Izrael és Irán viszonya a Közel-Kelet bonyolult, sok- szereplős rendszerének meghatározó, akár háborús konfliktus kockázatával is fenyegető eleme. Erősen közrejátszik benne a többi regionális hatalom, de különösen az Egyesült Államok. Ez utóbbi egyfelől Izraelt a legfontosabb térségbeli szövetségesének tartja, a zsidó állam biztonságát kül- és biztonságpolitikája alaptételének tekinti, másfelől Iránt, miután George W. Bush elnök „a Gonosz tengelyéhez” sorolta, számtalan szankcióval sújtotta, időről időre a rendszerváltás szándékát is megfogalmazva.
Történetileg Izrael és Irán szembenállása, ellenséges viszonya azonban „nincs negatívan kódolva”. Sőt, mint a térség két, az ókor óta jelen lévő népe közös történelmi múlttal is rendelkeznek, melyben máig emlékezetes, hogy a babilóniai fogságból Nagy Kürosz engedte haza a zsidókat. A bibliai Eszter és Mordekáj, valamint Dániel próféta sírja a muszlimok által is látogatott zarándokhelyek Nyugat-Iránban. Később, a zsidók „szétszórattatása” során az Izraelből elszármazott zsidók egyik útiránya éppen Perzsia volt, ahol évszázadokon keresztül jelentős zsidó szórvány élt. Jóllehet a XX. századi politikai események (Izrael Állam megalakulása, az arab–izraeli háborúk, az iráni iszlám forradalom) hatására a közösség lélekszáma jelentősen lecsökkent, ma mintegy tíz-tizenötezer főt számlál, de ezzel még mindig a legnagyobb zsidó csoportot jelentik Izraelen kívül a Közel-Keleten. Ráadásul a zsidó kisebbség, talán éppen számarányánál fogva is, a társadalom szerves részeként él Iránban: az iráni alkotmány értelmében alanyi jogon egy képviselőt küld az iráni parlamentbe, és szabadon gyakorolhatja vallását mintegy harmincöt zsinagógában országszerte. Sőt, annak ellenére, hogy az izraeli kormány 2007-ben családonként mintegy hatvanezer dolláros támogatást ajánlott fel az iráni zsidó közösségnek, hogy segítse kivándorlásukat Izraelbe, a közösség többsége maradt.
Ugyanakkor Izraelben is számos iráni (perzsa) származású zsidó él. Az iráni zsidók bevándorlása a mai Izrael területére már az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt megkezdődött, folytatódott a brit mandatárius hatalom idején és Izrael állam megalakulása után is. Az iszlám forradalom után az akkor mintegy száz-százötvenezres iráni zsidóság kétharmada az Egyesült Államokba, kisebb mértékben Nyugat-Európába, a többiek, csaknem harmincezren, Izraelbe vándoroltak ki. Így mára Izraelben mintegy százharmincötezer iráni származású zsidó él, akik többségükben már Izraelben születtek.
Irán és Izrael kapcsolatában az 1979-es iráni iszlám forradalom vízválasztóként tűnik fel: a forradalmat megelőzően a két országot stratégiai szövetség fűzte össze, amennyiben az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikájának két fő pillérét alkották a David Ben Gurion által megfogalmazott „perifériadoktrína” alapján. Azaz, Izrael stratégiai szövetséget épített ki a Közel-Kelet nem arab államaival (Iránnal és Törökországgal) az arab országok ellensúlyozására. Így az iráni kapcsolat Izrael regionális stratégiájának nélkülözhetetlen elemévé vált. Mára viszont az akkoriban feltartóztatandó arab tábor jelentősen meggyengült. Egyiptom 1979-ben, Jordánia 1994-ben békét, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Marokkó és Szudán pedig 2020 augusztusában az úgynevezett Ábrahám-megállapodásokat kötötte meg Izraellel, miközben Irán és Izrael kapcsolatait a nyílt ellenségeskedés jellemezte az elmúlt évtizedek során. Irán a végleges szakítás jegyében Izraelt a „Kis Sátán”-nak nevezte, habár közben Izrael a háttérben még sokáig támogatta azt, éppen az arab országok ellensúlyozására (ennek legkirívóbb példája az 1986-os Irán–kontra-ügy volt), sőt titkos, közvetített tárgyalásokról néha ma is érkeznek hírek. Hivatalosan Irán részéről azonban az izraeli kapcsolat máig tabunak számít.
Sajátos módon mindkét ország egymásról alkotott képében egyfajta kettősség érvényesül, mely éppúgy alkalmas az általánosításra, mint a különbségtételre a politikai retorikában és a közbeszédben egyaránt: egyfelől az irániak, miközben a zsidóságot gyakran azonosítják Izraellel, máskor éppen különbséget tesznek „a Jeruzsálemet megszállva tartó cionista hatalom” és a szintén egyistenhívő zsidó közösség között, különösen, ha az Iránban élő zsidóságról van szó, másfelől az izraeliek az irániakat (Irán népességének csak nagyjából a felét kitevő perzsákat és más etnikai csoportokat) gyakran azonosítják az Iszlám Köztársasággal, míg máskor éppen a „perzsák” és a síita modell, a velájat-e fakíh (a vallástudós uralma) között tesznek különbséget.
A két ország viszonyát – mivel nincs közös határuk – a határaik közötti térben, valamint a közvetlen szomszédságukban zajló folyamatok is befolyásolták, elsősorban a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni amerikai és nemzetközi koalíciós beavatkozás, főleg a 2003-as iraki háború, a 2006-os libanoni–izraeli háború, valamint a 2011-ben kitörő „arab tavasz”, illetve mindezek következményei. A 2001 után formálódó új regionális rend egyik – átmeneti – győztesének Izraelt tekinthetjük, mely a terrorizmus elleni harcra való hivatkozással a korábbiaknál tágabb keretek között tudta érvényesíteni az érdekeit, az évtized végére azonban kiderült, hogy Izrael egyre jobban elszigetelődött a térségen – elsősorban a közvetlen szomszédságán – belül, aminek a legfőbb oka a továbbra is megoldatlan palesztinkérdés volt.
A másik győztes – minden negatív hatás ellenére – Irán volt, mely számára megnyílt az út arra, hogy regionális hatalmiságát érvényre juttassa. Az afganisztáni tálibok, majd az iraki Szaddám Huszein rendszerének felszámolása kiiktatta azokat az ellensúlyokat, melyek Iránt korlátozták. Ezek a lehetőségek azonban egyben fenyegetést is jelentettek, hiszen a nagyszámú külföldi – főleg amerikai – csapatoknak a térségbe helyezése az Irán körüli katonai gyűrűt bezárta, és megerősítette az iráni vezetőket abban a hitükben, hogy az afganisztáni és iraki rendszerváltás után az Egyesült Államok következő célpontja az Iszlám Köztársaság lesz.
Az arab tavasz azonban ismét új helyzetet teremtett (egyben bizonyította, hogy sem Izrael, sem Irán nem képes az arab országokban zajló eseményeket irányítani): míg Izrael átmenetileg lekerült az arab napirendről, hiszen az arab országok saját vagy szomszédaik átalakulásával (vagy annak kísérletével) voltak elfoglalva, addig Irán az arab tavasz által „legalizált, hivatalos” politikai szereplővé vált politikai iszlám szervezetek térnyerésében „iszlám ébredést” látott. Ez az iráni retorika azonban semmiféle visszhangra nem talált ezekben az arab mozgalmakban. Ugyanakkor Irán – kihasználva ezeket a lehetőségeket – állami (Irak, Szíria, Oroszország, Törökország), félállami (Hezbollah, Hamász) és nem állami (síita milíciák) tényezőkkel kialakított együttműködés révén fizikailag is megjelent Izrael közvetlen szomszédságában. (A politikai retorikában megjelenő „síita félhold” kifejezés helyett Irán és szövetségesei inkább „az ellenállás frontja” szókapcsolatot használják, jelezve egyrészt ennek az összefogásnak a síitákon túlnyúló jellegét, illetve az Amerika-ellenességet is.) Jóllehet ennek a Földközi-tengerig kiterjedő sávnak nem feltétlenül és nem kizárólagosan Izrael volt a célpontja, Izrael és közvetve az Egyesült Államok elrettentését is szolgálta. Egyes elemzők szerint Kászem Szolejmáni tábornok „nemzetközi síita hadsereget” szervezett, amiért az amerikaiak likvidálták az Iszlám Gárda elit, Kudsz alakulatának vezetőjét, ugyanakkor Irán partnerei, beleértve az említett államokat is, nem igazi szövetségesek, csak akkor működnek együtt vele, ha érdekeik úgy kívánják, azaz többnyire esetlegesen.
Az utóbbi években a Közel-Kelet is az Egyesült Államok és Kína globális küzdelmének színterévé vált, így Irán és Izrael viszonyát Kína vonatkozásában is vizsgálni kell. Bár Kína mindeddig vonakodott a térségben biztonságpolitikai szerepet vállalni (a kalózkodással szembeni fellépést kivéve), kérdés, hogy egyre jelentősebb gazdasági érdekei védelmében mikor teszi ezt meg mégis. Kína „nyugat felé törekvésében”, melyet új selyemútként is neveznek, mind Irán, mind Izrael kiemelt fontossággal bír. Kína Iránnal „átfogó stratégiai partnerséget” kötött, mely Irán szénhidrogénkészletein és stratégiai elhelyezkedésén alapul. A közelmúltban nyilvánosságra került huszonöt évre szóló négyszázmilliárd dolláros iráni–kínai keretmegállapodás ennek a kifejeződése, de egyelőre konkrétumok nélkül. Izraellel Kína „technológiai partnerséget” kötött, mely egyrészt a földközi-tengeri kikötőkre, másrészt az izraeli „Új Szilícium-völgyre” támaszkodik. Mindebből az is következik, hogy Kína, ameddig csak lehet, elkerüli a választást Irán és Izrael (vagy más közel-keleti partnerei) között.
Bár Irán és Izrael ellenséges viszonya máig nem jutott el a közvetlen katonai konfrontációig, sőt, mintha ettől mindkét fél tartózkodna, a retorika és a stratégiai doktrínák szintjén ez ma sem zárható ki. Izrael elrettentési doktrínájának egyik alaptétele, hogy „Izrael nem lesz az első a Közel-Keleten, amely a nukleáris fegyvereket bevezeti”, de azt sem tűri el, hogy más tegye azt. Ennek alapján
Izrael nyilvánosan sosem állította és sosem cáfolta, hogy nukleáris fegyverekkel rendelkezik,
azonban közvetett bizonyítékok alapján a nemzetközi közösség ezt tényként fogadja el. A hivatalából tizenkét év után távozó Benjamin Netanjahu miniszterelnök Iránt mindvégig következetesen és kitartóan „egzisztenciális fenyegetésként” jelölte meg, annak ellenére, hogy a fenyegetés mértékéről – Izrael létét vajon valóban fenyegeti-e Irán – komoly vita folyt az izraeli katonai és biztonsági szervezetekben. Iráni oldalról a közvéleményben is emlékezetes Izrael-ellenes kijelentést Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök (2005–2013) tette, amikor – egyébként Khomeini ajatollahot idézve – arról beszélt, hogy „a Jeruzsálemet megszállva tartó cionista rezsimet el kell törölni az idő színpadáról”. Mindezek alapján Netanjahunak az iráni fenyegetéssel kapcsolatos percepciója találkozott a nemzetközi közösség aggodalmával Irán nukleáris és rakétaprogramját, valamint regionális politikáját illetően.
Ismert, hogy az iráni nukleáris program miatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa kötelező szankciókat léptetett hatályba Iránnal szemben, majd 2015-ben megszületett az úgynevezett iráni atomalku, mely úgy tűnt, megfelelő ellenőrzés mellett korlátozta az iráni nukleáris tevékenységet. A megállapodásnak egyetlen komoly ellenzője volt, Benjamin Netanjahu, bár Izraelen belül ekkor is nagy viták folytak arról, hogy jóllehet a megállapodásnak vannak gyenge pontjai, hiányosságai, de a semminél jobb. Donald Trump amerikai elnök 2018-as döntése, hogy kilépteti az Egyesült Államokat az atomalkuból, valamint a további szankciók és azok szigorú betartatása az egész világgal tehát megfelelt Netanjahu politikájának.
A jelenleg Bécsben folyó tárgyalások az atomalkuhoz való visszatérésről és annak feltételeiről egyelőre nem értek el konkrét eredményt. Miközben Izrael saját, két éve elhúzódó, most megoldódni látszó kormányválságára, illetve a Hamásszal való összecsapásra összpontosított, figyelme átmenetileg elterelődött Iránról.
A nyílt katonai összecsapások elkerülése azonban nem jelenti azt, hogy Irán és Izrael nem klasszikus háborús eszközökkel – szabotázsakciókkal, merényletekkel, kibertámadásokkal – ne küzdene egymással. Sőt, az új izraeli miniszterelnök, Naftali Bennett évekkel ezelőtt, még védelmi miniszterként fogalmazta meg a „polipdoktrínát”, melynek értelmében Iránra nemcsak szövetségesein keresztül, hanem közvetlenül is csapásokat mérnek. Az Izraelhez is köthető cselekmények között említhetjük a 2010–2012 között négy iráni atomtudós, majd 2020 novemberében Mohszen Fahrizádénak, az iráni nukleáris program feltételezett vezetőjének likvidálását. Továbbá az első kibertámadást az iráni nukleáris program egyik központi létesítménye, a natanzi urándúsítómű ellen, amikor 2010-ben annak számítógépes rendszerét a Stuxnet-vírus támadta meg, mintegy harminc százalékkal visszavetve a dúsítás hatékonyságát. Ugyanakkor 2020 második felétől Irán is egyre több és egyre hatékonyabb kibertámadást hajt végre (próbál végrehajtani) izraeli vállalatok és érdekeltségek ellen. Így mind többen beszélnek Irán és Izrael kiberháborújáról. Emellett azonban 2020–2021-ben Iránban többször és több helyen is rejtélyes robbantásokra került sor, melyek ismét csak leginkább az iráni nukleáris és/vagy rakétaprogram egyes létesítményei körül vagy azokban történtek. De vegyi üzemek és erőmű is célkeresztbe került. Ezeket az eseményeket ismét Izraellel hozzák összefüggésbe, jóllehet máig igen kevés konkrétum látott napvilágot velük kapcsolatban.
A közelmúlt belpolitikai történései – az izraeli kormányváltás és az iráni elnökválasztás – felvetik a kérdést, hogy mindez jelenthet-e változást a két állam viszonyában. Izraeli szakértők szerint az iráni választások Izrael szempontjából nem jelentenek újat: izraeli szempontból Ahmadinezsád és Rouháni sem különbözött egymástól, ugyanannak a rendszernek a tisztségviselői voltak, az augusztusban hivatalba lépő Raiszi pedig ismét a konzervatívok soraiból érkezik. Azaz Izrael számára Irán továbbra is három kérdésben támaszt fenyegetést: a nukleáris program, a regionális politika, különösen Libanon és Szíria, valamint a rakétaprogram. Irán szempontjából pedig, legalábbis egyelőre, Izrael hivatalosan tabu marad.
