•Miért olyan nehéz ma anyának lenni?

Azért, mert abban az illúzióban élünk, hogy bármit meg lehet tenni, de ez nem igaz. Nem lehet mindent megkapni, és nem lehet mindent megtenni. Sokszor tapasztalom, hogy még konzervatív körökben is rendre olyan időpontra hívnak meg, ami nyilvánvalóan a családi élet ideje, és így elsősorban a lányommal töltött idő rovására menne. Egyszerűen nem látják ők sem, hogy mi az anyaság realitása. Nagyon sok meghívást visszautasítottam már azért, mert iskolai szünet volt. Vannak dolgok, amiket nem lehet úgy megtenni, hogy közben a gyerekeid életében is jelen lévő anya legyél.

•Mi volt a kiindulási alapja, amikor kidolgozta kritikáját a feminizmussal és a fejlődéssel kapcsolatban?

Puszta véletlen volt, hogy egyáltalán elgondolkodjam ezeken a kérdéseken. A legtöbb nő az én hátteremmel és végzettségemmel valószínűleg talált volna olyan jövedelmező karriert, amelybe beleveti magát, és csak az anyasággal járó kompromisszumokkal foglalkozna. Az egyetlen ok, hogy végül ennyit gondolkodtam a munkáról, a háztartásbeli anyaságról és a családról, az volt, hogy az egyetem befejezése után kiderült, abszolút gyenge vagyok mindenben, amit kipróbáltam. Az egyetlen dolog, amiben jó vagyok, az az írás. A kenyér, amit sütök, elmegy. Azt hiszem, jó anya vagyok. De minden másban csapnivaló. Amikor a lányom megszületett, már a harmincas éveim végén jártam. Ekkor ismered meg a többi anyukát, hiszen együtt tologatjátok a babakocsit az utcában. Egy év múlva azonban kiürültek az utcák, mert mindannyian visszamentek dolgozni. Angliában hat hónap fizetett, utána hat hónap fizetés nélküli szülési szabadságot kaphatsz. A legtöbb anya, akit ismertem, az egész évet kivette. Utána elkezdték a gyerekeiket gyermekgondozásba adni, és láttam, hogy ez sokszor milyen stresszes, mindenki kínlódott, hogyan tudja menedzselni, összehozni a pénzzel, az idővel, az ambíciójával és azzal, amire a gyermekemnek szüksége van… Ezt a feszültséget mindenki életében láthatjuk.

•Ön hogyan oldotta fel ezt a feszültséget?

Számomra nem volt semmi, amit annyira szerettem volna csinálni, hogy vissza akarjak menni dolgozni, mert annyira haszontalan voltam az összes karrierlehetőségemben. Ez teljesen felforgatta addigi elképzelésemet, mert azelőtt nagyjából azt hittem, hogy otthon lévő anyának lenni kudarc vagy elnyomás. Annak a jele, hogy feministaként kudarcot vallottam, vagy hogy a környezetem rám kényszeríti ezt a szerepet. Azután rájöttem, hogy valójában nekem volt választásom, ami a legtöbb anyának, akit ismertem, nem adatott meg. Én választhattam, hogy otthon maradok-e a gyerekemmel vagy sem. Ez nem elnyomás volt, hanem kiváltság. És ez teljesen átfordított mindent. Azt hittem, hogy ezt a feladatot a nők addig kénytelenek elvégezni, ameddig nem tudnak szórakoztatóbbat és érdekesebbet választani. Amikor rám került a sor, mégis ezt választottam, mert megtehettem. Arra gondoltam: mi lehet azokkal az anyákkal, akiknek nincs szórakoztató, izgalmas, kifizetődő hivatásuk, mint például a jog, az újságírás, az orvostudomány vagy bármi más, hanem egész nap csomagokat húzogatnak át egy szkenneren, mégis vissza kell menniük dolgozni? Vajon erőt ad nekik, hogy vissza kell menniük? Szerintem csak mentális összeomlásra ad lehetőséget.

Mary Harringon "Feminizmus a haladás ellen" című könyvének borítója 

 

Tologattam a babakocsimat az üres utcákon, és rájöttem, hogy az addig közösen megélt dolgok azért nem ismétlődnek meg, mert mindenki visszament dolgozni. A helyi társadalmak azért nem léteznek, mert senkinek sincs ideje működtetni őket. Mert nincsenek anyák, és nincsenek munkaképes korú, intelligens, szervezett felnőttek napközben, mivel mindenki dolgozik. Körülnéztem, és azt gondoltam, hogy minden a feje tetejére állt.

•Nálunk szülés után három évig otthon maradhatnak, mégsem könnyebb az anyák helyzete. Sok anya kiég az ellentmondásos viszonyok és az elvárások között. A konzervatívabbak ezt óriási sikernek mondják. Csakhogy az anyák versenyhelyzetben is vannak – ha nem mennek vissza dolgozni, elfelejtik őket, és akkor miért tanultak annyit? De ha nem mennek vissza dolgozni, és egyedülálló anyák lesznek, semmilyen támogatást nem kapnak, a gyermekgondozási segély semmire nem elég…

Akkor ez sem jó politika. Fel kell tenni a kérdést, mit lehet tenni az ellen, hogy ez a két világ – a munka és az anyaság – ennyire távol van egymástól? Hogyan jutunk el oda, hogy a munka és a gyereknevelés már egyáltalán nem férnek össze, és hogy az anyák tapasztalatai ilyen láthatatlanokká váltak? Rájöttem, hogy ez egészen a modern világ kezdetéig nyúlik vissza, mert akkor vált szét a munka és a magánélet, az otthon. Persze, nem tudom, akarnék-e a XV. században élni egy tanyán, de azt tudom, hogy abban az élethelyzetben mindenki dolgozott. Még a gyerekek is. A férfiak munkája más volt, mint a nőké, de mindenki dolgozott. A nőknek az volt a dolguk, hogy megteremtsék azt, amire a családjuknak közvetlen szüksége van. Ezt pedig a gyerekek körül elvégezhették. Munka és család egyensúlyának kérdése fel sem merült, mert munka és otthon egy helyen volt. Az iparosodás vitte el a munkát otthonról.

A feministák szerint a modernitás beköszöntével a nők végre elkezdtek emancipálódni, a progressziónak köszönhetően elindulhattunk az egyetemesen elérendő cél felé vezető úton. Szerintem viszont a nők valójában elveszítették a hatalmukat, gazdasági szerepvállalásukat az iparosodással. Többé már nem voltak egyenrangú szereplők. Sem gazdaságilag, sem társadalmilag, mert a munka színtere teljesen elvált az otthontól. Az anyák nyilvánvalóan tudták, hogy a gyerekek ettől még mindig a legfontosabbak, és ha megengedhették maguknak, munka helyett többnyire az anyaságot választották. A munkásosztálybeli nőknek persze nemigen volt választásuk. Otthon szőve gondoskodhattak a gyerekről, a gyárba, a szalagsor mellé nem vihették be a gyerekeiket szoptatni.

•A dédnagyanyám is a gyárból szaladt haza megszoptatni nagyanyámat. Érdemes lenne a generációkon keresztül öröklődő frusztrációkról, az anyasebekről is beszélni. Ha én egyedülálló anyaként a nehézségeimről beszélek, a legtöbb női rokon és anyatárs azt mondja: ugyan már, ez mindig is így volt, sőt, nekik sokkal rosszabb volt, mégis kibírták. Miközben mindenkiben rengeteg az elfojtás és a feszültség. Sok a seb nemzedékek óta. Hogyan tudjuk ezeket kezelni?

Őszintén szólva nem tudom. De el kell kezdenünk beszélni róla. A feminizmus valójában a technológiai fejlődésen alapul. Ha újra meg akarjuk látni az anyákat, az anyai tapasztalatokat, akkor el kell gondolkodnunk a technológiai és anyagi környezetünkből fakadó feszültségeken. És ha vannak dolgok, amiket jobbá tehetünk, azok valószínűleg nem univerzális megoldások, hanem helyi ügyek és lehetőségek lesznek.

•Könyvének címe Feminizmus a progresszió ellen. Mi a gondja a haladással?

Nem hiszek a haladásban. Nem hiszem, hogy létezik univerzális feminista cél, mert a nők érdekei másképp néznek ki Dél-Afrikában, mint Magyarországon vagy Nagy-Britanniában. Önnek és nekem is teljesen más a politikai, kulturális, történelmi és családi hátterünk, bár tapasztalunk hasonló dolgokat, mert mindketten nők és anyák vagyunk. Mindenkinek ott kell kezdenie, ahol van, és ott kell elgondolkodnia azon, mi vezetett idáig és ebbe a gazdasági, kulturális helyzetbe, és a történelmi szempontokat is bele kell venni.

•Ez két kérdést vet fel: Valójában mire van szükségünk anyákként, és miért hagyta el a feminista mozgalom az anyákat?

Szerintem a női mozgalomban mindig is volt feszültség a szabadság és a gondoskodás, a szabadság és az egymásra utaltság tapasztalata között. Szükségünk van egymásra, és tudjuk, hogy a babáinknak szükségük van ránk. Mindeközben ott van bennünk az a vágy is, hogy felnőtt emberként önállóak, cselekvőképesek lehessünk. Ha Ön kizárólag háztartásbeli anyuka lenne, az biztosan frusztrálná. De ez régen is így volt, amikor a polgári nők többsége még nem dolgozott. Mégsem az történt, hogy csak ültek otthon tétlenül. Nagyon sok munkát fektettek a helyi közösségek megszervezésébe, csak nem kaptak érte fizetést. A XIX. század polgári társadalmát a nők irányították. Voltak politikai, kulturális és vallásos mozgalmak, amiket nők alapítottak, vezettek és működtettek, sokszor óriási befolyással. Alighanem ezt csinálnánk mi is, ha 1870-et írnánk 2023 helyett. Mindig is ott volt a nőkben a vágy, hogy szerethessék a gyerekeiket, de emellett tudjanak gondolkodni és értelmes célokat kitűzni maguk elé. És az a kérdés, hogyan egyensúlyozzunk ezek között.

•Hogyan alakult ki a mai óriási feszültség ezek között a szerepek között?

Szerintem ez a nők iparosodásra adott válaszának története, amely a digitális transzhumanista modernitásba torkollik. Ez a történet mindig is a szabadság és a gondoskodás közötti feszültségről szólt. A XX. század közepén a szabadság feminizmusa – nevezzük így – látszólag feloldotta ezt a feszültséget. Korábban a feministák mindig is a nők szabadságát akarták, ám az anyaság, a nők mint női testű emberi lények elismerését és megbecsülését is követelték. Csakhogy a születésszabályozással, majd az abortusszal megteremtődött az az új illúzió, hogy a nők tulajdonképpen megkülönböztethetetlenek lehetnek a férfiaktól, olyan módon, ami korábban elképzelhetetlen volt. Mivel, ha szabályozni tudod a termékenységi ciklusodat, akkor úgy szexelhetsz, mint egy férfi. Milyen különbségek maradnak akkor valójában?

•Azt állítja tehát, hogy akkor szorultak háttérbe az anyai tapasztalatok, amikor a fogamzásgátlás és az abortusz lett a feminizmus központi kérdése?

Azért nem láthatjuk az anyákat, mert az abortusz lett az alapvető feminista női jog. Ez elég provokatívnak hangzik, de számos történetet hallottam, olvastam és láttam olyan nőkről, akiknek a munkáltatójuk nem ajánlott fel anyasági vagy szülési támogatást, vagy bármi mást nem tervezett gyermek vállalására, de az abortuszért fizetett volna.

A fogamzásgátló tabletta megjelenésével megváltozott az emberek viselkedése. Azt hitték, hogy mivel a nők képesek szabályozni termékenységüket, csökkenni fog a nem kívánt terhességek száma. De nemhogy csökkent, inkább nőtt, mert az emberek sokkal több partnerrel és sokkal többet szexeltek. Ezért az adott körülmények között indokoltnak tekinthető kampány indult az abortusz legalizálására, ami korábban nem volt legális, és ritka és gyakran nagyon veszélyes volt a nők számára.

Ha belegondolunk, hogy hol állunk most ebben a kérdésben… Elképzelni se lehet megosztóbbat. Úgy értem, ha választani kell az egyéni szabadság és egy másik ember szükségletei között, aki teljesen tőled függ, akkor nincs más, aki jobban függne tőled, mint a testedben növekvő magzat. Ha azt mondod, hogy jogom van ahhoz, hogy a szabadságot válasszam ennek az életnek a rovására, márpedig ez a mostani központi feminista tétel, akkor azt mondod, hogy a szabadság többet számít, mint szinte bármi más, de biztosan többet, mint a gondoskodás. Az én tézisem tehát az, hogy amikor az abortuszhoz való jog a feminizmus központi tételévé vált, attól kezdve a feminizmus csak a szabadságról szólt, felhagyott a gondoskodással, és ezzel gyakorlatilag lemondott az anyákról is.

A szerző újságíró

Nyitókép: Mary Harrington Budapesten a Danube Institute-ban (fotó: Lefler Máté)