Szinte közhely, hogy a Közel-Kelet a világ egyik leginkább konfliktusokkal terhelt térsége. Az arab–izraeli, illetve palesztin–izraeli háborúk, a 2003-as iraki háború, a 2011-es arab tavaszt követő belháborúk (Líbia, Szíria, Jemen), Szaúd-Arábia és Irán „hidegháborúja”, a regionális hatalmak szinte a kenyértörésig vitt konfliktusai, nem beszélve a nem állami vagy félállami fegyveres szervezetek tevékenységéről ezt a képet erősítik.
A hidegháború után az Egyesült Államok – ha csak egy „pillanatra” is – az egyedüli külső hatalom maradt, amely a térség folyamataiba érdemben be tudott és be is akart avatkozni. Miközben kiemelt szövetségesei (Izrael, Szaúd-Arábia és mások) számára biztonságot nyújt, a térség demokratizálásának programja éppen ezeket a szövetségeseket óvatosságra intette. Bár az utóbbit hamarosan felváltotta a térség stabilizálása, illetve az Egyesült Államok deklarált visszább húzódása a térségből és Ázsia felé fordulása immár a harmadik elnök (Obama, Trump, Biden) alatt.
A térségben újra, illetve újonnan megjelenő más külső hatalmak – elsősorban Oroszország és Kína – nem kívánják az Egyesült Államok biztonságot nyújtó (security provider) szerepét átvenni,
sőt, mindkét ország kifejezetten jó kapcsolatokat ápol a térség minden, akár egymással konfliktusban álló szereplőjével.
Túlzás lenne azt mondani, hogy a Közel-Keleten egyfajta biztonsági vákuum alakult ki, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a térség országai számára az amerikai figyelem – részleges – elfordulása is elegendő ösztönzést jelent ahhoz, hogy maguk kezdjenek gondolkozni biztonságukról. Ehhez pedig újból előtérbe kerül a közel-keleti normalizáció programja, amelyből ezúttal közvetítőkként egyrészt maguk a térségbeli államok, másrészt Oroszország és Kína veszi ki a részét.
Miután a 2016-ban az Öböl-menti Együttműködés Tanácsából (GCC) Egyiptom támogatásával kiszorították Katart, 2021-ben Katarral rendezték a kapcsolatokat, ennek keretében az egyiptomi–katari viszonyt szaúdi közvetítéssel állították helyre. Az egyiptomi–török normalizáció katari közvetítéssel, a szíriai–török orosz közvetítéssel, Szíria reintegrációja az arab országok közé emírségi közvetítéssel zajlott/zajlik. A március 10-én Pekingben bejelentett szaúdi–iráni megállapodás is ebbe a folyamatba illeszkedik.
Ugyanakkor az Egyesült Államok nem kíván a térségből teljesen kivonulni, stratégiai befolyásának fenntartásában érdekelt, mindezt azonban úgy, hogy az egyre inkább a legnagyobb kihívójára, Kínára összpontosít. Ezért az elmúlt években több olyan terv is napvilágot látott, amelynek keretében az Egyesült Államok arra ösztönzi szövetségeseit, hogy biztonságuk megteremtésében nagyobb szerepet vállaljanak. A Donald Trump által kezdeményezett „évszázad üzlete” (deal of the century) Izrael és a palesztinok helyzetét kívánta volna rendezni az Öböl-beli arab monarchiák finanszírozásában. Az „Arab NATO” a hat GCC-tagot, Egyiptomot és Jordániát kívánta egyesíteni a legfőbb fenyegetésként számon tartott Iránnal szemben, míg az Ábrahám-megállapodások Izrael és négy arab állam kapcsolatainak normalizációját jelentette, ahol az Egyesült Államok „honorálta” az arab országok lépését. Az Egyesült Arab Emírségek hozzájuthat az F–35-ös vadászgépekhez, az Egyesült Államok elismerte Marokkó szuverenitását Nyugat-Szahara fölött, míg Szudán lekerült a terrorizmust támogató országok listájáról, és hárommilliárd dollár segélyt kap.
A Perzsa-öbölben található a világ ismert kőolajkészleteinek kétharmada, földgázkészleteinek harmincöt százaléka. Ezek biztonságos szállítása, kijuttatása a világtengerekre nemcsak az eladók és a vásárlók, közöttük az ázsiai gazdaságok, Kína és India érdeke, de a szállítási útvonalak fölötti stratégiai befolyás az Egyesült Államok érdeke is.
A Perzsa-öbölben – számos korábbi terv és javaslat ellenére – a mai napig nem jött létre saját, a helyi szereplők által létrehozott biztonsági mechanizmus. A GCC létrejöttében (1981) komoly szerepet játszott az akkor egymás ellen vívott háborúban lekötött Irak és Irán (1980–1988) elrettentése, bár a GCC katonai dimenziója csak lassan alakult ki, és máig nem alkot „ütős” rendszert. Az 1990–1991-es – iraki–kuvaiti – Öböl-háborút követően az úgynevezett damaszkuszi nyilatkozat a GCC hat országának biztonságát Egyiptom és Szíria szerepvállalásával kívánta rendezni. Azonban az Öböl-beli arab államok végül inkább külső hatalmakkal, elsősorban az Egyesült Államokkal kötöttek biztonsági megállapodásokat. 2007-ben, Mahmúd Ahmadinezsád korábbi iráni elnök rijádi látogatásán még az is felmerült, hogy Iránt is bevonnák egy Öböl-beli biztonsági szervezetbe. Azóta inkább egyoldalú javaslatok láttak napvilágot, máig eredménytelenül.
A szaúdi–iráni megállapodás jelentősége tehát abban (is) rejlik, hogy megnyithatja az utat a Perzsa-öböl biztonságáról szóló újabb tárgyalások előtt. És éppen ezért vállal Kína benne szerepet; ismeretes, hogy a pekingi tárgyalási forduló immár a hatodik volt a szaúdi–iráni tárgyalások sorában, melyek előző fordulóira Irakban és Ománban került sor. Kínának Szaúd-Arábiával, az Egyesült Arab Emírségekkel és Iránnal is a legmagasabb szintű, úgynevezett átfogó stratégiai együttműködése van 2016 óta. A kínai Egy Övezet, Egy Út kezdeményezésben a Perzsa-öböl országai – tengeren és szárazföldön – fontos szerepet játszanak, nem beszélve a már említett kőolaj- és földgázforrásokról. A kínai szerepvállalás azonban markánsan különbözik az Egyesült Államokétól: Kína a pártatlan, jó szándékú, feltételeket nem szabó békéltető szerepében jelenik meg. A nagy kérdés, hogy a megállapodás a gyakorlatban is megállja-e a helyét, illetve hogy Kína a világ más konfliktusaiban is – elsősorban az orosz–ukrán háborúban – vállal-e hasonló szerepet.
A szerző az NKE tanára, a KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos tanácsadója
Nyitókép: Szaúd-Arábia és Irán Kína közvetítésével megállapodott a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról Pekingben 2023. március 10-én. A képen a tárgyalók (j-b): Ali Samháni, az iráni nemzetbiztonsági tanács vezetője, Vang Ji kínai államtanácsos, a Kínai Kommunista Párt Központi Külügyi Bizottsága Főhivatalának igazgatója és Muszaid al-Aiban, Szaúd-Arábia nemzetbiztonsági tanácsadója (MTI/EPA/NOURNEWS AGENCY)
