát anyám nem engedett. Idősebbnek hazudva magamat hamar beléptem az Ifjú Konzervatívok közé. Az egyetemen is politizáltam. Első munkahelyemen, a Konzervatív Párt yorkshire-i felnőttképzőjében szinte minden konzervatív politikust megismertem, és egy sor más előadót is, köztük Szamuely Tibort. Nem a Lenin-fiúk hírhedett vezérét, hanem az unokaöccsét. Kunék bukása után a szülei Moszkvába menekültek, majd orosz kémekként Angliába települtek át, ahol Tibor Bertrand Russellék progresszív iskolájába járt. Utána a Vörös Hadseregben szolgált, majd „jutalmul” táborba zárták. Rákosi kérésére Sztálin azonban szabadon engedte, végül Angliában kötött ki megint, a readingi egyetemen tanított történelmet, és pazar cikkeket írt a Spectatorbe. Olvasva ezeket én meg meghívtam őt előadni a főiskolán. Összebarátkoztunk, és ő sokat mesélt a kommunisták viselt dolgairól – remek könyvet írt Az orosz hagyomány címmel. Úgyhogy Magyarország iránti érdeklődésemet csak fokozta. 1971-ben végre sikerült is eljönnöm, amerikai diákokat kalauzoltam. Budapestről mondták akkoriban, hogyha az ember onnan megy Moszkvába, olyan, mint Párizs; ha Párizsból megy oda, olyan, mint Moszkva. Engem rögtön levett a lábamról. Aztán a rendszerváltozás után tucatszor is eljöttem. 1996-ban elindítottam az Új Atlanti Kezdeményezést, és ennek réven megismerkedtem Orbán Viktorral is. Persze akkor már számos barátság is fűzött ide. Jeszenszky Gézáékkal állandó kapcsolat alakult ki a Kezdeményezés folytán – a magyar NATO-csatlakozás dolgában hallgattak is ránk Washingtonban. Náluk találkoztam először Kodolányi Gyulával és Granasztói Györggyel. Kodolányi kért tőlem írást Hungarian Review-ba, adtam is, majd egyszer meg találta kérdezni, nem akarok-e tartósabban berendezkedni Budapesten.

Honnan jött a Danube Institute ötlete?

Granasztói Györgytől. Voltam lapszerkesztő, vezettem agytrösztöt, kutatótagja voltam a Heritage Foundation-nek és Hudson Institute-nak. Ragyogó ötletnek tartottam, és vállaltam. Ismertem a csíziót – ami persze kiismerhetetlen. Megírtam a tervezetemet.

Mi volt az intézet alapításának a gondolati magja?

Valójában három alapszabályt fogalmaztam meg. Először is: klasszikus liberálisok vagyunk a gazdaságban; másodszor: társadalmi, kulturális, vallási tekintetben konzervatívok, engedékeny, mérsékelt vagy liberálkonzervatívok; harmadrészt a külpolitikában atlantisták. Utóbb lett egy negyedik alapelv is: hiszünk a vitában. Közép-Európában túlzásba ment a pártoskodás, a szekértábor-szemlélet, mert nincs elég vita. Ezért eltérő felfogású, de tisztelettudó demokraták vitájának akarunk teret biztosítani.

Ki alapította a Danube Institute-ot – a magyar kormány?

Nem. A Batthyány Alapítvány, amelyet Antall József hozott létre a Robert Schuman-díjjal járó ötvenezer dolláros jutalomból még 1991-ben. Jórészt ebből élt az alapítvány mostanáig, amikor jelentősebb összeget kapott a kormánytól. Az alapítvány egyébként támogat nemcsak kifejezett konzervatív kulturális ügyeket is. A Danube Institute kis állománnyal működött: az újságíró Gerald Frosttal – és némi segítséggel – ketten alakítottuk, vittük az ügyeket. Szolid méretünk ellenére számos színvonalas konferenciát sikerült szerveznünk. Ez így ment a Covid-járványig, amely szinte ellehetetlenített bennünket. Azóta összeszedtük magunkat, ráadásul több pénzt kaptunk, hogy bővítsük a tevékenységünket. Egyrészt hívtunk vendégkutatókat, másrészt belevágtunk a podcastolásba is. És nyilván visszatérünk a konferenciák, előadások rendezéséhez is. Konferenciáink anyagát többször kötetben is kiadtuk, például a 2008-as válságról a The Financial Crisis of 2008: Causes, Consequences, Cures jelent meg, illetve a második Fidesz-kormányzatról a The Second Term of Viktor Orbán. Ezt mondta Frank Füredi a legjobb Orbánról szóló könyvnek, belőle lehet igazán megérteni az indítékait.

Milyen elgondolás vezérelte vendégkutatók meghívását?

Két cél. Az, hogy a kutatók jó előadásokat tartsanak olyan témákban, amelyeket mi fontosnak tartunk. A szociálantropológus Calum T. Nicholson nagyszerűen bevált. A migráció és az éghajlatváltozás köztudatra gyakorolt hatásairól beszélt. Az eszmetörténész David Lloyd Dusenbury Jan Patočka sajátosan közép-európai történelemfilozófiájáról ad elő több ízben. A biztonságszakértő Jeffrey Kaplan fontos konferenciát szervezett az antiszemitizmusról, melyre sikerült meghívnia a magyar zsidóság egymással ellentétes felfogású képviselőit. Most pedig a vallásüldözéssel, a keresztényüldözéssel foglalkozik. A másik cél, hogy komoly tudományos teljesítményt felmutató gondolkodók legyenek jelen, kapcsolódjanak be a magyar szellemi életbe. Nem azért, hogy a konzervativizmust prédikálják, hanem megmutassák, kutatásaik miben viszik előbbre a konzervatív felfogást. A konzervatívok egy nagy család, amelynek sokféle tagjai ünnepnapokon, karácsonykor hajba kapnak, és nekünk az Institute-ban, amely nem annyira politikai, hanem inkább filozófiai intézmény, biztosítanunk kell, hogy a felek tisztelettudó demokratákként hangot adhassanak eltérő véleményüknek, és láttassák, vannak keresztény és ateista, klasszikus és esztétikai konzervatívok. Roger Scruton például az utóbbiak közé tartozott. Douglas Murray, akit szintén meghívtunk, elveszítette korábbi mély anglikán hitét, mégis konzervatív maradt. Keresztény társutasnak mondanám. Ilyen volt a közgazdász Ken Minogue vagy az olasz szenátus elnöke, Marcello Pera, aki hitetlen létére közösen írt könyvet Joseph Ratzingerrel, a későbbi XVI. Benedekkel Gyökerek nélkül címmel.

Nagyszerű, hogy elsőrangú tudósok huzamosabb ideig Magyarországon tartózkodnak. Hosszú idő óta hiányoljuk, hogy ilyen gondolkodók valóban belelássanak magyar világunkba.

Örülök, hogy így gondolja. Némely kutatónknak igazán kitűnő, éles szeme van. Azt hiszem, az Institute-nak sikerült összehoznia jó néhány nyugati, angol-amerikai és magyar konzervatív gondolkodót. Persze senkit sem azért hívtunk ide, hogy szívja magába az itteni levegőt, majd menjen haza, és terjessze ország jóhírét. Azért hívtuk meg őket, hogy adott témában fejtsék ki a véleményüket. Persze szívesen bemutattuk őket ennek-annak, körbevittük a városban. A hazájában jelentőségéhez képest alig ismert közgazdász Peter Bauerről rendezett konferenciánkra (2018) meghívtuk Deirdre N. McCloskey közgazdászt, aki nemet változtatott, és felszólalásában mellékesen leújfasisztázta az Orbán-kormányt. Megtehette – szabad országban vagyunk. Nem is kifogásolta senki.

Próbálja-e az Institute a magyar viszonyokat jobban megértetni az amerikai politikával?

Úgy vélem, nem ez a célunk, bár bekövetkezhet mindazok miatt, amit egyébként teszünk. A nemzetközi média hamis képet fest az országról. Ez nyilvánvaló. Magyarország nem diktatúra. A véleménynyilvánítás szabad. Az ellenzéki és a kormánypárti sajtó nincs arányban egymással. De hol van arányban? Az Egyesült Államokban vagy Franciaországban biztosan nincs. Arról, hogyan bánik a sajtó az ellenzékkel, a németországi AfD-t kellene megkérdezni. Komolytalan azt mondani, hogy a kormány olyan kifinomult eszközökkel irányítja a médiumokat, hogy a bizonyítékokat nem lehet föllelni. Ez nem azt jelenti, hogy minden tökéletes. Szerintem is elfogadhatatlan, hogy a kormányzat közpénzen kampányoljon, ahogy a migrációs népszavazásnál tette. A brit kormány is rengeteget költött arra, hogy elkerülje a brexitet, és rajtavesztett. Vezető uniós politikus jelentette ki, hogy azért nem tartanak választást, mert elveszítik azt. Milyen demokratikus példát mutat ez?

Van-e az Institute-nak valamilyen hátsó bejárata Washington döntéshozóihoz?

Nekem? Én, ha amerikai volnék, mindenki tudja, hogy az ellenzékre szavaztam volna. Trump idején A. Wess Mitchell kezdeményezte a közép-európai, így a magyar kapcsolatok újbóli megerősítését. Egyszer-másszor találkoztam vele. Együttműködtünk a Hudson Intézet Ukrajna-konferenciáján 2014-ben. Már mindennel elkészültünk, amikor az oroszok megszállták a Krímet. Úgyhogy körbe kellett hívnom mindenkit – megváltozott a napirend. Nagyon sikeres eszmecsere folyt. Érdemes megnézni a világhálón. De nem azzal a céllal rendeztük, hogy befolyásoljuk Washingtont. Meg akartuk világítani az ukrán helyzetet. Mindenesetre én soha nem gondoltam, hogy nekem közvetlenül hatnom kellene az amerikai–magyar diplomáciára.

A brexitről három konferenciát is szerveztem, meg is hívtam Martonyi Jánost, aki határozottan ellenezte azt, a felszólalók többsége azonban a brexit irányába hajlott. Magam is reálisnak éreztem a lehetőségét, miközben senki nem vette komolyan. A kimenetel engem igazolt. Nekem nem diplomataszerepet kell vinnem.

Milyennek látja a magyar kultúrharcot?

Miért? Annyira különbözik az amerikaitól? Az emberek egyik csoportja hazafias és történelmi szemszögből viszonyul a kultúrához, a másik pedig úgy gondolja, hogy ez hátráltatja a modern világ megértését, a benne való érvényesülést. Én nagyon is az előbbi táborhoz tartozom. De itt túlzottan erős a pártoskodás, mert nincs vita. A vitának nemcsak az egyetértés a célja, hanem a másik indítékainak a megértése is.

Törekszik-e a konferenciáival enyhíteni a megosztottságon, vagy ez nem az a terület, ahová be kell merészkednie?

Nem. Nem dolgom megmondani a magyaroknak, mit s hogyan tegyenek. De persze az ember reménykedik, hogy ilyenfajta következtetéseket is leszűrnek a hallottakból. Ebben a tekintetben is sikeres konferenciát rendeztünk a Molotov–Ribbentrop-paktumról.

Milyennek látja a magyar konzervatívokat, a magyar konzervatív elitet?

Elég hatékonynak. Megnyertek egymás után három választást, és jó esélyük van most a negyedikre. A kormány abban a tekintetben sikeres, ahogyan az emberek mérni szokták: az életviszonyok javulnak, csökken a bűnözés, a felemelkedésre több az esély. Amiért pedig bírálni lehet vagy szokták, az nem érdekli a közvéleményt. Sok politikus utópikus tervek szövögetésével akar feltűnni, miközben a kormány határozottan utópiaellenes. Nem jön lázba az Európa-építés utópiájától: a születési arányszámot akarja növelni, jobb lakás- és családalapítási viszonyokat akar, nem akar olyasmit, amit az unió szorgalmaz, különösen nem a bevándorlást. Ezek szerintem teljesen észszerűek, és a közvélemény is egyetért velük. Ebben a tekintetben tehát hagyományos, régi vágású konzervatív politikát visz a kormány. Forradalmi populista kormánynak mondják, de nem az, nem felforgatni, hanem építeni akar. Nem szeretem a konzervatív forradalmi retorikát, mert az nem felel meg a valóságnak.

Pedig elég sok van belőle…

Hiba is. De Boris Johnson sem különb. A forradalom a baloldal politikája, nem a miénk. A kormány gyakorlatias, alkalmazkodik a piacokhoz. Nem ideologikus, gyakorlatias. Éppen ezért tartom jónak.

Mit szól a magyar konzervatív tábor megosztottságához? A forradalmi és a mérsékletet hirdető konzervatívok ellentétéhez?

Mi ellen irányul a „forradalom”? Milyen intézményeket vert szét? Számos embert leváltottak, ahogy Tony Blair is mindenhova a maga emberét ültette, átformálva az egész intézményrendszert, de senki nem kéri rajta számon, pedig felháborító volt.

Nem lepte meg Schmidt Mária és Bayer Zsolt minapi atlantiellenes megnyilvánulása a térdeplő angol csapat kigúnyolása kapcsán?

Mondta is Schmidt Mária, hogy nem fog tetszeni, de nem olvastam. Nagyon kedvelem Máriát, azonban sok mindenben nem értek vele egyet. Nos, az egész Danube Institute éppen azért van, hogy ezt a felfogást vitassa, mely szerintem ellentétes a magyar érdekkel és értékekkel.

Ön Margaret Thatcher mellett tanúja volt a szovjet birodalom szétesését előkészítő lépéseknek. Hogyan élte meg azt, hogy azok, akiknek ezeket a leginkább köszönhetjük, Thatcher, Reagan és II. János Pál egy időben jelent meg a történelem színpadán?

Utólag a Gondviselés munkáját láttam benne, de akkor nem. A Gondviselés emberek révén fejti ki a hatását, ezért soha nem lehet azonosítani. Margaret Thatchertől megkérdeztem ezt. Ő hívő ember volt, és soha nem tulajdonított külön jelentőséget magának. A 1984-es brightoni bombamerényletben odaveszett volna, ha két perccel tovább marad a szálloda fürdőszobájában, de, mint mondta, miért éppen őt választotta volna ki a Gondviselés a megmaradásra négy másik társával szemben? Nagyszerű asszony volt, semmilyen felfuvalkodottság, kiválasztottságtudat nem munkált benne. Reagan is, II. János Pál is a Gondviselésnek tulajdonította, hogy túlélte az ellene elkövetett merényletet. II. János Pálnak a lövés előtti pillanatban megakadt a szeme a Fatimai Szűzanya hirtelen felvillanó képén, megmozdult, és a golyó nem találta el a szívét. El is ment Fatimába hálát adni.

Borítókép: John O’Sullivan.  Fotó: Melissa O’Sullivan