Napjainkban ritkaságszámba megy, ha politikus nem keveredik életvitelbeli botrányba, nem akar megosztó kijelentéseivel szalagcímeket uralni, hazáját pedig már-már szikár fegyelmezettséggel szolgálja, nem hajszolva a maga egyéni anyagi gyarapodását. Angela Merkel négy választást megnyerve, tizenhat éven át volt Németország kancellárja. Emellett hasonlóan nagy fegyvertényként 2000 és 2018 között a CDU pártjának elnöki pozícióját is betöltötte. Kormányfői pozíciójáról – már leszálló ágban, de nem bukott politikusként – önként távozott 2021-ben (nem indult a kancellárjelöltségért), s a legnagyobb természetességgel maradt a férjével együtt ugyanabban a berlini, a Pergamon Múzeummal szembeni társasházi lakásban, amelyben kancellársága előtt és alatt is élt. Közben pedig bő másfél évtizeden át nemcsak hazáját vezette végig a korszak legnagyobb kihívásain, hanem az európai és globális politika meghatározó alakjává válva is bizonyította rátermettségét. Mindezt úgy, hogy a szerénység, a felelősségtudat és a nyugalom összhangja jellemezte minden helyzetben.

 Nem mítoszteremtés

Szabadság – Visszaemlékezések 1954–2021 címmel tavaly novemberben Torma Péter fordításában az Animus Könyvek gondozásában, az eredetivel egyidejűleg megjelent memoárjában ezek a tulajdonságok tükröződnek. A könyv elkészítésének módja önmagában is a merkeli allűrmentességet mutatja: az őt három évtizeden keresztül elkötelezetten kísérő bizalmasával, a kötet társszerzőjével, Beate Baumann-nal külön lakást béreltek ki, ahol külső profi tollforgató igénybevétele nélkül évekig írták a visszaemlékezéseket. Az abban leírtak nem a merkeli mítoszteremtést szolgálják, hanem józan visszatekintésre és pontos eseménydokumentálásra vállalkoznak.

E sorok írójának hivatásából adódóan volt szerencséje viszonylagos közelségből megtapasztalni Merkel habitusát. Mindig kerülte a teátrális gesztusokat, és a túlzott érzelmi megnyilvánulások helyett a mértéktartást részesítette előnyben. A 2014-es labdarúgó-világbajnokság megnyerésekor a berlini ünneplés, a zászlólengetés és a nemzeti eufória pillanatai sok német politikust is magukkal ragadtak. Merkel, aki több mérkőzésen a brazíliai helyszíneken szurkolt, igyekezett a látványos, zászlóval való ünneplést kerülni. A nemzeti öntudat és büszkeség visszafogottsága Merkel előtt – talán a német újraegyesítés eufóriáját leszámítva – és utána is a német vezetők sajátja volt és maradt máig is. Neki, az NDK-ban szocializálódott, a háború utáni nemzedékhez tartozó értelmiséginek a nemzeti öntudat megélése mindig kényes kérdésnek számított. Ugyanakkor, ha Németország (főleg zsebre menő gazdasági és pénzügyi) érdekeit szolgáló problémáról volt szó, a végsőkig elment, úgy, hogy ötvözte a német és az összeurópai érdekeket, s így a német érdekérvényesítéshez megnyerte az uniós partnereket is.

A kötet magyart borítója  (fordította: Torma Péter, Animus Könyvek, 672 oldal)

 

Válságkezelő

Alaphelyzetben már a személyes attribútumaival sem lehetett könnyű elindulnia és érvényesülnie. Az Adenauer és Kohl Rajna-vidéki mentalitását mintának tekintő országban elvált, gyermektelen, protestáns, s mindezek tetejében keletnémet nőként kellett a csúcsot ostromolnia. A kísérletét siker és meglehetősen tempós magasra jutás koronázta. Kancellárságának első öt-hat éve elismerést hozott számára pártjában és a választók körében egyaránt, mivel a globális pénzügyi válságot és az eurókrízist eredményesen tudta menedzselni mellébeszélést nem tűrő, mentorának tekintett pénzügyminiszterével, Wolfgang Schäubléval. (Azzal a Schäubléval, akivel együtt Kohl kancellárságának megszűnése, a CDU ellenzékbe kerülése és a kipattant pártfinanszírozási botrány időszakában megmentették a pártjuk süllyedni látszó hajóját, és öt-hat éven belül újra kormányra tudták azt juttatni.) Akkoriban szlogenként ismételgették a nyilvánosságban, hogy Németország más államokhoz képest megerősödve került ki ezekből a válságokból. Németország exportorientált gazdasága számára létkérdés volt a közös valuta stabilitása, s a kancellárnak sikerült egyensúlyt teremtenie a fegyelmezett gazdaságpolitika és a közös európai felelősség (az eurózónatag Görögország megmentése) között. Addigra, az euró bevezetését követően néhány évvel, a korábban a német márka lecserélését kezdetben szkeptikusan szemlélő ország az egységes valuta haszonélvezőjévé és pártolójává, exportvilágbajnokká vált, így érzékenyen érintette volna, ha a még alig bejáratódott rendszer maradandó sérüléseket szenved.

Atomausstieg

A 2011 elejétől tartó tízéves kancellári időszaka már hordozott magában vitatott, s máig is kihatással (sőt, kifejezetten hátrányos következményekkel) járó döntéseket. Abban az évben a fukusimai atomkatasztrófa mély benyomást tett rá: azt a felismerést támasztotta benne, hogy az atomenergia maradványkockázatait újra kell értékelni. Ez indította el a német atomerőművek fokozatos leállítását, az Atomausstieget. A döntés következményeként Németország növekvő mértékben szorult a megújuló energiák mellett a fosszilis tüzelőanyagokra, mindenekelőtt a szénre és az orosz földgázra. Ez hosszabb távon kiszolgáltatottabbá tette az országot a geopolitikai kockázatoknak. A 2022-es orosz agresszió fényében még inkább megkérdőjeleződött a Balti-tengeren megépített orosz–német Északi Áramlat gázvezetékekhez a nagykoalíciós felállás és a német szocdemek akkorra már igen szoros orosz gázipari kötődései miatt nyújtott merkeli politikai támogatás szalonképessége.

Értékalapú döntés

A 2015-ös menekültválság kezelése pályafutásának legvitatottabb döntéssorozata volt. „Wir schaffen das” (’meg tudjuk csinálni’) – hangzott el akkor tőle, s ez a mondat gyorsan a korszak emblémájává vált. Neki azonban ez nem pusztán kampánymondat volt, hanem állítása szerint az életfilozófiája: „Számomra ez a mondat nem retorikai fogás volt, hanem az életem alapállásának kifejezése.” A menekültek befogadása nem pusztán politikai kalkuláció, hanem értékalapú döntés volt: annak a felelősségnek a vállalása, amely a szabadságban és az emberi méltóság tiszteletében gyökerezett.

Önigazolás is

Merkel politikai teljesítményének mérlege a fenti magasztosság ellenére persze korántsem hibátlan. Sőt, talán ahogy időben távolodunk a döntésektől, és azok következményei egyre inkább kibontakoznak a németek és velük együtt az európai polgártársak mindennapjaiban, ez a mérleg egyre kedvezőtlenebb. Nem minden reformja bizonyult hosszú távon fenntarthatónak. Németországban már nem kezelik dogmaként azt, hogy csakis a megújuló energiaforrások minél elterjedtebb kiaknázása jelenti a jövőbeni energiamixhez vezető utat. Németországnak megkérdőjeleződött az olcsó (orosz, fosszilis) energián nyugvó versenyképessége, a gazdasági-technológiai (főleg autóipari) fejlesztésben viselt élenjáró szerepe, s mára már veszendőbe ment az exportvilágbajnoki címe. Merkel 2013-ban még legjobb személyes eredményével hozta a választási győzelmet a CDU-nak, de akkorra már az Európai Unió föderalizálása irányában haladás melletti elkötelezettsége és a fentiek érdekében a német adófizetők pénztárcájának nyitogatása kicsíráztatta az országban addig nemigen ismert euroszkepticizmust. Megjelent a kezdetben disztingvált „professzorok pártjá”-nak számító, majd a milliós nagyságrendben Németországba áramlott bevándorlók beilleszkedési problémái következtében erősen szélsőjobboldali irányba eltolódott AfD párt, amely sokakban már visszatérni képtelennek hitt történelmi reminiszcenciákat ébreszt. Ha ezekről a fejleményekről Merkel az eltelt évek távlatából visszapillantva megnyilvánul, akkor is inkább az önigazolást keresi, mintsem önkritikát gyakorolna – ahogy teszi ezt memoárkötetében is.

Francia–német tengely

Merkel kancellársága idején a neki kijáró alkotmányos mozgásteret kihasználva aktívan külpolitizált is a globális kihívások közepette. E téren szintén a pragmatizmus és mértéktartás jellemezte. Ahogy annak idején Kohl, úgy ő is országa súlyához mérten kezelt partnere volt az Egyesült Államok elnökeinek. George W. Bush-sal szemben csak nehezen enyhült a kezdeti bizalmatlansága, Donald Trumphoz fűződő kapcsolatát a hűvösség és gyakori konfliktusok jellemezték, bár a köztes időben Barack Obamával kölcsönös tiszteletben működött együtt. Ugyancsak harmonikusnak mondható volt a kooperációja a francia államfőkkel. Chirackal 2006-ban, amikor egyikük nem tudott jelen lenni egy uniós csúcstalálkozón, megállapodtak abban, hogy a másik nemcsak a saját országát, hanem a francia–német álláspontot is képviseli. Sarkozyval szoros, de feszült dinamizmus jellemezte kapcsolatát, a „Merkozy” páros a pénzügyi és euróválság közös kezelésének szimbóluma lett. Hollande-dal higgadt, konszenzuskereső partnerséget ápolt, míg Macronnal utolsó éveiben új lendületet kapott a német–francia tengely.

Külön elemzést érdemel az Oroszországhoz való viszonya, már csak azért is, mert kancellárságát követően vált teljes körűvé az orosz–ukrán háború, amely esetleg Merkel addigi hozzáállásának átértékelését eredményezhette volna. Ez nem igazán következett be. Merkel mindig tisztában volt Putyin autoriter természetével. Bár hitt a párbeszéd és a gazdasági kapcsolatok fenntartásának fontosságában, soha nem ringatta magát illúziókba. Több bírálója is a szemére veti, hogy azzal, hogy még 2008-ban Bush elnök javaslatát, Ukrajna NATO-csatlakozását a megbékéltetés és az együttműködés jegyében Sarkozyval együtt megakadályozta, közvetve felbátorította az ukrán területek orosz elfoglalását 2014-ben. Visszatekintve ő maga azonban ma is úgy véli, hogy a kapcsolattartásnak önmagában diplomáciai értéke volt, még ha a komoly erőfeszítésekkel megkötött minszki megállapodások (2014, 2015) nem téríthették is el szándékától az agresszort, Ukrajnának lélegzetvételnyi időt adtak.

Hatalomtechnika

Külön említést érdemel Merkel hatalomtechnikusi képessége, az, hogy a pártjában a jelentkező konkurenseket a maga szempontjából ügyesen tudta parkolópályára terelni. Ez szinte könyörtelen gépezet módjára tudott működni, de hatalma alkonyán már ő is olyanoknak igyekezett volna teret engedni és a maga örökébe léptetni, akik nem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Ennek az eredménye 2021 után átmenetileg ellenzékbe kerülés lett, 2025-től viszont már épp az egyik legjelentősebb „Merkel-áldozat”, Friedrich Merz pártelnök került a kancellári székbe.

Merkel memoárjának központi fogalma a „szabadság”. Az ő esetében nem csupán politikai jelszó ez, hanem átélt tapasztalat és belső meggyőződés. Személyes élettörténete alapvetően formálta politikai világképét. Mindennapjai a keletnémet diktatúrában a szabadság hiányát kézzelfogható tapasztalattá alakították. A berlini fal 1989-es leomlását nem csupán történelmi fordulópontként, hanem egyéni felszabadulásként is megélte. Ez a háttér tette hitelessé azt, hogy későbbi politikájában a szabadság eszméjét sosem tekintette elvont fogalomnak, hanem konkrét, személyesen átélt értéknek.

Merkel életútja és politikai öröksége példát mutat arra, hogyan lehet a szerénység, a józan ész és a felelősségtudat erejével kontinensek sorsát alakítani. Ha mások máskor kiérdemelték a „nyugodt erő” kifejezést, akkor erre ő is hatványozottan rászolgált. A hatalom csúcsán is megőrizte azt a jellegzetes kéztartást, a „kancellárnő rombuszát”, amely egyszerre szimbolizálta nyugalmát és koncentrált figyelmét.

Vannak politikusok, akik hűek maradnak ahhoz az etikai normához, hogy hatalmukat soha ne a saját hasznukra, hanem a közösség javára gyakorolják. Angela Merkel mindenekelőtt ilyen vezető volt.
A világ mindenütt hiányolja a típusát.

 

A szerző külügyi szakértő, a berlini magyar nagykövetség korábbi helyettes vezetője

Nyitókép: Putyin labradorjával próbálja a kutyáktól köztudottan félő kancellárnőt kizökkenteni a nyugalmából 2007 januárjában, utóbb elnézést kért tőle (forrás: Kremlin.ru, CC By 3.0 / Wikimedia)