Mára alighanem új értelmet nyert a XX. század eleji amerikai bölcsesség, hogy ami jó Amerikának, az jó a világnak is, különösen, ha ezt a XXI. században immár magáról mondja a feltörekvő nagyhatalom, Kína. Izrael, a Közel-Kelet egyetlen stabilan működő plurális demokráciája az utóbbi bő évtizedben, az ezzel kapcsolatos vitákból úgy tűnhet, komoly dilemmában találta magát az egyre határozottabb és ambiciózusabb kínai gazdasági, technológiai térfoglalás miatt, amely immár elérte a Földközi-tenger ősi partvidékét is.
A zsidó állam és a távol-keleti óriás közötti kapcsolat és egyre szorosabb gazdasági, technológiai együttműködés újkeletűnek tekinthető, hiszen csupán az utóbbi évtizedben lépett magasabb fokozatba, ugyanakkor nem csekély vitát váltott ki mind Izraelen belül, mind az Egyesült Államok viszonylatában. Benjamin Netanjahu 2012-es majd 2013-as kínai látogatása komoly lendületet adott a kétoldalú kapcsolatoknak.
A jobboldali miniszterelnök ámulatba esett a kínai gazdasági és technológiai fejlődésen és a jövőbeli lehetőségeken. A világszínvonalú izraeli technológiai cégek, K+F intézetek és startupok a tevékenységükhöz elengedhetetlen külföldi tőkeinjekciók hiányára panaszkodtak, és ezen a helyzeten próbált javítani a Netanjahu-kormányzat a kínai befektetések és technológiai transzferek ösztönzése révén. Ugyanakkor a teljesen idegen kulturális és üzleti hagyományok, illetve egymás nem ismerése bizalmatlansághoz és komoly feszültségekhez vezetett az izraeli gazdasági és politikai elit köreiben, nem beszélve a legfőbb kulcsfontosságú szövetséges nagyhatalom, az Egyesült Államok hangos rosszallásáról. 2015 óta működik a Kínai–Izraeli 7+7 Kutatóegyetem Szövetsége, évente több száz kutató és egyetemi hallgató csereprogramja. A kulturális közeledés jegyében nyelvtanfolyamokat, konferenciákat szerveznek, sőt Izraelben is megjelent a sokat vitatott Konfucius Intézet is, a kínai rádió pedig héber nyelvű adást indított .
Komoly felzúdulást keltett és nemzetbiztonsági aggodalmakra is okot adott a kilencmilliós Izraelben, hogy a kínai Bright Food nevű cégcsoport megvette a legnagyobb izraeli tejipari konszern, a Tnuva ellenőrző részvénypakettjét. Sőt a kínai Fosun International kísérletet tett többségi részvényszerzésre az egyik legnagyobb izraeli biztosító és pénzügyi befektető cégcsoportban, a Phoenix Holdingban is. Ez utóbbit már nem nézhette tétlenül az izraeli titkosszolgálat és piacfelügyelet, és az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni az üzletkötést. Mindez világosan mutatja, hogy Kína Izraelben, ahogy a Közel-Keleten másutt is, a tőkeéhséget kihasználva igyekszik megszerezni a gazdasági kulcspozíciókat.
A 2012-ben meghirdetett Övezet és Út Kezdeményezés 2013 őszétől kiegészült a sajátos célkitűzésű ázsiai–afrikai–európai tengeri kereskedelmi útvonalak fejlesztését célzó infrastrukturális fejlesztési programmal, a – jelképesen Indonézia fővárosában meghirdetett – kínai Tengeri Selyemúttal. A két megaprojekthez a kínai állam mintegy ezer milliárd dollárnyi hitelt bocsát rendelkezésre. A roppant erőforrás és fejlesztési potenciál ellenállhatatlan és egyben riasztó is .
Az izraeli technológiai cégek eleinte kitörő örömmel fogadták a kínai tőkeinjekciót, amely 2015 és 2017 között már hatszázmillió dollárra rúgott. Ellenben amikor a kínai (gyakran védelmi ipari beágyazottságú) nagyvállalatok egyre nagyobb méretű felvásárlásba és hitelkihelyezésbe kezdtek az izraeli biotechnológiai, telekommunikációs és építőipari, tengerhajózási szektorban, Izraelben is megszólaltak a vészcsengők, noha a közvélemény a világjárvány előtt még hatvan százalékban pozitív fejleménynek tartotta a kínai térnyerést. A hazai nemzetbiztonsági aggodalmakra azután ráerősített a harsányan Kína-ellenes Trump-adminisztráció. Az elnök a megbízottjai, befolyásos veje, az ortodox zsidó hitű Jared Kushner, Mike Pompeo külügyminiszter vagy John Bolton nemzetbiztonsági főtanácsadó révén egyértelművé tette, ellenzi Izrael mind szorosabb együttműködését Kínával. Az USA el is érte, hogy Izrael inkább saját (és amerikai) infótechnológiai cégekkel építse ki a kulcsfontosságú 5G-hálózatát. Részben a túlzott kínai hitelezői-kivitelezői részvételre, részben a hatalmas költségre való hivatkozással napolták el a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel összekötő gyorsvasútvonal megépítését. A világ legnagyobb tengerisó-lepárló, ivóvízgyártó üzemének, a Sorek II-nek a kivitelezését végül Pompeo amerikai és izraeli nemzetbiztonsági érveket hangoztató közbelépésére nem a hongkongi Hutchison, hanem egy izraeli konzorcium nyerte el.
A legnagyobb nézeteltérést a haifai konténerkikötő kínai építésének és huszonöt éven keresztüli működtetésének terve váltotta ki. Az ügy máig nem hagyja nyugodni az izraeli és az amerikai illetékeseket, jóllehet az 1,7 milliárd dolláros létesítményt az idén szeptember 1-jén már átadták. Az állami tulajdonú Sanghaji Nemzetközi Kikötő Cégcsoport (SIPG) 2015-ben nyerte el a tendert, és 2018-ban kezdte el a munkálatokat, de csak menet közben, a kínai–amerikai viszony megromlásával tették szóvá az amerikaiak. Az amerikai ellenkezés elsődleges oka, amint Gary Roughead nyugalmazott admirális, a Haifai Egyetem professzora is kifejtette 2018-ban, hogy az hogy az amerikai hadihajók nem szeretnék a jövőben a haifai kikötőt használni, tartva a kínai (és potenciálisan iráni) hírszerző technológiák jelenlététől. Hogy ez be következik-e, még nyitott kérdés. Az izraeli kormány válaszul mindenesetre ellenőrző mechanizmust alakított ki az amerikai kifogások kezelésére.
Az említettek mellett azonban számos egyéb, nagy jelentőségű és volumenű kínai építési, technológiai beruházást már nem voltak képesek megakadályozni, vagy nem tudtak ellenállni a visszautasíthatatlan kínai ajánlatoknak. A legádázabb Kína-ellenes amerikai kritikusok is elismerik, hogy az utóbbi évtizedekben az infokommunikáció és az infrastrukturális nagyberuházások terén a kínai cégek és mérnökeik világszíntű szakértelemre tettek szert. Nem csoda, hogy az új, mintegy százötven kilométeres tel-avivi metróhálózat és a Kármel-hegyi alagutak építésében kínai cégek is részt vesznek. Vajon milyen technológiát építenek be a kínaiak, az alagútba kétszáz méterre az izraeli katonai elhárítás főhadiszállásától? – kérdezték rosszmájúan izraeli biztonsági szakértők.
Az izraeli–kínai kapcsolatok nem értékelhetők a mára kifejezetten ellenséges amerikai–kínai viszonyrendszertől függetlenül. Bár Kína Izrael harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált az utóbbi évtizedben – igaz, a külföldi befektetéseknek így is csak a tíz százalékát adva, jóval elmaradva az amerikai és európai beruházások mögött –, az együttműködés a kölcsönös gazdasági előnyökön alapul, hosszú távú, stratégiai-szövetségesi megfontolások nem játszanak közre benne.
A koronavírus-járvány érzékenyen érintette Izraelt is, a politikai elit teljességgel átvette a Kína-ellenes amerikai narratívát a „Vuhan-vírus”-ról, amelyből Kína gazdasága képes volt még profitálni is, tovább rontva a kommunista hatalom amúgy is sötét megítélését Nyugaton és Izraelben is.
Mint Yitzhak Shichor, az izraeli–kínai kapcsolatok szakértője is megállapítja, Izrael első számú stratégiai partnere szinte a megalakulása óta nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok. A közel hatmilliós zsidó közöséggel rendelkező szuperhatalommal olyan szintű és mélységű diplomáciai, kulturális és stratégiai védelmi együttműködés alakult ki az évtizedek során, amelyet sem kiváltani, sem ellensúlyozni nem tud az olcsó kínai hitel vagy magas szintű technológiai transzfer. De nem is akarja ezt senki..
